Barátság, 2007 (14. évfolyam, 1-6. szám)
2007 / 4. szám - Hegedűs Sándor: Kodály Zoltán (1882-1967)
ri utánpótlásra fogott cigány pajtásaitól sajátíthatta el, majd gimnazistakén tankönyvekből bővítette. Nagyszombaton (Pázmány Péter egyetemvárosában) az érseki főgimnázium tanulója, zene- és énekkarának tagja volt. Ennek feltétlenül fontos szerepe van abban, amit később így foglalt össze: „Egyre közelebb kerültem a kórusmuzsikához, mint az egyetlen olyan zenéhez, mely az abban képzetlen tömegeket a művészi muzsikához vezetheti". Zenekari, kamarazenekari sikerei a zeneszerzésre is felbátorították. 1897-1899, tizenöt-tizenhét éves korában már komoly szerzeményekkel - a D-moll nyitánnyal, az Esz-dúr trióval - is büszkélkedhetett. Szülei pedagóguspályára küldték (magyar-német szakos tanárnak készült a budapesti egyetemen), de beleegyeztek, hogy ezzel párhuzamosan - ha felveszik - a Zeneakadémia növendéke is lehet. Persze, hogy felvették! Nem a hangszeres zene, hanem a zeneszerző tanszakot választotta magának. Annak a német nyelvű oktatónak, Koessler Jánosnak lett a tanítványa, aki Weiner Leót, Dohnányi Ernőt, s későbbi szívbéli jó barátját, Bartókot is tanította. Bartókhoz hasonlóan, ő is az új utakat kereste, szembefordult a kor ünnepelt zenei irányzataival. Nem volt olyan forradalmár, mint Bartók. Egy ideig még azon igyekezett, hogy Koesslernek és önmagának egyaránt elfogadható zeneműveket komponáljon, megelégedett a lehetőségek folymatos tágításával, de ő is egyre messzebbre tekintett. 1904-ben megkapta zeneszerzői diplomáját, 1905- ben pedig tanárrá avatták. Egy évvel később már doktori címét is megszerezte. Témaválasztása jól jelzi, hogy bölcsészettudományi munkásságát már akkor is a zene szolgálatába állította, hiszen az irodalom és a zene határvidékét pásztázta, amikor „A magyar népdal strófaszerkezete'' címmel írta, s védte meg disszertációját. A doktori értekezéséhez szükséges alapanyagot Felvidéken, Mátyusföldön és a Dél-Alföldön, Szegeden gyűjtötte. Ez a tudatos folklórmunka sodorta össze végérvényesen Bartók Bélával, s tette őket - Illyés szavaival élve - példamutató nagy ikerpárrá. 1906-ban közösen adtak ki tíz-tíz zongora kísérettel ellátott népdalt, s a későbbiekben együtt dolgozták ki az Új egyetemes népdalgyűjtemény tervezetét is. Az év októberében az Operaház zenekara mutatta be a diplomamunkáját (Nyári este című szimfonikus művét). 1907-től zeneelméletet, 1908-tól zeneszerzést tanított a Zeneakadémián. Közben folytatta a népzenegyűjtést és feldolgozását is. Az I. világháború kitöréséig Magyarország több vármegyéjében, Erdélyben a székelyek, valamint a bukovinai csángók között és a Felvidéken járta fonográfjával és jegyzettömbjeivel a tájat és a falvakat. Komolyzenei alkotásai ebben az időben már határozottan szembefordultak a német zenei irányzatokkal. A modern, leginkább Debussy által jelzett franciás könnyedséghez, világos és szabatos zenei fogalmazáshoz fordult. Műveit idehaza, de külföldön is egyre többször játszották. I. vonósnégyesét és Gordonka zongora-szonátáját 1910-ben Zürichben, 1912- ben Párizsban, 1913-ban Londonban, 1915-ben öt amerikai városban is sikerrel mutatták be. Zeneelméleti és zenekritikai ismeretterjesztést is folytatott: a Nyugatban, az Ethnographiában, a Zenei Szemlében és a Pesti Naplóban publikált. Munka közben a fonográffal Bartók és Kodály