Petőfi Népe, 1967. december (22. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-17 / 298. szám

ncDalaoMa Urbán Ernő: írott ma­ ászt Az emberiség erkölcsi fejlő­désének legmagasabbrendű vív­mánya a humanizmus. De van egy nagy hibája: módszerekkel dolgozik.humanista Bálint György írta ezt, a 30- as évek végének ismert publi­cistája. Helytálló megállapítás: Megmutatkozik a mi társadal­munkban is, amely az emberi­­­­ség fejlődésének eddigi csúcs­pontja, a legtisztább logika, eszmények megvalósulása. En­nélfogva humanista. De éppen humanizmusunk teszi lehetővé, hogy mindmáig átmenthette magát a mi világunkba is a rossz, az önzés, az aljasság, az erkölcstelen, az antihumánus. Mi csak a saját fegyvereinkkel győzhetünk: a törvényességgel, a joggal, meggyőzéssel. A szem­ben állók kezét viszont nem köti semmi. Ütnek gátlás nél­kül, övön alul és hátulról, gán­csolnak és lesből támadnak; mindig éppen ott, ahol rést vesznek észre védelmünkön. A legkirívóbb különbség köz­tünk éppen az, hogy ők támad­nak, mi pedig csak védekezünk. Irodalmunkban egyre több az olyan mű, amelyik valamikép­pen erről szól. Nyilvánvaló, hogy ez fontos probléma. Az ilyen művek pedig értékesek, hasznosak, figyelmet érdemel­nek. Mert felráznak, mert harc­ba szólítanak, mert arra bír­nak, hogy legalább összefogva, frontot alkotva védekezzünk. Ilyen könyv Urbán Ernő leg­újabb műve, az Írott malaszt is. Valójában nem regény, in­kább talán riportkönyvnek ne­vezhetném. Hiszen alapanyaga valóságos történet, s Urbán Ernő alighanem szóról ragaszkodott az eredetihez.szóra jön Nagy port vert fel annak ide­az országos lapok cikkez­tek róla, hogy az egyik tiszán­túli faluban a szociális otthon vezetőnőjét mint üldözte szinte halálba a járási egészségügyi osztály vezetője és a körülötte kialakult klikk. Az otthon ve­zetője tiszta szándékú, rendes ember volt. A megszállottak fajtájából való, aki nem volt kapható a visszaélésekre és nem volt hajlandó elmenekül­ni sem, amikor emiatt üldöző­»­be vették. De csak nagyon ne­hezen, s már csak az országos szervek közbeavatkozására szol­gáltattak neki igazságot. Miért, és hogyan lehetséges, hogy idáig fajulhatnak a dol­gok? Meddig merészkedik gyalázatosság és miért nem le­­­het idejekorán útját állni? Ho­gyan van az, hogy nálunk, ahol a politikai és erkölcsi éghajlat derűs és életet fakasztó, a mik­roklíma helyenként ilyen fa­gyos és pusztító lehet? Ezeket a kérdéseket teszi fel kimondva, vagy kimondatlanul Urbán Ernő az írott malaszt­­ba­n. Felháborít egyszersmind és arra buzdít, hogy ne hagy­juk a szocialista törvényességet esetenkint írott malaszttá deg­radálódni. A jog védjen meg minden tisztességes embert és ne csavarhassák ki betűjét ked­vük szerint a kiskirályok, a perc­emberkék, a maguk privát szocializmusát építgetők. Témájánál fogva eleve izgal­mas olvasmány ez a könyv. S Urbán Ernő, a remek tollú új­ságíró világos stílusával, a nyo­mozás pergő cselekményű meg­szerkesztésével, kitűnő megfi­gyeléseivel, a jellemek és hely­zetek érzékletes ábrázolásával valósággal krimi-szerűen fe­szültté teszi. (Amit éppenséggel nem ledorongolásnak, hanem ellenkezőleg, dicséretnek szán­tam.) Az írott malaszt azok kö­zé a könyvek közé tartozik, amiket szó szerint­ nem lehet letenni. Mester László Szappanos István: Portré. Barbara Beidlen Napalm Ezüstöt és aranyat látok villámlani ezüstöt, aranyat ezüstből vannak a madarak aranyból az eső­ sugarak