Balkon, 2006 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 6. szám
ezret, magyar pénzre átszámítva 5,2 millió forintot jelent), ugyanannyiért, mint Kokoschka egy szignált akvarelljét. Márpedig ez a szép sikert elért Congo nem más, mint egy csimpánz, aki 1945-ben született, s művészi pályája csúcsán, két és négy éves kora között körülbelül négyszáz képet festett. Az egyesek által „a majomvilág Cézanne-jának” is nevezett Congo most először kalapács alá kerülő három (egy tételben kínált) alkotásáról Howard Rutkowski, a Bonhams egyik vezetője az aukció előtt a következőket mondta: „Nem hiszem, hogy korábban valaha is árvereztek volna képeket egy majomról". Nos, lehet, hogy Rutkowski úrnak igaza volt, de valóban csakis a majmok tekintetében; más állatok alkotásaiból ugyanis már nem is egy árverést tartottak, még olyan, a Bonhamsnál nagyobb hírű aukciósházban is, mint például a Christie’s. A nagyközönség - sőt, talán a szakma jelentős része is - először alighanem az 1999-es velencei Képzőművészeti Biennále orosz pavilonjában találkozhatott a lampangi (Thaiföld) Elephant Art Academy „növendékeinek" munkáival és azokkal a fotókkal, amelyek az ormányosokat munka közben, az ormányukba fogott ecsetekkel „dolgozva" örökítették meg. Az akadémia két alapítója Vitalij Komar és Alekszander Melamid volt, akik akkor már évek óta foglalkoztak állatok „művésszé képzésével”. Az elefántművészek által készített képek pedig igencsak szép sikereket arattak: az első ilyen művekből rendezett - igaz, jótékony célú - árverésen, a bangkoki Hilton Hotelben egyetlen művet sem adtak el ötvenezer dollár (!) alatt. Alighanem ez kelthette fel a Christie's aukciósház figyelmét is az új „siker-művészet" iránt, aminek köszönhetően 1999-ben New Yorkban már ez a patinás ház bocsátott egyik árverésén kalapács alá néhányat az ormányos mesterek munkáiból, és bizony ők is több ezer dolláros bevételt értek el ezekkel a művekkel. Persze az is igaz: attól, hogy valami mondjuk Amerikában sikeres, nem biztos, hogy másutt is az, ez pedig azt jelzi, hogy bizony a műveknek lehet bizonyos - nevezzük talán úgy - „helyi" értékük is. König Frigyes Munkácsy-díjas festőművész, a Képzőművészeti Egyetem rektora is felhívta a figyelmet arra egy interjúban, hogy „Szász Endre például komoly egzisztenciális sikert ért el Kanadában", miközben idehaza „»giccsgyanúsként« támadták az alkotásait. Munkácsy nemzetközi karrierjét megkérdőjelezhető szalonképek képviselik, művészileg valóban értékes alkotásai nem lettek világhíresek” - tette hozzá König, megerősítve egyúttal, hogy a „helyi” Munkácsy esetében például a francia-amerikai - (üzleti) érték sokszor mennyire más, mint a szakma által elismert művészi. Van aztán néha olyan eset is, hogy konkrétan ugyanaz a tárgy más-más helyen más-más értéket képvisel: ennek talán legkirívóbb példáját ugyan nem valamilyen kép, hanem egy bélyeg adta (ám ennél, tekintettel arra, hogy ugyanarról a sorozatban készült tárgyról van szó, még jobban látható a „helyi” különbség). A magyarországi árverési leütési árak sokmilliós élmezőnyében a festményeken kívül mindössze egyetlen egy más tárgy szerepel: az 1867-es, 3 krajcáros piros tévnyomatos bélyeg (Kőbánya bélyegzéssel, levélen) 1997 decemberében a Hungarofila árverésén ért el 38 millió forintos leütési árat (ami akkor egyébként még a legnagyobb hazai aukciós sikert jelentette). A kiemelkedően magasra taksált „értékre” persze van magyarázat: a sorozat 5 krajcáros piros bélyegei mellett ugyanis tévedésből néhány - amúgy zöldnek lennie kellő - 3 krajcárost is pirosan nyomtak, s ezek közül néhány ki is került a forgalomba; ma összesen hat darab ismert ezekből, de mindössze kettő van közülük levélen - ezek egyike volt a Budapesten elkelt példány. 2005 májusában azonban a Corinphila zürichi árverésén kalapács alá került a másik levélen lévő piros 3 krajcáros is, s ezért ott végül nem kevesebb, mint félmillió svájci frankot, azaz a jutalékokkal együtt körülbelül 100 millió forintnak megfelelő összeget fizetett ki valaki. Márpedig ezt látva természetesen merülhet fel a kérdés: vajon akkor most mennyit is ér valójában ez a bélyeg: 38 milliót (a jutalékokkal együtt 42-t), vagy százat? Vagy „reálisan” a kettő átlagát, tehát mondjuk olyan 71 milliót? Vagy leginkább - mint ahogyan azt az ennek az írásnak a mottójául választott idézetek is sugallják - 1997 decemberében Budapesten 38 (42) milliót, 2005 májusában pedig Zürichben százat? Merthogy ott és akkor valakinek éppen annyit ért meg az egyik, illetve a másik, bár praktikusan ugyanolyan darab? Ennek nyomán pedig alighanem levonhatjuk a „végső tanulságot" is a címben felvetett kérdésre nézve: azt ugyanis, hogy eszerint az árveréseken a leütési árban megjelenő „értéket” minden esetben az éppen akkori-ottani kereslet sorolja be egy-egy, pénzben (dollárban, forintban) konkrétan megjelenő árkategóriába. Vagyis a fentebb felsorol tényezők - és még ki tudja, mikor éppen mi - adnak ki egy alkalmankénti „értéket": ez jelenik meg abban a pillanatban, amikor egy-egy árverésen koppan a kalapács. JEGYZETEK: 1 Hannah Arendt: A kultúra válsága. In: Múlt és jövő között, Osiris Kiadó, Bp., 1995, 211. old.; ford.: Módos Magdolna 2 Kemény Gyula: Essünk neki még egyszer! Artmagazin, 2005/5,12. old. 3 Mravik László: Pulszky Károly műve című írását Radnóti Sándor idézi in: Radnóti Sándor: Hamisítás, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1995. 77-78. old. 4 Lásd: Bellák Gábor: Ne higgy a címkének! Artmagazin, 2004/2. 48-49. old. James Lord: Egy Giacometti portré. Háttér Kiadó, 2004., 28-29. old.; ford.: Zalán Magda 6 Lásd: Világgazdaság, 2005. október 3. 7 168 óra, 2005/44., 37. old. Congo a csimpánz egy festménye a szcéna 43