Balatonvidék, 1913 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1913-01-05 / 1. szám
XVII. évfolyam. Keszthely, 1913. január 1. szám. 2M .113. I>olitiliai lietilap. MEGJELENIK HETENKÍNT EGYSZER. VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG KIADÓHIVATAL ÉS A VOLT GAZD. TANINTÉZET ÉPÜLETÉBEN Kéziratokat a szerkesztőség címére, pénzes utalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Egész évre Fél évre . . ELŐFIZETÉSI ÁRAK: 10 K. — • I. Negyedévre 5 K. — f. Egyes szám ára Nyilttér petitsora 1 korona. 2 K. 50 20 Heti kis tükör. Azt hiszem a heti kis tükörből nem maradhat ki az a t kép, amely a múlt év dec. 31-én a magyar parlament előtt a lelkembe nyomult, úgy volt, hogy jelen akartam lenni azon a mindenképen történelmi nevezetességű gyűlésen, amelyen Lukács László miniszterelnök a választójogról szóló törvényjavaslatát benyújtotta. Lehettem úgy egy jó kilométernyire az ország házától s az utcákon, amelyeken sietve, a vágytól hevülve törtettem előre, mindig több meg több csendőrt és rendőrt láttam. Mindjárt gondoltam, hogy közel járhatok célomhoz. Amint kitárult előttem az országház díszes tere, elrémültem látottakon. Amerre a szem ellátott, mindenütt fegyveres őrség. Megdöbbentem és szívszorongva haladtam az országház sarkáig. Nem tartóztatott fel senki, de kevés reményem maradt a bejutásra Szóba álltam az egyik rendőrrel : — Kérem, hogyan juthatnék be a Házba ? A rendőr egy terembiztoshoz utasított, aki szemfülesen ott állt a parlament előtt s visszatartott mindenkit, aki a főkapu felé közeledett. Odamentem a terembiztoshoz, bemutatkoztam. — Sajnálom, a Házba csak az mehet be, akit képviselő ajánl és az illetőért teljes garanciát vállal. Megköszöntem a szíves tást és vártam, mi fog történni. felvilágosításra a közrendőrhöz fordultam : — Kérem, nem tudná nekem megmutatni Pavlik urat ? Kíváncsi voltam ugyanis arra az emberre, aki olyan könnyű szerrel a magyar történelem annaleseibe bekerült Nem soká kellett várnom. Pavlik egyenruhában közeledett felém a főkapu felől. A rendőr aggodalmasan figyelmeztetett— Ez az, kérem ! Vártam még vagy tíz percig. Egyszerre jött a fairé, hogy a gyűlésnek vége. Előrobogtam a fogatok, automobilok s a kegyelmes és méltóságos urak retene gesta haza mentek. Minden képviselőnek volt a kezében egy zöldborítékos kötet, törvényjavaslatot és a statisztikai mely a adatokat tartalmazta A zöld borítékról a törvényjavaslat értékére a világért sem akarok következtetést vonni, csak azt akarom még megemlíteni, hogy az angol parlamentbe minden teketória nélkül beeresztettek idegen polgár létemre, a magyar parlamentet pedig jónak látták a magyar békés polgárok előtt elzárni akkor, mikor állítólag a nemzeti életbe mélyen belevágó törvényjavaslatot, tettek le a Ház asztalára. Oh, minő szépek is azok az angol példák ! Még egy jelenetet örökítettem meg lelkem fotografáló masinájával. A képviselő urak igen nyájasan fogtak kezet Pavlik úrral s azt hiszem, sok kegyelmes úr lehetett köztük, mert a rend őre többször roppant mélyen meghajolt. No hát, ilyen volt a kép a választójogi törvényjavaslat benyújtásakor kint, a parlament előtt! A választói jog* írta Somogyi. Szárazság, aszály perzselte gazdák vetését az országban. Üdítő a harmat, termékenyítő eső után hiába csengtek a mezők fonnyadt virágai, hiába könyörgött az aggódó népség. Megkérték az egyik falu énekes szavú kántorát az atyafiak, hogy a délutáni könyörgésnél énekeljen esőért! Az orgona búgott, az ének egetverően viharzott a kis templom boltivei alatt. Hallgasd meg, hallgasd meg Uram! És az Úr meghallgatta! Felhő, sötét felhő kerekedett. Cikkáztak a villámok. Megeredtek az egek csatornái s hatalmas jégeső zúdult a tájra. Pusztára