a víz kiloccsan a dzsungelból lángba borítja a rizs vetéseket és tüzes madarak szállnak a láng beborítja az élőlényeket. Futnak a gyerekek, ruhájuk mint a sárkány ég lobogó lánggal aztán jajjszavuk elhal üveg tekintetüket égre tárják lángolnak a nők fején a pici kosárkák s megvilágítják a rizsvetéseket... Amerikaiak — figyeljetek! A gyermekek halálsikolyát még visszhangozzák a hajfongi dzsungelek. A vers a 13 ezer példányos Venture című amerikai lapban jelent meg ez év februárjában. Az USA hon­védelmi minisztériuma a 20 éves lány verse miatt a lapot elkoboztatta, mert az író„?. ..Vietnam vonatko­zásában zavartkeltőnek” minősítette. A PACO című eszperantó lapból fordította: Gál Sándor H. Barter Lajos: Három érkezés | A vonat éjfélkor befutott pert, magához ölelte, orrát rá­­az állomásra. tékosan a felesége pisze orra-Fél óra múlva a harmincéves ház ütögette. férfi, ballonkabátban — keze­ — Nagyon boldog vagy, édes­­ben orvosi táska és bőrönd — Az asszony szeme megcsil­­megállt egy barna házkapu lant, fürkésző volt: előtt. — Mit tagadsz? Recsegve nyílt a kapu. A ka­ — Titok­­szöbön fiatal nő állt. A hangja közvetlen volt és vidám: — Jó estét... Hazaért végre? Régen láttam! — Aludni akartak a bete­geim ... hazaküldtek. A fiatal nő a férfira mosoly­gott és benyomta a kaput. — Operáltál? — Vége — mondta az orvos. Aztán nem bírta tovább: — Ki­neveztek. Átkapta az asszonyt — pör­gette, pörgette, mint a szél... Lihegve megállt. Az asszony nézte férje bol-A bérház folyosóján a férfi fogságát, halkan szólt, papírpénzt nyújtott a nő felé: — Akkor itt hagyjuk a ház­— Ha már ritkán lát, kárpát- mesterséget? fásul — mondta. Hirtelen csengő berregett, ké­ A nő keze a levegőben járt, vetelőn. kapkodott, de a pénz elugrott Az asszony a férfira nézett: előle... — Azt hiszem, a részeg A nő durcásan ajkát irigy- Koncz... Beengedem, gyesztette, mint aki azt mond- A férfi nem engedte el az ja, tedd el, nem is kell! Csak asszonyt, húzta magához: kis idő után indult el az orvos — Hadd várjon ... felé. Az asszony a férfihoz, a nyi-Megállt előtte. Halkan, alig tett kabát alá bújt, hallhatóan mondja: És a csengő hiába berregett. — Szervusz. * — Szervusz — szólt a férfi A gyárban hatalmas le­is, és lassan, szerelmesen^ cső­ meztábla dongott. Vaskalapács­kolva, magához ölelte a nőt A fiatal nő csók közben ki­­zuhogott rá. Visszhangzott a szerelő csar­­rántotta a férfi kezéből a pa­­noj^­pírpénzt és nevetve szaladt az Az orvos ballonkabátban a udvar fele. csarnok ajtajában állt. Tekin-A férfi az udvar közepén ér­ ^ete végigfutott az embereken te utol. Kar­aba kapta es cső­­ge a tárgyakon. E'indult egy kolta,­­csókolta... idős ember felé. Megállt mö-A nő meg csak nevetett, ne­­gette, hangját torzítva, dörmög­­vetett­­ve szólt: — Bolond! te bolond! feléb­­red a ház ... Négy emelet sötétség és az ég nézett vissza rájuk — messzi­ről. A házmesterlakás kisebbik szobájába alig szűrődött vilá­gosság az utca felől. Két gye­rek aludt — két heverőn. A nagyobbik szobában fali­lámpa adott világosságot. A fia­tal nő — az orvos felesége — a rekamiéra igazította a taka­rót. A férfi az asszony mellé lé­— Megjött a vándormadár, jó reggelt! Az idős ember zavartan hát­rakapta a fejét: — Sándor!... — Jó reggelt, anám. Az öreg csak nézte: — Hát megjöttél? — Meg. — Ez nem klinika, mi?! A kazán tetejéről nyakigláb ember kiabált: — Idegen a műhelyben! — és m­ár ugrott is lefelé. A