Műszaki Élet, 1978. január-június (33. évfolyam, 1-13. szám)

1978-01-13 / 1. szám

Borbély Sándor konzultációja a MTESZ-ben Mint arról előző számunkban már hírt­ adtunk, Borbély Sán­dor, az MSZMP KB titkára részt vett és felszólalt a tudományos egyesületek és a vidéki szerve­zetek elnökeinek és titkárainak értekezletén, amely az időszerű gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozott. Felszólalása elején Borbély Sándor a MTESZ szerepét érté­kelte, hangsúlyozva, hogy az egyesületekbe tömörült nagy számú műszaki és gazdasági ér­telmiségnek milyen fontos fel­adata van a gazdaságpolitikai célok megvalósításában, s szólt ezzel kapcsolatban a MTESZ, il­letve a tudományos egyesületek munkájáról, feladatairól. (A konzultációnak ezt a részét a Fórum februári száma közli.) Most felszólalásából azokat a ré­szeket ismertetjük, amelyek a gazdaságpolitikával voltak kap­csolatosak. A soron következő feladatok — Az 1977-es évet tulajdon­képpen már értékeltük — mon­dotta Borbély Sándor — a Köz­ponti Bizottság december 1-i ülésén, az országgyűlés legutób­bi ülésszakán is, de értékelték az egyes kerületi és üzemi párt­­szervezetek is. Az ezzel kapcso­latos adatok, elemzések általá­ban ismertek. Rá kell azonban mutatni arra, hogy az iparvál­lalatok teljesítménye nem egy­forma, egyes üzemek eredmé­nyei között nagyok az eltérések, és ez azt is jelenti, hogy sok he­lyen még nagy tartalékok lehet­nek. A MTESZ-nek és a tudo­mányos egyesületeknek tehát az is a feladatuk, hogy jól alkal­mazható módszereket ajánlja­nak ezeknek a tartalékoknak a feltárására, mégpedig olyanokat, amelyek valóban gazdaságosan alkalmazhatók. Ezt pedig hang­súlyozni kell azért is, mert nem egy esetben — itt, a MTESZ- ben is — olyan korszerűsítési módszereket javasolnak, ame­lyek jó eredményt hozhatnak ugyan, de a bevezetés költségei akkorák, vagy majdnem akko­rák, mint a várható eredmény. Amikor tehát a még meglévő tartalékok feltárásáról beszé­lünk, mindig a gazdaságos feltá­rásra kell hogy gondoljunk. A beruházások — több kérdés érkezett — el­sősorban Csongrád megyéből — a beruházásokkal kapcsolatban. Köztudomású, hogy a beruházá­sok a tervezettnél sokkal gyor­sabban nőttek. Ez azonban a gyakorlatban azt jelenti, hogy tulajdonképpen súlyosbodott a beruházási helyzet. Amíg a múlt év közepén mintegy 12 ezer meg­kezdett beruházással számol­tunk, ma már mintegy 14 ezer van. Nem csoda, hogy itt szi­gorú szankciók életbe léptetésé­re van szükség, és egy-egy új beruházást csak akkor fognak engedélyezni, ha annak minden feltételét biztosítani tudják. Ha ugyanis több beruházást kez­dünk el, mint amennyit az épí­tőipari és gépipari kapacitások megengednek, akkor szükségsze­rűen növekszik a befejezetlen beruházások száma, és az előbb említett adatok ezt egyértel­műen igazolják is.­­ 1977-ben 12 nagyberuházás fejeződött be, s a kormány már 1978-ra is kijelölte azokat, ame­lyeket támogatni kíván. Ha ezen a téren rendet teremtünk, az minden bizonnyal könnyíteni fogja gondjainkat.­­ Hasonló a helyzet a mun­kaerővel is. A szabad munka­­vállalás jogához természetesen nem kívánunk hozzányúlni, ál­talában az a véleményünk, hogy adminisztratív intézkedést csak ott léptetünk életbe, ahol más lehetőségünk nincs. Arra azon­ban van jogunk és lehetősé­günk, hogy meghatározzuk, me­lyik vállalat vehet fel 1978-ban munkást. Ez azt jelenti, hogy ki­lépni ugyan mindenhonnan le­het, de új alkalmazást csak egy kijelölt körön belül lehet majd találni. Hatékonyság — A hatékonyság növelése olyan sokszor felvetett problé­ma, annyi fórumon használjuk ezt a kifejezést — mondotta —, hogy szakemberek körében szin­te kellemetlen is róla beszélni. Ennek a hatékonyságnak sok összetevője van. Befolyásolja a vállalat általános műszaki hely­zete, a munkások felkészültsége, a vezetés színvonala, a kooperá­ció lehetősége. 