verte a kántor szőlőjét is nagyultak az évek, a szárazság s istencsapás megismétlődött. Megint kérlelték a kántort a falu hivei, énekelne esőért. Ez visszagondolva a jégverésre, haragosan utasította el a kérelmet : «Esőért és rongyos szűzért többet nem könyörgök.) Valamiféle ilyen okok adtak életet a régi közmondásnak is: «Ad A BALATONVIZÉK TAHCÁJA. A képkiállítás. Séta a kiállításon. Irta Tompa Ferenc. Nagyon kevés érdeklődéssel, minden különösebb hangulat nélkül mentem el szerdán délután a képkiállításra. Az volt ugyanis az előzetes impresszióm, hogy egy pár kiselejtezett képet, olcsó képeslap másolatot látok felfüggesztve, amelyet laikus érdeklődéssel nézeget majd néhány kiváncsi ember. És most örömmel vallom be, hogy csalódtam és ez a csalódásom határozottan kellemes. Meglepett ugyanis a képeknek nagy száma, a rendezés ízlésessége, a tárlat anyagának értéke és az érdeklődők sokasága. A rendezés és a tárlat elismerést érdemlő nívója a kiállítók érdeme, hanem a szokatlan érdeklődés felkeltésében, az én hitem szerint, nagy része van a nyáron rendezett két kollektív kiállításnak is, amelyet két fiatal művész : Faragó Márton és Lénárd Imre rendeztek. Az ő művészetük még kissé szokatlan volt a mi közönségünknek; a nyers erő, a színeknek játéka a vásznon, a markáns vonások szeretete még nincs egészen benne a mi műérzékünkben, amely még kissé szentimentális, hogy úgy mondjam, kislányos, és szereti a piros napernyőt, vagy egy esti hangulatot affektáló sárga-piros lágy színeket látni a vásznon. Igaz az is, hogy ízlésről nem jó disputálni, mert mindenkinek az tetszik, ami jobban megfelel a hangulatának, de nem is érdemes, mert az ízlés változó és ha valamikor szépnek tartottuk a krinolint, most bizonyára kinevetnénk azt, aki abban ki merne jönni az utcára. Még most, sokaknak tetszheik Kézdi Kovács vagy Neogrády édeskés, limonádé színekkel megfestett tartalmatlan vászna, de az ő művészetük rövid életű, mert újat nem nyújtanak s folyton csak önmagukat ismétlik. És ezt nem nevezhetem kiforrott művészetnek, hanem sablonos giccselésnek. Már most ennek a kiállításnak épen az az érdeme, hogy akarván szolgálni sokak ízlésének, — tartalmaz szép szemmel ilyen langymatag képeket, is, de mellettük nem fukarkodik tudást és haladást bizonyító vásznakban sem. Meg kell emlékeznem a megnyitásról is, amelynek rendes vernissage jellege volt. Délután 5 órakor nagyszámú, elegáns közönség jelenlétében nyitotta meg Reischl Imre városbíró a kiállítást és szép szavakban rámutatott nemcsak a művészet jelentőségére, hanem arra a kulturmisszióra is, amelyet ez a kiállítás a város ízlésének fejlesztésében gyakorol s amely épen ezért és értékénél fogva is megérdemli a támogatást. És ez igaz, mert ha teszem azt, más kép nem is szerepelne a tárlaton, mint egyedül Koszta József nagy vászna, <Mezei munkások*, akkor is érdemes volna a az az érdeklődésre. És ezzel nem mondok nagyot, mert valóban oly megkapó, érdekes felfogásban van ez a kép megfestve, hogy bizonyára megérdemelte azt a pályadíjat, amellyel kitüntették. Két parasztasszonyt és egy kaszás embert, ábrázol, akik az alkonyodó nap utolsó erőteljes, bíborvörös megvilágításában hazatérnek a mezőről. A megvilágított résznek és a sötéten árnyékolt alakoknak érdekes kontrasztja csak emeli a kép erőteljes hatását. Erő és színérzék jellemzi ezt az artisztikusan megfestett képet, amellyel bántó ellentétben van a melléje állított «Szarvas» c. kép, melyet Heyer Arthur nemcsak rosszul festett, hanem rosszul is rajzolt. Már a bejáratnál függő «Kutya» képe sokkal több igyekezetet és tudást tanúsít. Koszta mellett szép képekkel szerepel Telkessy Valér is, akinek «Csendélet,» c. vásznán a színek frissessége lep meg.