Bécsi Napló, 1997 (18. évfolyam, 1-6. szám)

1997-07-01 / 4. szám

BÉCSI NAPLÓ EMIGRÁCIÓ ÉS MAGYARSÁG Borbándi Gyula: Emigráció és Magyaror­szág. Nyugati magyarok a változások éveiben 1985—1995. Az Európai Protestáns Magyar Szabad­­egyetem (EPMSZ) nemrég egy felettébb érde­kes kötettel lepte meg olvasótáborát. Az emigrá­­ciós probléma egyik legkitűnőbb ismerője közel 450 oldalas terjedelemben nyújt társadalmi és politikai beszámolót a „nyugati magyarok" érzü­letéről, felkészültségéről és nézetéről a magyar­­országi nagy változások évtizedében. Vagyis 1985 és az 1995 között eltelt időről. Borbándi a nyolcvanas években — ugyancsak az EPMSZ megbízásából — egymaga, saját hatalmas emigrációs történetét felölelő levéltára segítsé­gével, alkotott már egy utolérhetetlen és hason­ló tárgyú könyvet: „A magyar emigráció élet­rajza, 1945—1985”, ez volt vastag kötetének cí­me. Akkor még álmában sem mert arra gondol­ni, hogy ez a kötete a kilencvenes évek elején Budapesten, az Európa Kiadónál kerül új ki­adásra és olyan sikere lesz, hogy fél év eltelte után utánnyomást kell csinálni. Igen, akkor még a hazai köz- és politikai kép úgy alakult, hogy a Magyarországra sza­kadt, majd 40 év kommunista elnyomás után felszabadult magyar olvasót őszintén érdekel­te az emigráció kialakulásának, fejlődésének és szervezeteinek története. Ezért is volt a könyvnek nagy visszhangja. Az EPMSZ jól tette, hogy ezeknek a felméréseknek alapján Borbándit a kötet folytatása megírására kérte fel, ami meg is történt és az eredmény, a mű itt van asztalunkon. Borbándi 1996 nyarán fejezte be könyvét, amely 1996/97 téli hónapjaiban került kiadásra. A kötet öt nagy fejezetre és számtalan alfe­­jezetre oszlik. A legérdekesebb az első feje­zet, amely az „Emigráció és a haza” alcímet viseli. Itt a szerző a nyugati emigrációnak a ki­sebbségi magyarokért folytatott harcát ismer­teti, kitér a hazai változó világ megannyi meg­nyilvánulására (a kommunista hatalom belső gyengesége általi mind több kompromisszu­mos jelenségre, mely az emigrációt is érintet­te) s felveti a Nyugaton ekkor (újra) zajló vitá­kat, a „párbeszéd” lehetőségéről, a hazaláto­gatások vagy esetleg hazatérés gondolatáról. Reálisan ír a hazai politikai és gazdasági erje­dés visszhangjáról, amely a Gorbacsov érá­ban különböző csatornákon jutott a nyugati emigrációhoz és tulajdonképpen perfid „takti­ka” volt, mert a budapesti pártközpontot nem a Nyugatra szakadt dolgozók sorsa, magyar­sága, visszatelepítése érdekelte. Éppen ellen­kezőleg. A „tömegekkel” nem törődtek. Nekik a gazdag politikai befolyással rendelkező nyugati emigránsok százai kellettek volna. Egyéni érdekből. A morodi pártapparátus éle­tének meghosszabbítására. „Előrelátható volt a felszabadulás?” kérdezi Borbándi. Tényekkel bizonyítja, hogy 1989 őszéig nem volt előrelátható. A józan és óva­tos politikai emigráció nem akart megint, mint annyiszor léte, története alatt, csalódni vágyako­zásaiban. Borbándi egy sor ismert nyugati ma­gyar álláspontját ismerteti tézise alátámasztásá­ra és valóban azt kell mondani, hogy racionális szemmel nézve, soha nem lehetett akkor tudni, hogy egy radikális szovjet politikai változás mi­kor vet véget a kelet- és közép-európai, mindin­kább felhíguló, fellazuló pártvezetők uralmának, amely ekkor már csak a KP-k epigonjaiból állt. Gyenge, tudatlan kucserákból, akiknek minden reménye abban összpontosult, hogy Gorba­­csovot