1978-ban a vál­lalati hatékonyságon akkor tud­nánk javítani, ha az üremnek egymás közötti termelési integ­rációját az eddiginél jobban be­folyásoljuk. Nem engedhető meg ugyanis, hogy egy tervgazdál­­kodó államban egy vállalat azért ne tudja teljesíteni kötelezettsé­gét, mert a másik nem szállít. A hatékonyság tehát akkor növek­szik majd, ha a vállalatok egy bizonyos termelési integráció­ban lesznek, s egymást maximá­lis mértékben támogatják. Erre már csak azért is szükség van, mert a mai gazdasági helyzet­ben másképp dolgozni nem is le­het.­­ Ide tartozik az is, hogy sok vállalat belső irányítása korsze­rűtlen. És hozzá kell tenni, hogy a vállalatok között ilyen tekin­tetben elég nagy különbségeket találunk. A munkaidő — Nagy gond a munkaidő megfelelő kihasználása is. A kü­lönböző okokból történő kiesések miatt a munkanapok milliói mennek veszendőbe, olyan na­pok, amikor tulajdonképpen nem a létszám hiányzik, hanem az ember. Ehhez még hozzá tar­tozik, hogy az országban sok olyan munkahelyet tartunk fenn, amire voltaképpen nincs is szükség. Ezen a helyzeten vál­toztatni kell. — Ezek tulajdonképpen azok a problémák — mondotta Bor­bély Sándor —, amelyekről so­kat olvashatunk, amelyekről so­kat hallunk, s amelyekkel kap­csolatban a MTESZ-nek, illetve a tudományos egyesületeknek is sok feladatuk van. Ennek a konzultációnak is egyik célja az, hogy mozgósítsuk a tudományos egyesületek tagságában lévő ha­talmas erőt a párt által megha­tározott célok elérése érdekében. A fejlődésnek olyan szakaszát éljük, amikor az értelem, az ész sok nehézségen át tud minket segíteni, és ez munkásra, mér­nökre, technikusra egyaránt vo­natkozik. Ehhez a fontos munkához hív­ta társul Borbély Sándor a MTESZ-ben dolgozó szakembe­reket, hiszen a MTESZ rendkí­vül alkalmas fórum arra, hogy a pártot és a kormányt legjobban érdeklő gazdaságpolitikai és mű­szaki kérdéseket megvitassa, és ott olyan javaslatokat dolgozza­nak ki, amelyek elősegíthetik a népgazdasági feladatok legjobb, leggazdaságosabb megoldását. A felszólalás után a jelenlé­vők még számos kérdést intéz­tek Borbély Sándorhoz, az MSZMP KB titkárához, aki minden kérdésre részletes vá­laszt adott. KITÜNTETETTEK A Szocialista Magyarországért Ér­demrend kitüntetést kapta: Varga József igazgató — OKGT Dunántúli Kutató és Feltáró Üzeme. A Munka Érdemrend arany foko­zata kitüntetést kapta: Gangli Bol­dizsár műszaki tanácsadó — Textil­ipari Kutató Intézet; Gosztonyi László igazgató — Könnyűipari Tex­tilértékesítő Vállalat; Gyimesi János igazgatóhelyettes — Textilipari Mi­nőségellenőrző Intézet; Kiss Játtos üzemigazgatósági vezető — MA­HART Kikötői Üzemigazgatóság; Nyikos Zsigmond gazdasági igazga­tóhelyettes — Pécsi Postaigazgató­ság; Sinka József üzemigazgató — Volán 1. sz. Vállalata; Zentai József főmérnök — Bonyhádi Cipőgyár; Kovács K. Pál Kossuth-díjas akadé­mikus, ny. kutatóintézeti igazgató. A Munka Érdemrend ezüst foko­zata kitüntetést kapta: dr. Bertóty István műszaki-gazdasági tanácsadó — Mélyépítési Tervező Vállalat; Holló László igazgatóhelyettes — Budapesti Távbeszélő Igazgatóság; Kaszás Ferenc igazgató — Vörös Október Férfiruhagyár várpalotai gyáregysége; Leitner László gyár­­részlegvezető — Pamutnyomóipari Vállalat Kelenföldi Textilgyára; Mezőfi Rudolf főosztályvezető — Egyetemi Nyomda; Nagy Torma Gézáné osztályvezető — UVATERV; Nyitrai András osztályvezető — Köz­úti Beruházó Vállalat; Takács Endre főosztályvezető — Volán Tröszt. S Sokszor halljuk azt a problémát, hogy egy-egy nem is nagyon nagy értékű, nem is nagyon bonyolult gépet, műszert vagy berendezést kemény valutáért hozunk be, ho­lott az adott darabot itthon is meg lehetne csinálni, s talán nem is kerülne többe, mint amennyit külföldre kifizetünk. Az ok igen egyszerű: ezeknek a gépeknek, műszereknek, berendezéseknek elkészítését senki sem vállalja, mert a nagyüzem szükségszerűen szériára, vagy egészen speciális, egyedi darabok gyártására törekszik, a kisüzemeket pedig annyira ellátják rendeléssel a nagyok, hogy ilyen egyedi