Bécsi Napló, 1997 (18. évfolyam, 1-6. szám)
1997-07-01 / 4. szám
BÉCSI NAPLÓ EMIGRÁCIÓ ÉS MAGYARSÁG Borbándi Gyula: Emigráció és Magyarország. Nyugati magyarok a változások éveiben 1985—1995. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) nemrég egy felettébb érdekes kötettel lepte meg olvasótáborát. Az emigrációs probléma egyik legkitűnőbb ismerője közel 450 oldalas terjedelemben nyújt társadalmi és politikai beszámolót a „nyugati magyarok" érzületéről, felkészültségéről és nézetéről a magyarországi nagy változások évtizedében. Vagyis 1985 és az 1995 között eltelt időről. Borbándi a nyolcvanas években — ugyancsak az EPMSZ megbízásából — egymaga, saját hatalmas emigrációs történetét felölelő levéltára segítségével, alkotott már egy utolérhetetlen és hasonló tárgyú könyvet: „A magyar emigráció életrajza, 1945—1985”, ez volt vastag kötetének címe. Akkor még álmában sem mert arra gondolni, hogy ez a kötete a kilencvenes évek elején Budapesten, az Európa Kiadónál kerül új kiadásra és olyan sikere lesz, hogy fél év eltelte után utánnyomást kell csinálni. Igen, akkor még a hazai köz- és politikai kép úgy alakult, hogy a Magyarországra szakadt, majd 40 év kommunista elnyomás után felszabadult magyar olvasót őszintén érdekelte az emigráció kialakulásának, fejlődésének és szervezeteinek története. Ezért is volt a könyvnek nagy visszhangja. Az EPMSZ jól tette, hogy ezeknek a felméréseknek alapján Borbándit a kötet folytatása megírására kérte fel, ami meg is történt és az eredmény, a mű itt van asztalunkon. Borbándi 1996 nyarán fejezte be könyvét, amely 1996/97 téli hónapjaiban került kiadásra. A kötet öt nagy fejezetre és számtalan alfejezetre oszlik. A legérdekesebb az első fejezet, amely az „Emigráció és a haza” alcímet viseli. Itt a szerző a nyugati emigrációnak a kisebbségi magyarokért folytatott harcát ismerteti, kitér a hazai változó világ megannyi megnyilvánulására (a kommunista hatalom belső gyengesége általi mind több kompromisszumos jelenségre, mely az emigrációt is érintette) s felveti a Nyugaton ekkor (újra) zajló vitákat, a „párbeszéd” lehetőségéről, a hazalátogatások vagy esetleg hazatérés gondolatáról. Reálisan ír a hazai politikai és gazdasági erjedés visszhangjáról, amely a Gorbacsov érában különböző csatornákon jutott a nyugati emigrációhoz és tulajdonképpen perfid „taktika” volt, mert a budapesti pártközpontot nem a Nyugatra szakadt dolgozók sorsa, magyarsága, visszatelepítése érdekelte. Éppen ellenkezőleg. A „tömegekkel” nem törődtek. Nekik a gazdag politikai befolyással rendelkező nyugati emigránsok százai kellettek volna. Egyéni érdekből. A morodi pártapparátus életének meghosszabbítására. „Előrelátható volt a felszabadulás?” kérdezi Borbándi. Tényekkel bizonyítja, hogy 1989 őszéig nem volt előrelátható. A józan és óvatos politikai emigráció nem akart megint, mint annyiszor léte, története alatt, csalódni vágyakozásaiban. Borbándi egy sor ismert nyugati magyar álláspontját ismerteti tézise alátámasztására és valóban azt kell mondani, hogy racionális szemmel nézve, soha nem lehetett akkor tudni, hogy egy radikális szovjet politikai változás mikor vet véget a kelet- és közép-európai, mindinkább felhíguló, fellazuló pártvezetők uralmának, amely ekkor már csak a KP-k epigonjaiból állt. Gyenge, tudatlan kucserákból, akiknek minden reménye abban összpontosult, hogy Gorbacsovot egy éjszaka során az „igazi” moszkvai elvtársak, a bolsevikok, puccsal megdöntik. S akkor minden újra álomszép lesz számukra (a pártelitre), mert hiszen a Birodalom nem ejti, nem ejtheti őket. (Én magam Pozsgai Imre emlékezetes 1989. január 29-i rádiónyilatkozata után tudtam már, hogy a „domino”, az első, megdőlt s rövid idő kérdése, hogy ezzel az egész sztálini Vörös Hadsereg által gyarapított II. világháborús