Természet és Társadalom, 1956 (115. évfolyam, 1-10. szám)
1956-08-01 / 8. szám
lll'NWIJ TÁRSADALOM cxv. éve. 8. SZÁM 1956. AUGUSZTUS ..v„'NY győző KOMJÁTHY MIKLÓS, a Társulat Központi Történelmi Szakosztályának tagja A híres osztrák búcsújáróhely, Máriacel templomának XIV. századi tornyán a kapu felett egy török csata jeleneteit ábrázoló dombormű látható. A csataképtől balra I. Lajos magyar király térdeplő alakját véste ki a művész, amint az általa alapított templomot felajánlja Szűz Máriának. A templom kincstárában még megvan az a gyönyörű, drágakövekkel kirakott, zománckeretes, liliomáé Máriakép, amely a magyar király fogadalmi ajándékaként került a templom birtokába. A dombormű erősen kopott feliratából annyi még kivehető, hogy I. Lajos valamikor a XIV. század hatvanas éveiben nagy győzelmet aratott a török felett s e győzelem emlékére emeltette a XIII. század elején épült kis kápolna helyén a hatalmas fogadalmi templomot Ez az idegen földön álló emlék az első konkrét adat annak az évszázados küzdelemnek megindulásáról, amelyet a magyar nép az akkor ismert világ részvététől kísérve vívott, egyre reménytelenebb helyzetben, a népvándorlás utolsó hullámaként a Balkán felől előretörő törökökkel. Az első összecsapás, amelynek emlékét a máriacelli templom domborműve és a fogadalmi Máriakép őrizte meg, 1366 táján zajlott le a Balkánon. Nem egészen kilencven év múlva, 1453. augusztus 29-én (73 évvel később ugyanezen a napon bukott el a magyar királyság a mohácsi síkon) a keleti kereszténység középpontja, Bizánc török kézre került. Közben a szívósan, következetesen előnyomuló hódítók már sűrűn becsapkodtak Magyarország területére is. Az Al-Duna menti Nikápoly (1396), az erdélyi Szerűimre és Gyulafehérvár (1442), a szerbiai Rigómező (1448) jelzik a váltakozó sikerű harcok viharos hullámzását, amelynek két korszakos dátuma az 1456-os nándorfehérvári győzelem és, 1526 Mohácsa. A nándorfehérvári diadal világraszóló jelentősége Mohács sötét hátteréből, Mohács tragikuma pedig igazában csak a nándorfehérvári győzelem fényében bontakozik ki előttünk. Bizánc eleste után egyszerre felfigyelt az egész nyugati kereszténység a Magyarország déli határai mentén dúló harcokra. Jellemző, hogy amíg e harcok kezdeteiről csak igen szórványosain és jobbára közvetett úton (mint a máriacell templom domborműve) vagyunk tájékozva, addig a XIV. század vége óta megszaporodnak forrásaink, s Bizánc bukása után már nincs Európának olyan országa, amelynek egykorú, írásos emlékeiben ne bukkannánk a török—magyar küzdelmekről szóló adatokra. Különös érdeklődéssel vette és regisztrálta az Észak-Balkánról érkező híreket a Vatikán, amelynek akkoriban legfejlettebb volt írásbelisége, és szinte egyedülálló, a diplomáciája. A vatikáni levéltár a korai középkor történetének leggazdagabb forrása. De sem ezt, sem a többi európai, legkevésbé a konstantinápolyi levéltárat nem kutattuk el annyira, hogy ne várhatnánk újabb és újabb adatokat a tőlünk oly messze eső idők ködbeveszése »Egyetlen férfit teremtett a kor« Az utókor pontosan tudja, mit jelentett a török előnyomulás az európai szőmé a magyar fejlődés szempontjából. Izgatóbb probléma azonban az — mint minden időkben, úgy akkor is —, látták-e a kortársak, mi a döntő, mi a lényeges napjaik eseményeiben? A jelek arra vallanak, hogy látták. Hiszen a máriacelli dombormű is azt bizonyítja a maga korának nyelvén és szemléletében, hogy mér Nagy Lajos török győzelmének az ország határain túlmutató jelentőséget tulajdonítottak. De ezt bizonyítja, hogy a középkor barometrikus pontosságú diplomáciája, a Vatikáné, kezdettől éber figyelemmel kísérte a török—magyar harcokat. A Vatikánba befutó jelentések sokszor a helyszíni közvetítések lélegzetelállító izgalmával jelenítik meg az élethalálharcát vívó Magyarországon történteket. Ezeknek a jelentéseknek tükrében elevenedik meg igazában Hunyadi János alakjának történeti nagysága. Mohács előtt éppen egy évvel, 1525. augusztus 9-én Burgio pápai követ ezt jelentette Sadoleto pápai titkárnak Rómába: »Ha Magyarországot meg lehetne menteni három forinton ebből a nagy veszedelemből, amiben most van, nem hiszem, hogy akadna három ember, aki ezt a három forintot ideadná.« A veszedelem, amely 1526-ban fenyegette Magyarországot, semmivel sem volt nagyobb, mint az, amelynek sötét felhői 70 évvel korábban, 1456 nyarán gyülekeztek a szerencsétlen ország déli végei felett. Mohamed, a keleti kereszténység fellegvárát, Bizáncotbevevő, hatalmas szultán, a »győző« készült döntő rohamra Magyarország kapuja, Nándorfehérvár (Belgrád) ellen. Ekkor, 1456- ban azonban még akadt ember, aki nemcsak azt a bizonyos három forintot, hanem vagyonának tekintélyes részét, sőt életét is hajlandó volt odaáldozni atörök feltartóztatására. Erről az emberről, Hunyadiról írta Bonfini Nándorfehérvár után, de még jóval Mohács előtt: »Egyetlen férfit termett az a kor, s ha az sem lett volna annak a szörnyű felfordulásnak idején, senki előtt nem kétes, hogy már régen vége lenne nemcsak Magyarországnak, Ausztriának és a németeknek, hanem az egész kereszténységnek is.« Sokszor megállapított igazság, hogy a történelem kiemelkedő szereplőinek nagyságát azon lehet lemérni, mennyit láttak meg és hogyan valósítottak meg koruk társadalmának szükségleteiből. Hunyadi Jánost ez a mérték a magyar történelem egyik legnagyobbalakjának mutatja. De nála, sünt a történelem más, igazi nagyjainál is, ennél sokkal többről van szó. Hiszen abból a megállapításból, hogy meglátja társadalmának szükségleteit, valami társadalomi felettiség érződik ki. Pedig emberi, történelmi nagyság nincs, csak szorosan a társadalomhoz kötötten, csak egy ményeinek rekonstruálására. Még hazai levéltárainkból is kerülhetnek elő újabb dokumentumok. 449