egy éjszaka során az „igazi” moszkvai elvtársak, a bolsevikok, puccsal megdöntik. S akkor minden újra álomszép lesz számukra (a pártelitre), mert hiszen a Birodalom nem ejti, nem ejtheti őket. (Én magam Pozsgai Imre em­lékezetes 1989. január 29-i rádiónyilatkozata után tudtam már, hogy a „domino”, az első, megdőlt s rövid idő kérdése, hogy ezzel az egész sztálini Vörös Hadsereg által gyarapított II. világháborús európai gyarmatbirodalom felett megmondott a halotti harang. Nem akarok Athénba baglyokat vinni és így nem tartom szükségesnek, hogy Borbándi új könyvét részletesen ismertessem. Főfejezete­inek címei önmagukért beszélnek: „Kolóniák élete”, „Az összefogás intézményrendszere”, „A visszatérés, beilleszkedés és kapcsolat változásai", „Hogyan tovább?" A kötet jegyzetekkel, név- és tárgymutató­val egészülve ki. Borbándi stílusa, nyugodtsága, pontossá­ga maga is márka — ha egy-két „kifogás” (ami a mű értékét nem befolyásolja) szóba is hozható. Egy ilyen problémakör például,­ ami­ről a kötet beszámol, nem lehet mentes szen­vedélyektől. Én tudom, hogy Borbándi emberi és írói stílusához tartozik a nyugodtság és a kiegyensúlyozottság. Azon kívül a tény, hogy lehetőleg senkit ne támadjunk, kritizáljunk, de — s ez az én véleményem —, épp az anyag „forrósága" miatt, pár vonatkozásban ezeket az alapállásokat revidiálnia kellett volna. Tud­niillik a nyugati magyar emigrációs életben igenis voltak visszásságok, szenvedélyes bel­ső harcok, politikai és erkölcsi küzdelmek, né­ha nevetséges dolgokért és amiket — ha fel­említettük volna—tulajdonképpen nem kellett volna szégyelni magunkat. Mert a lényeg egy volt. Akár volt, vagy akár nem, a Nagy Magyar Nyugati Emigrációban valamiféle közös ösz­­szebeszélés („Istenek Tanácsa") — nem volt! — a közös ellenség, Moszkva imperalizmusa, Magyarország és a magyar kisebbség sorsa, mindig egy asztalhoz ültette a különböző né­zetű nyugati magyar politikai és kulturális emigráció személyiségeit. Ez esetben minden viszály a múlt volt. Harc folyt, különböző „frontokon", hogyan és miként lehet Moszk­vát és a vörös magyar Népköztársaságot nyugaton minél többször leleplezni, lépései­ket keresztezni. Helsinki (1975) után erre számtalan példát tudnék mondani. Pl. anti­­kommunista újságok és könyvek ezreinek — különböző illegális utakon — való becsempé­szése Magyarországra, ami az ottani szellemi elitben erjesztően hatott. Szász Béla kitűnő könyve — tudom! — 2000 példányban került be Magyarországra s jó eredmény, ha ebből akár csak ezer érte el az olvasót. A többi vagy a kíváncsi cenzor vagy, a postás tulajdona lett. Aki nemcsak olvasta, de családja révén legalább még tíz-tíz embernek (mint tiltott ol­vasmányt) a kezébe nyomta. A célt ezzel el­értük! Ugyanez történ a híres és ma már törté­nelmi értékű párizsi Irodalmi Újsággal is, ahol a nagyszerű Nagy Ernő fejében született meg a gondolat, hogy az évente négyszer megje­lenő politikai lapot, lekicsinyített formában és régi levélpapírra nyomva, ismeretlen emberek ezreinek postáztassa a világ minden részére. (Jómagam szinte végigutaztam a német Sváj­cot, hogy hamis feladóval ellátott „üzemi” bo­rítékkal ismeretlen hazai címekre küldhessük e „harci lapot” — amelyért, s ez jellemző a ha­zai jelenlegi magyar közéletre, nem hogy el­ismerést, de egy gyenge köszönetet sem ka­pott Méray Tibor vagy Nagy Ernő.) Méltánylásban és állami elismerésben a nyugati magyar