európai gyarmatbirodalom felett megmondott a halotti harang. Nem akarok Athénba baglyokat vinni és így nem tartom szükségesnek, hogy Borbándi új könyvét részletesen ismertessem. Főfejezeteinek címei önmagukért beszélnek: „Kolóniák élete”, „Az összefogás intézményrendszere”, „A visszatérés, beilleszkedés és kapcsolat változásai", „Hogyan tovább?" A kötet jegyzetekkel, név- és tárgymutatóval egészülve ki. Borbándi stílusa, nyugodtsága, pontossága maga is márka — ha egy-két „kifogás” (ami a mű értékét nem befolyásolja) szóba is hozható. Egy ilyen problémakör például, amiről a kötet beszámol, nem lehet mentes szenvedélyektől. Én tudom, hogy Borbándi emberi és írói stílusához tartozik a nyugodtság és a kiegyensúlyozottság. Azon kívül a tény, hogy lehetőleg senkit ne támadjunk, kritizáljunk, de — s ez az én véleményem —, épp az anyag „forrósága" miatt, pár vonatkozásban ezeket az alapállásokat revidiálnia kellett volna. Tudniillik a nyugati magyar emigrációs életben igenis voltak visszásságok, szenvedélyes belső harcok, politikai és erkölcsi küzdelmek, néha nevetséges dolgokért és amiket — ha felemlítettük volna—tulajdonképpen nem kellett volna szégyelni magunkat. Mert a lényeg egy volt. Akár volt, vagy akár nem, a Nagy Magyar Nyugati Emigrációban valamiféle közös öszszebeszélés („Istenek Tanácsa") — nem volt! — a közös ellenség, Moszkva imperalizmusa, Magyarország és a magyar kisebbség sorsa, mindig egy asztalhoz ültette a különböző nézetű nyugati magyar politikai és kulturális emigráció személyiségeit. Ez esetben minden viszály a múlt volt. Harc folyt, különböző „frontokon", hogyan és miként lehet Moszkvát és a vörös magyar Népköztársaságot nyugaton minél többször leleplezni, lépéseiket keresztezni. Helsinki (1975) után erre számtalan példát tudnék mondani. Pl. antikommunista újságok és könyvek ezreinek — különböző illegális utakon — való becsempészése Magyarországra, ami az ottani szellemi elitben erjesztően hatott. Szász Béla kitűnő könyve — tudom! — 2000 példányban került be Magyarországra s jó eredmény, ha ebből akár csak ezer érte el az olvasót. A többi vagy a kíváncsi cenzor vagy, a postás tulajdona lett. Aki nemcsak olvasta, de családja révén legalább még tíz-tíz embernek (mint tiltott olvasmányt) a kezébe nyomta. A célt ezzel elértük! Ugyanez történ a híres és ma már történelmi értékű párizsi Irodalmi Újsággal is, ahol a nagyszerű Nagy Ernő fejében született meg a gondolat, hogy az évente négyszer megjelenő politikai lapot, lekicsinyített formában és régi levélpapírra nyomva, ismeretlen emberek ezreinek postáztassa a világ minden részére. (Jómagam szinte végigutaztam a német Svájcot, hogy hamis feladóval ellátott „üzemi” borítékkal ismeretlen hazai címekre küldhessük e „harci lapot” — amelyért, s ez jellemző a hazai jelenlegi magyar közéletre, nem hogy elismerést, de egy gyenge köszönetet sem kapott Méray Tibor vagy Nagy Ernő.) Méltánylásban és állami elismerésben a nyugati magyar politikai és nem politikai személyek 1990-től kezdve tisztességesen részesültek. Hivatalosan ma is „szeretnek” bennünket, (még) van becsületünk, de számos hazatért nyugati magyar emigráns — politikai és szellemi foglalkozású — magyarországi fellépésével rengeteg csorbát ütött a mi igazi értékeinken. Tudnék neveket mondani — de minek? Emberi gyengeségük termékei voltak ezek — és az emigráció gyermekbetegségei, amelyek a Nagy Emigráció Történetében épp úgy megtalálhatóak, mint az 1948—1985 közötti magyar emigrációnál. Vita folyik ma is arról, hogy mi, nyugati magyarok emigránsok vagyunk-e még, vagy Antall József miniszterelnök felejthetetlen megállapítása szerint tagja a 15 milliós összmagyarságnak. A jelenlegi helyzet az utóbbi óhajt nem egyszer megkérdőjelezi. Borbándi könyvét meg kell venni. Alapkönyv