problémák megoldására nem is vállalkoznak. Persze ha akadnak egyáltalán ilyen kisüzemek. Sokszor elhangzott már az a panasz, hogy nálunk hiá­nyoznak azok a kis- és középüzemek, amelyek rugalmasan ki tudnának elégíteni bizonyos szükségleteket. Az igazság az, hogy sokszor ilyen speciális céllal szerveztek vállalatokat és szövetkezeteket, de aztán az idők folyamán rájöttek arra, hogy ezekben szériagyártás is folyhat, az eredeti célt feled­ték, s a kapacitások újra hiányoznak. Mindez vonatkozik a speciális javító- vagy alkatrész­­gyártó üzemekre is. Ezeket is más céllal alapították, mint ahogyan ma működésüket folytatják. M­ég senki nem számította ki, hogy mindez mennyi hasz­not, illetve mennyi kárt okoz az országnak. Pedig a vita eldöntése érdekében erre is sort kellene keríteni, mert egy kis számítás bebizonyítaná, hogy elég tetemes összegekről van itt szó. ___________________________ Az urbanizáció és a tudományos-technikai forradalom A Magyar Tudományos Aka­démia településtudományi bi­zottságának kezdeményezésére vitaülést tartottak urbanistáink ebben a rendkívül szerteágazó témakörben, amelynek anyagá­ból most csak néhány gondola­tot ragadok ki. Napjainkban az egyre újabb tudományos-technikai eredmé­nyek ez ideig soha elő nem for­dult gyakorisággal jelennek meg, azok egyre rövidebb idő alatt válnak az ötlet felmerülésétől kezdve gyakorlati valósággá, egyre gyorsabban terjednek el egyre szélesebb körben, és egy­re nagyobb mértékben befolyá­solják az emberiség termelési és egyéb tevékenységeit, gondolko­dását, életmódját és magatartá­sát. A nagy hatású, társadalomala­kító találmányok szerepe nem új az emberi történelemben. A szakóca, a kőbalta, a tűz hasz­nosítása, majd a dárda, az íj és a nyíl, a kerék, az állatok házia­sítása és a növények ültetése, még később a gőzgép, a szövő­szék stb. külön-külön is legalább akkora hatással volt kora társa­dalmának alakítására, mint ko­runk legnagyobb találmányai. A tudományos-technikai forrada­lom korszakára az új találmá­nyok és hatásaik összesűrűsödé­­se és együttesen kifejtett forra­dalmi hatása jellemző. A technika és a települési rendszer fejlődése A fejlődés e gyorsuló folya­matának minden lépcsőfokához hozzá tartozik az általános tech­nikai színvonallal adekvát tele­pülési forma is, amely a bar­langból és a lombkunyhóktól kez­dődően egészen napjaink egy­mással szervesen összefüggő te­lepüléshálózati rendszeréig és az azok csomópontjaiban kiala­kult metró-, illetve megalopoli­­szokig terjed. Sőt már előre veti árnyékát a nemrég elhunyt vi­lághírű görög urbanista, Doxia­­dis koncepciója is, amely a me­zőgazdasági és egyéb, más rendel­tetésű területek tengerében kon­centrált foltokként elhelyezkedő településeknek a fő közlekedési pályák mentén végbemenő to­vábbfejlődését, majd összenövé­sét látja reálisnak. És majd így jön létre — a már napjainkban is egyre több helyen kibontakozó — ekumenopolisz. Ez lényegében egy összefüggő, megszakítatlan települési hálózat, amelynek nyílásaiban helyezkednek el a mezőgazdasági, üdülési és egyéb rendeltetési célra fennmaradó területek. Visszatérve az általános tech­nikával adekvát települési szín­vonalra, meg kell állapítanunk, hogy míg korábban természetes volt az együtthaladás lehetősé­ge, addig a TTF korszakában a települési rendszer már nem ké­pes együtt fejlődni az általános technikával. Míg pl. a fejlett technológiai berendezések 10—15 — nemritkán 5 — év alatt el­avulnak és gazdaságossá válik a kicserélésük, addig az épületek reális élettartama 50—100 év (újabban már 30 évvel is szá­molnak). A települések stabil szerkezeti rendszerét meghatá­rozó közlekedési pályák és köz­művek — különösen azok nyom­vonalai — több évszázadot is megélhetnek épp úgy, mint a te­lepüléshálózat egész rendszere, a települések helye és egymással fennálló kapcsolataik. Ezeknek a szükségesnél gyorsabb módo­sítása, átépítése nemcsak gazda­sági okok miatt elképzelhetetlen, hanem