darus nem szaladhat — csak integetett: — Höhö... professzor, régen láttalak! Az orvos köré jött az egész műhely. Kezét szorították, ölel­ték. — Az egész műhely nevében köszöntöm birodalmunkban — szónokolt az egyik —, és régi szokás szerint üdvözlöm önt... essen beléd a ménkű, ha nem tartasz velünk! Nevetett az orvos, nyitott szállal. Aztán az emberc­so­port szélén egy vékonyarcú öreg mellé lépett, magához kapta és ennyit mondott: — Megjöttem. A vékonyarcú öreg zavartan topogott, viccet erőltetett: — Tudod-e még egyengetni a vasat, ahogy tanítottam? Vagy már csak az injekciós tűket egyengeted? Az orvos körülnézett, mellet­te a satupadon kalapács hevert, az ap­ára kacsintott, felemelte a kalapácsot, aztán a földről egy görbült vaslemezt, és egyen­getni kezdte. Zuhogott a kalapács. Ütögette a vasat. Az emberek összenéztek. Zu­hogott a kalapács . . . Aztán megállt. Az orvos felfogta a le­mezt és odanyújtotta a vékony­arcú öreg elé, aki valamikor a mestere volt Az öreg az orvosra nézett, aztán a vaslemezre. Forgatta a lemezt, a fény felé tartotta ... Jobbról nézte... balról néz­te... és csak ennyit szólt: — Hát ezzel megvagyunk. Az orvos ballonkabátja olaj­foltos. A klinikán *fehér volt a tisztaság. A tizenkettes szobában fiatal nővér dolgozott. A bejárati ajtó nyikorgására felkapta a tekintetét. Az orvos jött az ajtó felől előre: — Jó napot. A nővér kicsit meghajolt: — Jó napot Láttam, hogy már megjött. Mire beértem, itt volt a táskája. Az orvos kezet nyújtott: — Mikó... A nővér nézte az orvost: — Tudom, ismerem. — Engem? — Igen. Sokat beszélnek ma­gáról. Az orvos tekintete a rendelő­ben körbe­járt: — Mit beszélnek? ... A nővér halkan, egyszerűen mondta: — Hát sok mindent. — Ki­csit hallgatott. — Nem ilyennek képzeltem... Azt hittem, hogy szőke. — Miért? — Csacsiság. A tiszta nekem fehér... és a szőke majdnem fehér. Az orvos nem felelt, a sza­vakon gondolkodott. A nővér az orvos ballonka­bátját nézte: — Olajos... — mondta. — Kitisztítom... — és el is indult. Az orvos ránézett, mosolygott: — Köszönöm, majd magam. Levetette a kabátot, benzines üveggel a vízcsaphoz lépett. A nővér a háta mögött állt: — Kérdeznék valamit — Kérdezzen, kérem — mond­ta az orvos, de nem fordult meg. — Igaz, hogy a felesége ház­mester volt, amíg maga tanult? — Igaz — mondta az orvos. — Még most is az. És kötődét rendezett a lakásban. — Ez azért szép. Válasz nem jött: az orvos tisztítja az olaj­fol tokát. A bal­lonkabáton az olajfoltnak is­merős szaga van. Ilyen szaga volt az apja keze simogatásá­­nak, amikor az orvos még gye­rek volt Arcához húzta a kabátot Az olajszagon átüt a karból. Frideczky Frigyes: Hegyek egymáshoz bújva szenderegnek, zizegve hulló neszt szitál a szél, veres szemekkel néz a nap­keletnek, s az est, miközben csillagot seperget, esett gyereknek csendesen mesél. Mogorva házak halkan füstölögnek, sovány kis utcák nyújtóznak nagyot, a hold mocorgó tócsát gyűjt tükörnél, s habár bozontos felhők sündörögnek, örömre lobbant sok-sok ablakot. Éjjé sötétül lassacskán az este, tévé­szemekkel nézi már magát, akác áll sűrű kontyát leeresztve. • Motorrobaj robbanva ront az estbe szilánkká zúzza a csend üvegfalát. Hatvani Dániel: Fényöklű magány Szemedben teregeti ki gyűrött napjaimat a bánat fekszünk hangtalan hóesésben jégvánkosan az elmúlásnak Csókunk szétszabdalt egében az árvaság csillaga lüktet fényöklű magány kovácsolja szigorúvá a szerelmünket

Next