Műszaki Élet, 1979. január-július (34. évfolyam, 1-14. szám)

1979-01-12 / 1. szám

A gépgyártás-technológia fejlesztésének irányai A magyar gépipar előtt 1990- ig többé-kevésbé részletesen megfogalmazott, de a tenden­ciák szempontjából világos fel­adatok állnak. Ezek jellegét alapvetően két feltétel adja meg. Az egyik az, hogy az iparban foglalkoztatottak létszáma to­vábbi növelésének, lehetősége megszűnt, tehát­­ a növekedés további forrása gyakorlatilag teljes mértékben a termelékeny­ség növelése. A másik feltétel az, hogy a nemzetközi kereskedelemben növekvő mértékben kell részt­­vennünk. Helyzetünkből kifo­lyólag szükségünk van a szocia­lista partnerekkel folytatott külkereskedelem mellett a fej­lett és fejlődő tőkés világgal folytatott kereskedelemre és együttműködésre. Emiatt töb­­bek között a nyersanyagok fel­­használására, a befektetésre, a termelés hatékonyságára vonat­kozó körülmények szigorúbbak lesznek, továbbá a piacon is nagyobb követelményeket tá­masztanak a termékekkel szem­ben. Ebből következik, hogy a technológia, amely a termelő folyamat felépítéséhez szüksé­ges műszaki ismereteket és esz­­közöket foglalja magában, az iparfejlesztés következő szaka­szában még nagyobb szerephez jut, mert jelentősen befolyásol­ja a munkaerő, az anyag és az eszközök felhasználásának ha­tékonyságát. Ezért átfogó fej­lesztésére jelentős erőfeszítése­ket kell előirányoznunk. Diverzifikálódás és integráció A gépipar technológiai ága­zatai fejlődésének jellegzetes vonás­a, hogy az eljárási módok erősen diverzifikálódnak. Emel­lett a jövő fejlődésére legin­kább jellemző — és erre fel kell készülnünk —, hogy az el­járások összekapcsolódnak hie­rarchikus, számítógéprendszer irányította, integrált anyag- és adatfeldolgozó rendszerekké. Az „integrált anyag- és adatfeldol­gozó rendszer” kifejezésen olyan egységes rendszertervezé­­si koncepciót értünk, amely ki­terjed a gyártás minden lénye­ges mozzanatára, tehát a gyárt­mány tervezésének, szerkeszté­sének, a gyártástervezésnek, az alkatrészek alakításának, meg­munkálásának és ellenőrzésé­nek, a belső szállításinak és a raktározásnak, a szerelésnek, a dokumentálásnak és a befejező tevékenységnek, vala­mint mindezek gazdasági-szer­vezési adatfeldolgozásának (pl. anyagbeszerzés, kooperáció, nyilvántartás, kiszállítás, kalku­láció, értékesítés, karbantartás stb.) tervezésének és ügyvitelé­nek minden lényeges részére. Az, hogy ilyen rendszerek a gyártás tömegszerűségétől úgy­szólván függetlenül — tehát az egyedi és a sorozatgyártás kü­lönböző fokozataiban is — lét­rejöhetnek, az NC technikának köszönhető. (Az NC kifejezést egész általánosan kell értel­mezni, tehát nemcsak az ere­deti, beépített, algoritmusra ala­­pozot­t vezérléssel működtetett technikát, hanem annak teljes kibővített körét, amit a számí­tástechnika felhasználása jel­lemez.) Az integrált anyag- és adat­feldolgozó rendszer az említett értelmezésben még nagyon tá­voli cél, de annak első és az egész rendszer magvát alkotó elemi egységei, néhány forgá­csoló NC gépből álló integrált gyártó rendszerek a közelmúlt­ban már megjelentek a gya­korlatban — pl. Japánban, Angliában, az NDK-ban, Cseh­szlovákiában — és néhány ilyen rendszer fejlesztése ha­zánkban is folyamatban van. Ezek a rendszerek általában 4— 8 gépből állnak, automatikus anyagmozgatással