politikai és nem politikai sze­mélyek 1990-től kezdve tisztességesen része­sültek. Hivatalosan ma is „szeretnek” bennün­ket, (még) van becsületünk, de számos haza­tért nyugati magyar emigráns — politikai és szellemi foglalkozású — magyarországi fellé­pésével rengeteg csorbát ütött a mi igazi érté­keinken. Tudnék neveket mondani — de mi­nek? Emberi gyengeségük termékei voltak ezek — és az emigráció gyermekbetegségei, amelyek a Nagy Emigráció Történetében épp úgy megtalálhatóak, mint az 1948—1985 kö­zötti magyar emigrációnál. Vita folyik ma is arról, hogy mi, nyugati ma­gyarok emigránsok vagyunk-e még, vagy An­tall József miniszterelnök felejthetetlen megál­lapítása szerint tagja a 15 milliós összmagyar­­ságnak. A jelenlegi helyzet az utóbbi óhajt nem egyszer megkérdőjelezi. Borbándi könyvét meg kell venni. Alap­könyv és életünk és harcunk egy fontos (s sajna hosszú) fejezete. GOSZTONYI PÉTER Franz Schubert nyomában (1797—1828) Az 1997. évi Bécsi Ünnepi Hetek keretében az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Köz­ponti Szövetsége és a Wiedeni Kerületi Elöljáró­ság, Franz Schubert születésének 200. évfordulója alkalmából május 22-én emlékhangversenyt rende­zett. Az ünnepi előadást a Theresianum dísztermé­ben tartották meg. Ebben az évben világszerte hangversenyekkel, operaelőadásokkal és kiállítá­sokkal emlékeznek meg az osztrák zeneszerzőről. Az idei Bécsi Ünnepi Hetek központi témája is Franz Schubert szerzeményei voltak. Ő az egyetlen a bécsi klasszikusok közül, aki itt született és egész életét itt élte le. A Központi Szövetség által rende­zett hangversenyen Franz Schubert „Téli utazás” című dalciklusa és Liszt Ferenc híres Schubert­­transzkripciói kerültek előadásra. Wurst Erzsébet szervezésében az este nem­zetközi összmunka jegyében állt. Kunz László (Pécs) operaénekest Delaney Stephen (Sydney—Bécs) kísérte zongorán. Liszt Schu­bert-transzkripcióit pedig Granik Anna (Zág­ráb—Budapest) zongorázta. A Schubert-meg­­emlékezést és bevezetést a „Téli utazás” világá­ba Puskás Magda (Bécs) tartotta. Több, mint 200-an voltak jelen, köztük gráci és burgenlandi magyarok is, így a szünetben régi ismeretségek felelevenítésére is lehetőség nyílt. Az est kulturális és nemzetközi jellegében is már túlnőtt egy egyszerű magyar rendezvényen. De még ennél is fontosabb, hogy magyar Schu­­bert-emlékhangverseny elnyerte az osztrák poli­tikusok elismerését. Az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szerveze­tek Központi Szövetsége és a wiedeni elöljáróság, 1997. október 3-án este 19.00 órai kezdettel Ko­dály halálának 30. évfordulójára emlékhangver­senyt rendez a Theresianum dísztermében (Bécs IV., Favoritenstr. 15.). NÉHÁNY ÉSZREVÉTEL A MIV MEGALAKULÁSÁHOZ Örömmel értesültem róla, hogy a Magyar If­jak Világfórumának vezetőségébe nyugati ma­gyarok beválasztottak. Negyven év az emigráció­ban, különböző szervezeteinek vezetőségében hozzászoktatott, hogy ilyen megtisztelő megbíza­tásokat nem árt alaposabban átgondolni. Ami a MIV magyarországi és kisebbségi cso­portjait, tehát a kárpát-medencei tagokat illeti, egyelőre túl vegyes a társaság ahhoz, hogy bármit is lehessen mondani róla. Az ún. „Nyugati régió” esetében személyes véleményem szerint más a helyzet. De vegyük sorra az idevágó kérdéseket. A gond a Magyarok Világszövetsége összeté­telénél kezdődik. Ez a szervezet azért jött létre 1929-ben, hogy a kivándorolt