és életünk és harcunk egy fontos (s sajna hosszú) fejezete. GOSZTONYI PÉTER Franz Schubert nyomában (1797—1828) Az 1997. évi Bécsi Ünnepi Hetek keretében az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége és a Wiedeni Kerületi Elöljáróság, Franz Schubert születésének 200. évfordulója alkalmából május 22-én emlékhangversenyt rendezett. Az ünnepi előadást a Theresianum dísztermében tartották meg. Ebben az évben világszerte hangversenyekkel, operaelőadásokkal és kiállításokkal emlékeznek meg az osztrák zeneszerzőről. Az idei Bécsi Ünnepi Hetek központi témája is Franz Schubert szerzeményei voltak. Ő az egyetlen a bécsi klasszikusok közül, aki itt született és egész életét itt élte le. A Központi Szövetség által rendezett hangversenyen Franz Schubert „Téli utazás” című dalciklusa és Liszt Ferenc híres Schuberttranszkripciói kerültek előadásra. Wurst Erzsébet szervezésében az este nemzetközi összmunka jegyében állt. Kunz László (Pécs) operaénekest Delaney Stephen (Sydney—Bécs) kísérte zongorán. Liszt Schubert-transzkripcióit pedig Granik Anna (Zágráb—Budapest) zongorázta. A Schubert-megemlékezést és bevezetést a „Téli utazás” világába Puskás Magda (Bécs) tartotta. Több, mint 200-an voltak jelen, köztük gráci és burgenlandi magyarok is, így a szünetben régi ismeretségek felelevenítésére is lehetőség nyílt. Az est kulturális és nemzetközi jellegében is már túlnőtt egy egyszerű magyar rendezvényen. De még ennél is fontosabb, hogy magyar Schubert-emlékhangverseny elnyerte az osztrák politikusok elismerését. Az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége és a wiedeni elöljáróság, 1997. október 3-án este 19.00 órai kezdettel Kodály halálának 30. évfordulójára emlékhangversenyt rendez a Theresianum dísztermében (Bécs IV., Favoritenstr. 15.). NÉHÁNY ÉSZREVÉTEL A MIV MEGALAKULÁSÁHOZ Örömmel értesültem róla, hogy a Magyar Ifjak Világfórumának vezetőségébe nyugati magyarok beválasztottak. Negyven év az emigrációban, különböző szervezeteinek vezetőségében hozzászoktatott, hogy ilyen megtisztelő megbízatásokat nem árt alaposabban átgondolni. Ami a MIV magyarországi és kisebbségi csoportjait, tehát a kárpát-medencei tagokat illeti, egyelőre túl vegyes a társaság ahhoz, hogy bármit is lehessen mondani róla. Az ún. „Nyugati régió” esetében személyes véleményem szerint más a helyzet. De vegyük sorra az idevágó kérdéseket. A gond a Magyarok Világszövetsége összetételénél kezdődik. Ez a szervezet azért jött létre 1929-ben, hogy a kivándorolt magyarság kulturális kapcsolatait erősítse az anyaországgal. Az elszakított területek kisebbséggé vált magyarságát az akkori magyar politika szinte meghatározó alapeszméje, az irredentizmus jegyében minden állami szerv, intézményesen vállalta a mielőbbi határrevíziók érdekében. A II. világháború után a MVSZ a kommunista diktatúra propagandaeszköze lett a nyugati magyarság felé, mellesleg a kémszolgálat fedőszerve. A rendszerváltás, tehát 1989 után teljesen megváltozott az MVSZ profilja és jellege. A nevében a világon szétszórt magyarságra utaló szövetségbe tömörültek a kárpát-medencei magyarság egyesületei mellett olyan magyarországi egyesületek is, melyek valamilyen okból nem találtak megfelelő fórumra nézeteik és sok esetben vezéregyéniségeik nyilvánossághoz juttatásához. A szervezetet az akkori kormánypárt ugyanúgy át akarta venni, mint a kommunisták. Mikor Csoóri Sándor személyében az MDF akkori „főideológusa” lett az elnök, a közvetlen irányításról ugyan a kormány letett, de az MVSZ hallgatólagosan a kormánykoalíció előtér-szervezeteinek egyikévé vált. Az 1994. évi választások után az MVSZ egyszeriben ellenzékinek minősült, és a jelenlegi kormány ennek megfelelően kezeli. Ma az MVSZ magyarországi csoportjainak elsődleges célja ellenzéki politika kifejtése. A