és szerszám­­cserével; a gépek mind techno­lógiai, mind termelési prog­ramjukat számítógéptől kapják. Az ipari gyakorlat ma eddig jutott el, de világszerte — és nálunk is — folyik az a m­un­­ka, ami ahhoz, szükséges, hogy az ilyen elemi gyártórendsze­rekből a gépiparban is nagy, valódi anyag- és adatfeldolgo­zó, rendszerek jöjjenek létre. Az akadályok, amelyeket ehhez le kell győzni, ma főképpen a rendszertechnikai ismeretek fo­gyatékosságából és az erre épülő soft­ware hiányából áll­nak. Az integrált rendszer nem hatásos, ha működéséhez nem automatizált előkészítő művele­teket kell végezni, így — az előgyártó technológiák várható fejlődése ellenére — a gyártó berendezésekre még jó ideig olyan kovácsolt, öntött nyers­darabok kerülnek, amelyek ál­lapota, méretei erősen változók. Ezért az integrált termelő rend­­szerekben adaptív gépek fel­használására lesz szükség, ame­lyek alkalmazkodnak a pilla­natnyi helyzethez. Ezek a gé­pek a folyamat pillanatnyi ál­lapota alapján (forgácsoló erő, nyomaték stb.) változtatják a forgácsolási adatokat. A technológiai ágazatok beilleszkedése A különféle technológiai ága­zatok fejlődését az is befolyá­solja majd, hogy alapvető ter­mészetüknél fogva milyen mér­tékben alkalmasak arra, hogy az NC technikába és ennek ré­vén a termelési rendszerbe be­illeszkedjenek. Azok a gépipari ágazatok, amelyekben a munkadarab a szerszám mozgásprogramja ré­vén alakul, erre eleve alkalma­sak, ezért jött létre az NC elő­ször a forgácsolásban, de ide sorolható pl. a hegesztés, a lángvágás, a huzalos szikrafor­­gácsolás stb. is. Különleges helyzete van eb­ben a képben a szerelésnek, amely ma a leginkább kézi munkára utalt ágazat, és amelyben az automatizálás tö­­megszerűségi korlátja a legma­gasabb. Bár a mozgáselemzés, a kü­lönféle érzékelők fejlődése és az NC vezérlések árának csök­kenése szélesebb utat nyit majd a szerelés automatizálásá­nak és a tömegszerűségi korlát csökkenésének, a következő időszakban továbbra is ebben az ágazatban lesz a kézi mun­ka aránya a legnagyobb. Ezért itt a kézi munka racionálisabb elvégzését tekintjük célunknak. Erőfeszítéseket teszünk a ter­vezési módszerek számítógép­pel való segítésére is. Ha az integrált anyag- és adatfeldolgozó rendszerek szé­les körű létrehozása még na­gyon távoli cél is, világosan kibontakozik egy már ma is érvényesülő tendencia. Ellent­mondás alakult ki az alakító­megmunkáló műveletek magas­fokú gépesítettsége (részben automatizáltsága) és a kezelési funkciók kézi vagy csak primi­tív, nem is mindig tervszerűen kialakított eszközökkel való vég­zése között. Ez pedig a többi között csökkenti a nagy telje­sítményű berendezések kapaci­­tásának kihasználását, mert ezek kézi kiszolgálása megha­ladja az ember teljesítőképes­ségét; a dolgozók egyre na­gyobb hányadát kényszeríti a tar­­talmatlan, egyhangú, nehéz, sőt néha veszélyes munkára; végső soron­­akadályozza, hogy a termelés központilag vezérel­hető, egységes folyamattá szer­­veződjék. Ennek felismerése hozta lét­re az Industrial Handling-nek (I. H.) nevezett rendszert, amelynek célja a termelőeszkö­zök — különösképpen az ipari munkahelyeket összekapcsoló eszközök — elrendezésének, ke­zelési műveleteinek az ember fi­zikai és pszichikai kímélésével együttjáró racionalizálása. Az I. H. tehát olyan eljárásokat (és