magyarság kultu­rális kapcsolatait erősítse az anyaországgal. Az elszakított területek kisebbséggé vált magyarsá­gát az akkori magyar politika szinte meghatározó alapeszméje, az irredentizmus jegyében minden állami szerv, intézményesen vállalta a mielőbbi határ­revíziók érdekében. A II. világháború után a MVSZ a kommunista diktatúra propaganda­­eszköze lett a nyugati magyarság felé, mellesleg a kémszolgálat fedőszerve. A rendszerváltás, tehát 1989 után teljesen megváltozott az MVSZ pro­filja és jellege. A nevében a világon szétszórt ma­gyarságra utaló szövetségbe tömörültek a kár­pát-medencei magyarság egyesületei mellett olyan magyarországi egyesületek is, melyek vala­milyen okból nem találtak megfelelő fórumra nézeteik és sok esetben vezéregyéniségeik nyil­vánossághoz juttatásához. A szervezetet az ak­kori kormánypárt ugyanúgy át akarta venni, mint a kommunisták. Mikor Csoóri Sándor személyé­ben az MDF akkori „főideológusa” lett az elnök, a közvetlen irányításról ugyan a kormány letett, de az MVSZ hallgatólagosan a kormánykoalíció előtér-szervezeteinek egyikévé vált. Az 1994. évi választások után az MVSZ egyszeriben ellenzé­kinek minősült, és a jelenlegi kormány ennek megfelelően kezeli. Ma az MVSZ magyarországi csoportjainak elsődleges célja ellenzéki politika kifejtése. A kárpát-medencei tagok a magyar külpolitika velük kapcsolatos lépéseinek befolyá­solására és sajátos kisebbségi problémáik előtér­be helyezésére használják (alapszerződés, iskola­kérdés, nyelvhasználat stb.). Ami a nyugati régiót illeti, nem tűnik sem helyesnek, sem szükséges­nek, hogy központi szervezete a demokratikusan választott kormány ellenzéke legyen. Ami a ki­sebbségi magyarságot illeti, minden gondjukat megértem, de mi, nyugatiak, önként lettünk és maradtunk más országok állampolgárai, a mi gondjaink mások, mint az övéik. A MIV az MVSZ ifjúsági előtérszervezeteként — attól tar­tok — annak jelenlegi profiljához és jellegéhez alakul. Félő, hogy ebben a helyzetben a nyugati ma­gyarságnak — az elvárások szerint — a statiszta szerep jut. Ügyelnünk kell arra, hogy megmaradjunk „nyugati” szórványmagyarok, ám létfenntartási küzdelmünknek nem szabad öncélúvá válnia. Ha mindössze nosztalgiából magyarkodunk, és nem tartozik alapvető céljaink közé a Kárpát­medencében élő magyarság támogatása minden téren, akkor szép csendesen felszívódunk ebben a dekadenciát pluralitásnak nevező nyugati „multikulturális” konzumtársadalomban. A nyugati szórványmagyarság egyik legszívó­sabb, több mint 50 éve működő ifjúsági szerve­zete a cserkészet. Alig van olyan nyugati magyar vezető, aki valamilyen formában tagja ne lett vol­na. Az észak- és dél-amerikai magyar iskolákat főként a Külföldi Magyar Cserkészszövetség működteti. Európában iskolai-, diák-, népitánc- és egyéb ifjúsági egyesületek működnek­­ még. Mindezek fennállása attól függ, mennyire vesz­­szük komolyan, tartjuk szükségesnek, támogat­juk saját intézményeinket. Ezek utánpótlása a stabilizálódó Kárpát-medencéből — remélhető­leg — nem várható, Magyarország EU-tagsága révén — ha évek múlva létrejön is — egy ven­dégmunkás-migráció csak az európai emigrációt tudná majd új impulzusokkal feltölteni. (Még megoldásra vár persze az a kérdés, hogyan lehet Kaitán Róbert: színházplakát a vendégmunkásokat bevonni a helyi magyar in­tézményrendszerbe akár tagként, akár mint irá­nyító, mozgató vezető.) Csak ha van országos szintű