az építőipari kapacitás hiánya — sőt ilyen színvonalra való fejlesztésének lehetetlensé­ge — miatt is, így azután — bár a városok rohamosan fejlődnek és egyre újabb részekkel gyarapodnak — elképzelhetetlen, hogy teljes egészükben a kor igényeinek és technikai színvonalának megfe­lelő állományúak legyenek. Ilyen módon folyamatos, sőt egyre nö­vekvő fáziseltolódás jön létre egyrészről a TTF korszakának megfelelő színvonalú általános technika és az ugyanilyen szín­vonalú legújabb épületek, más­részről a városok egészére jel­lemző átlagos színvonal között. Ennek az ellentmondásnak az áthidalására merült fel japán városépítészek körében a „meta­­bolikus” város gondolata, amely szerint a viszonylag hosszabb élettartamú közlekedési és köz­­műpályákat a rendeltetésüknek megfelelő stabilitással kell ki­építeni, ezzel szemben a gyor­sabban avuló lakóépületeket csak az erkölcsi kopásuknak megfelelő kivitelben, így lehető­ség nyílna az elavultak újabbak­ra való kicserélésére a város­­szerkezet alaplétesítményeinek átalakítása nélkül. De ez is csak elképzelés, amelyet a gyakorlati lehetőségek egyelőre nem tá­masztanak alá. Gyorsan avuló épületek Kritika illette azt a hazai je­lenséget, hogy a házgyári lakóte­lepek épületeinek alapelrende­zésében és műszaki megoldásá­ban túlságosan a mai igények kielégítésére törekedtek. Ez nagymértékben meggyorsítja er­kölcsi kopásukat, anélkül, hogy lehetőség volna ezek kellő idő­ben való kicserélésére vagy át­építésére. Ily módon „a TTF szellemében” fogant városépítés rugalmatlansága már a nem túl­ságosan távoli jövőben akadálya lesz annak, hogy városaink ál­laga elérje az akkori techniká­nak megfelelő igényekkel adek­vát színvonalat. Általában városépítési igé­nyeink meghatározása sem nyugszik még eléggé tudomá­nyos alapokon. Kétségtelen, hogy kiváló szakemberek és várospo­litikusok jól megfontolt megál­lapításainak megfelelően jött létre az a követelményrendszer, amelynek alapján építünk. En­nek során persze figyelembe ve­szik mindazokat a geometriai és épületfizikai sajátosságokat, amelyek biztosítják, hogy a meghatározott létszámú családok ezek keretei között lakni tud­janak. Számos szociológiai vizs­gálat és a legújabb lakótelepek­ről végbemenő elvándorlás azonban arra mutat, hogy a kör­­nyezetélettani és pszichológiai tényezők a maiakétól eltérő megoldásokat indokolnának. Kétségtelen, hogy pl. a nagy­üzem, állattartás feltételei kö­zepette sokkal egyszerűbben és sokkal megbízhatóbban lehet megállapítani, hogy melyek a vizsgált jószágok optimális élet­­körülményeinek — termelékeny­ségüknek, termékenységüknek, egyszóval hasznosságuknak — a technikai feltételei. Az emberi viszonylatok ennél sokszorta bo­nyolultabbak. Ahhoz azonban, hogy a TTF színvonalának meg­felelő elhelyezkedési lehetőséget biztosítsunk, ezek alaposabb megvizsgálásától sem szabad visszariadnunk. Az optimalizálás hiányossága A TTF korszakának alapvető követelménye, hogy minden em­beri alkotás — különösen a nemzeti jövedelem igen nagy hányadát igénylő városépítés — a társadalmi munka és az esz­közök leghatékonyabb felhasz­nálásával jöjjön létre. Ezek, mert az emberi társadalom problé­máiról van szó, nehezen hason­líthatók össze a megszokott technikai feladatokkal. Egyelőre azonban sajnos még a lehetsé­ges megoldások alternatívái sem készülnek el (nincs rá fedezet a tervezési díjban!), és így el sem lehet képzelni, hogy az az­­ egyébként jól átgondolt és több­szörösen megvitatott, de részle­tekbe menő, korszerű számítási módszerek útján semmiféle más változattal össze nem hasonlí­tott — álalternatíva, amelyet ki­­sebb-nagyobb módosításokkal véglegesként fogadnak el, a szó­ban forgó település fejlesztése számára az optimális vezérfo­nalat jelenti. Ily módon milliár­dos nagyságrendű megtakarítá­sok lehetősége vész el, amelyek valóságos értékét ez idő szerint még csak felmérni sincs mó­dunkban. DR. GERLE GYÖRGY MÍV­AKI ÉLET 3

Next