hozzájuk tartozó eszközö­ket) foglal rendszerbe, amelyek — a termelés tömegszerűségé­től függetlenül — a gépipar heterogén és szakaszos műve­­leteit közös munkafolyamattá fogják össze, és az emberi be­avatkozás minél nagyobb ré­szének kiküszöbölésére törek­szik. Az I. H. eszköztárába tartoz­nak viszonylag egyszerű eszkö­zök is, mint például ergonó­miai szempontok szerint kiala­kított műhelybútorok, mágneses fogók körhagyó sajtók etetésé­re, rezgőadagolók, tárak, for­gató berendezések. Az eszköztár bonyolultabb egységei a manipulátorok és a robotok, és ezeknek — a ter­melő berendezéssel különböző fejlettséggel összekapcsolt­­ vezérlő berendezései. Az idő múlásával természetesen az I. H. bonyolultabb eszközeinek szerepe megnő, ezért fejleszté­sükre jelentős erőket összpon­tosítunk. lá­­fts vg 3 e •« & e 2S 2 'sr b Textilvegy­észei A textilvegyészek a kikészítésben érdekeltek. Amikor az ezzel kap­csolatos problémákról beszélgettünk, valahogy az a benyomás alakult ki, hogy egy kicsit mostohagyereknek érzik magukat. Miért? Erre igyek­szünk válaszolni. Mennyiség vagy minőség Közismert dolog, hogy a textilipar rekonstrukciója során — meg azon kívül is — az iparág elég jelentős beruházásokhoz jutott. Ami azon­ban a kikészítést illeti, a helyzet már távolról sem ilyen jó, mert az ezzel kapcsolatos beruházási igénye­ket a pénzügyi szervek nem hagy­ták jóvá. A fejlesztés ugyanis első­sorban a munkaerővel való takaré­kosságot és a mennyiség növelését célozta, márpedig a kikészítés során inkább a végtermék minőségének javításáról lehet beszélni. Ennek gazdaságosságát viszont jóval nehe­zebb kimutatni, s ezért a saját, irány­elveiket szem előtt tartó pénzügyi szervek ,az ezzel kapcsolatos elkép­zeléseket csak ritka esetben támo­gatják. Ezek után természetes, hogy a ki­készítő részlegekben van a legtöbb nullára leértékelt gép és berende­­zés, nem ritkák az 50—60 éves gépek sem. Pedig éppen a kikészítés biz­tosíthatja az egyre növekvő igények kielégítését, s erre az élesedő ver­senyben minden bizonnyal szükség is van. Drága az import A nehézségeket csak fokozza, hogy a kikészítő részlegek berendezései rendkívül drágák, gyorsan változ­nak, s mivel általában nagyon ter­melékenyek, kapacitásuk egy-egy üzemben nem mindig használható ki. Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy ezeket a berendezéseket álta­lában csak tőkés piacokon lehet be­szerezni, akkor előttünk áll a prob­léma egész nagysága. Sokkal kevésbé kiélezett beruházási helyzetben sem lehetne ezeket az igényeket mara­dék nélkül teljesíteni. Folytathatnánk a sort azzal, hogy a nyugatról származó berendezések­hez nyugatról származó alkatrészek­re és részegységekre volna szükség, s ezeket beszerezni szintén költséges. Olyan készletező vállalat, amely eze­ket raktáron tartaná, nincs, a pót­lás tehát hosszadalmas. Mindez így leírva és elmondva elég sötét képet fest a beruházási lehetőségekről, és ezzel az érdekel­tek tisztában is vannak. Úgy vélik azonban, hogy ha csökkentenék a nálunk alkalmazott típusok számát, ha jobb lenne a vállalatok közötti kooperáció, ha léteznének konszig­nációs raktárak, talán a rendelke­zésre álló alapokat is jobban fel le­hetne használni. Importprobléma egyébként más is akad. Egyre több színezéket, festé­ket, segédanyagot kell behoznunk, olyanokat is, amelynek jó