képviseletünk ho­nos országainkban, tudunk megfelelő formában és súllyal magyar ügyekben, a magyarsággal kap­csolatos kérdésekben fellépni. Csak a külföldi közvéleményre és politikára kifejtett hatásunk az, ami — mellesleg bármilyen politikai irányzatú — magyar kormány számára megfontolandóvá teszi véleményünket, esetleg éppen a magyaror­szági politikai élet visszásságait bírálván. Ezzel lé­nyegesen komolyabb súlyú ellenőrző és irányító hatást tudunk gyakorolni a kormánypolitikára, mint például a nagyon vitatott, és — jogosan — sok otthoni és külföldi magyar szemében vissza­tetsző külföldön élő magyarok szavazati joga ré­vén. Mindenkinek ott kell helytállni, ahová sorsa vezette. Nekünk elsősorban nem a magyarorszá­gi és kisebbségi magyarság általában ezért fize­tést kapó vezetőivel versengve kell az összma­­gyar paradicsom alapjait leraknunk, hanem tisz­teletbeli — értsd ráfizető — egyesületi vezető­ként biztosítani a nyugati régió magyar intéz­ményrendszerének fennmaradását. SZEMERÉDI TIBOR SULYOK VINCE MINTA PANNON BÚZAMEZŐK Mint a pannon búzamezők, úgy dagad, ég, hullámzik itt a napban s ring zöldaranyban köröttem a tenger. Mint a pannon búzamezők... Idegen vizek sodrásában, idegen tájak minden részletében így kereslek, így hasonlítlak szomjasan, hazám, a bomló tavaszban, s nem bánom azt se, ha csak délibábként, de te jössz felém száz alakban: vízcsörrenésben, madárhangban, dombhajlatban, már-már elfelejtett szavakban. Mint a szerelmes kedvese nevét, úgy mondogatom, hazám, nevedet s litániázok elveszetten itt ebben a józan idegen tavaszban a tündérkert Pannónia után, s veri a napfény vággyal teli arcom, s veri a partok köveit az örök tenger. 65 ÉVES MAGYAR EGYESÜLET ZÁGRÁBBAN Zágrábban június 19-én ünnepelte az Ady Endre Magyar Kultúrkör fennállásának 65. év­fordulóját. Az 1932-ben Magyar Egyetemi Hallgatók Kultúregyesülete névvel alakult kö­zösség elsődleges célja a Zágrábban tanuló magyar származású diákok összefogása és részben szociális gondozása volt. A politikai változásoknak megfelelően az egyesület is sok változáson ment keresztül. A II. világhá­ború megrázkódtatásai következtében 1946. január 20-án Zágrábi Magyar Kultúrkörként alakult újjá; tagjai elsősorban a Vajdaságból ott tanuló egyetemistákból tevődtek össze. Mivel nemcsak létszámuk állandóan emelke­dett, hanem anyagi támogatásban is része­sültek, a szabadkai székhelyű Jugoszláviai Magyar Kultúrszövetség (1947) után 1949- ben megalakult a Horvátországi Magyar Kul­túrszövetség is, mely 1954. április 4-én az Ady Endre Magyar Kultúrkör nevet vette fel. Ezt követően mintegy húsz éven át virágkor kö­vetkezett rendkívül gazdag kulturális és szóra­koztató tevékenységgel. Az évek múltával egyre több vajdasági diák Zágráb helyett szerbiai egyetemeken végezte tanulmányait, ami a taglétszám apadásával járt. Nagyban kihatott az egyesület életére Ju­goszlávia szétesése, hiszen ezáltal még in­kább megcsappant a vajdasági diákok szá­ma. Bizonyos átállás vált szükségessé, ami­nek következményeként a vezetőség az egyetemisták mellett figyelmet szentel a Zág­rábban letelepült korábbi hallgatóknak, akik egyre-másra vegyes házasságokban élnek, így aztán a Kör minden foglalkozású és kor­osztályú magyart felkarol. Jelenleg sikeresen folyik az átállás, ami természetesen a tevé­kenység sokrétűségének további kiépítését is maga­san vonja. (Új Magyar Képes Újság, Eszék nyomán) 9

Next