részét ko­rábban hazai forrásokból is be lehe­tett szerezni. Ezek azonban általá­ban kisebb mennyiségek, ezért a magyar vegyipar előállításukra nem szívesen vállalkozik. Itt is feltétle­nül szükség lenne a szocialista or­szágok közötti összefogásra és szako­sodásra, mert ebben az esetben már a gazdaságosság nem lenne problé­ma. Ki miben érdekelt? Szó esett a beszélgetés során az érdekeltségi rendszerről is. Kiderült ebből, hogy például a méterárugyár­tó vállalatnak az az érdeke, hogy maga exportálja az árut, ne itthon dolgozzák fel, és ebben partnerra ta­lál a konfekcióiparban is, amely szí­vesebben vállal bérmunkát, mert akkor a szövettel kapcsolatos minő­ségi kifogásokért nem felelős. Pedig a bőriparban már megvalósított együttes érdekeltség bebizonyította, hogy ilyen esetben jobban járna mind a két vállalat, és főleg a nép­gazdaság. Ugyanilyen nehézségeik vannak a külkereskedelemmel kapcsolatban is, mert az ipar minél drágábban szeretne eladni, a külkereskedelem viszont akkor jár jól, ha sokat ad el, márpedig nagy mennyiségnél nem biztos, hogy az árak kedvezőek az ipar szempontjából. A szakemberek ezért olyan egységes érdekeltségi rendszer kialakítását sürgették, amelyben az ipar és a külkereske­delem is, de főleg a népgazdaság jól jár. A termékváltás Szó esett még a termékváltásról is, s bizony kiderült, hogy ez nagyon nehéz feladat Az olcsóbb termékek gyártását a lakosság kielégítő ellátá­sa miatt nem lehet abbahagyni, hol­ott rendszerint éppen ezek gazdaság­talanok, de az igazság az, hogy a korszerű termékek gyártását is ne­héz bevezetni, mert ezek viszont drágák, és ehhez megfelelő keresle­tet kell találni. Igaz, a lakosságot érintő többlet talán nem is lenne olyan nagy összeg. De a textiltermé­kek propagandája, sajnos, nem a legjobb, és a potenciális vásárló nem is tudja, hogy viszonylag kis árkü­lönbséggel értékesebb termékhez jut­hat. Mert erről a tájékoztatásról nem gondoskodik sem az ipar, sem a ke­reskedelem. n­incs olyan hónap — sőt talán olyan hét sem —, amikor valahol, valamelyik lapban ne jelenne meg egy-egy írás arról, hogy milyen hatalmas károkat okoz a népgazdaságnak a korrózió, és új meg új területeken mutatják ki a rozsda káros hatását. Tegyük fel azonban, hogy valaki valahol elhatározza, hogy ő pedig a korrodálást megakadályozza, és kerül amibe kerül, a szükséges munkákat elvégezteti. Ha a vállalatnak van olyan részlege, amely az ilyen feladatok elvégzésére felkészült, ha rendelkeznek az ehhez szükséges szakértelemmel és techniká­val egyaránt, akkor nincs is nagyobb probléma. De mi van akkor, ha nem? Ebben az esetben keresik azt a szakvállalatot, amelyik valóban a legkorszerűbb módon tudja a munkát elvégezni. Ke­resik, de általában nem találják. Mert azt ugyan már sokszor leírtuk és bebizonyítottuk, hogy a korrózió milliárdos nagyságrendű károkat okoz, de arra egyelőre nincsen mód, hogy ezt a munkát valaki valahol szak­szerűen el is végezze.­­­/Márpedig a korrózió ellen nemcsak a nagy vállalatoknak kell­ett­ védekezni, hanem a lakosságnak is, hiszen óriási, veszély­nek kitett értékek vannak a lakosság tulajdonában is. A lakos­ság azonban többnyire csak jó tanácsot kap, segítséget alig. Különféle tervekről, elképzelésekről sokat hallottunk, jó lenne most már a konkrét intézkedésről is számot adni. SK­SZAKI ÉLET 3

Next