kárpát-medencei tagok a magyar külpolitika velük kapcsolatos lépéseinek befolyásolására és sajátos kisebbségi problémáik előtérbe helyezésére használják (alapszerződés, iskolakérdés, nyelvhasználat stb.). Ami a nyugati régiót illeti, nem tűnik sem helyesnek, sem szükségesnek, hogy központi szervezete a demokratikusan választott kormány ellenzéke legyen. Ami a kisebbségi magyarságot illeti, minden gondjukat megértem, de mi, nyugatiak, önként lettünk és maradtunk más országok állampolgárai, a mi gondjaink mások, mint az övéik. A MIV az MVSZ ifjúsági előtérszervezeteként — attól tartok — annak jelenlegi profiljához és jellegéhez alakul. Félő, hogy ebben a helyzetben a nyugati magyarságnak — az elvárások szerint — a statiszta szerep jut. Ügyelnünk kell arra, hogy megmaradjunk „nyugati” szórványmagyarok, ám létfenntartási küzdelmünknek nem szabad öncélúvá válnia. Ha mindössze nosztalgiából magyarkodunk, és nem tartozik alapvető céljaink közé a Kárpátmedencében élő magyarság támogatása minden téren, akkor szép csendesen felszívódunk ebben a dekadenciát pluralitásnak nevező nyugati „multikulturális” konzumtársadalomban. A nyugati szórványmagyarság egyik legszívósabb, több mint 50 éve működő ifjúsági szervezete a cserkészet. Alig van olyan nyugati magyar vezető, aki valamilyen formában tagja ne lett volna. Az észak- és dél-amerikai magyar iskolákat főként a Külföldi Magyar Cserkészszövetség működteti. Európában iskolai-, diák-, népitánc- és egyéb ifjúsági egyesületek működnek még. Mindezek fennállása attól függ, mennyire veszszük komolyan, tartjuk szükségesnek, támogatjuk saját intézményeinket. Ezek utánpótlása a stabilizálódó Kárpát-medencéből — remélhetőleg — nem várható, Magyarország EU-tagsága révén — ha évek múlva létrejön is — egy vendégmunkás-migráció csak az európai emigrációt tudná majd új impulzusokkal feltölteni. (Még megoldásra vár persze az a kérdés, hogyan lehet Kaitán Róbert: színházplakát a vendégmunkásokat bevonni a helyi magyar intézményrendszerbe akár tagként, akár mint irányító, mozgató vezető.) Csak ha van országos szintű képviseletünk honos országainkban, tudunk megfelelő formában és súllyal magyar ügyekben, a magyarsággal kapcsolatos kérdésekben fellépni. Csak a külföldi közvéleményre és politikára kifejtett hatásunk az, ami — mellesleg bármilyen politikai irányzatú — magyar kormány számára megfontolandóvá teszi véleményünket, esetleg éppen a magyarországi politikai élet visszásságait bírálván. Ezzel lényegesen komolyabb súlyú ellenőrző és irányító hatást tudunk gyakorolni a kormánypolitikára, mint például a nagyon vitatott, és — jogosan — sok otthoni és külföldi magyar szemében visszatetsző külföldön élő magyarok szavazati joga révén. Mindenkinek ott kell helytállni, ahová sorsa vezette. Nekünk elsősorban nem a magyarországi és kisebbségi magyarság általában ezért fizetést kapó vezetőivel versengve kell az összmagyar paradicsom alapjait leraknunk, hanem tiszteletbeli — értsd ráfizető — egyesületi vezetőként biztosítani a nyugati régió magyar intézményrendszerének fennmaradását. SZEMERÉDI TIBOR SULYOK VINCE MINTA PANNON BÚZAMEZŐK Mint a pannon búzamezők, úgy dagad, ég, hullámzik itt a napban s ring zöldaranyban köröttem a tenger. Mint a pannon búzamezők... Idegen vizek sodrásában, idegen tájak minden részletében így kereslek, így hasonlítlak szomjasan, hazám, a bomló tavaszban, s nem bánom azt se, ha csak délibábként, de te jössz felém száz alakban: vízcsörrenésben, madárhangban, dombhajlatban, már-már elfelejtett szavakban. Mint a szerelmes kedvese nevét, úgy mondogatom, hazám, nevedet s litániázok elveszetten itt ebben a józan idegen tavaszban a tündérkert Pannónia után, s veri a napfény vággyal teli arcom, s veri a partok köveit az örök tenger. 65 ÉVES MAGYAR EGYESÜLET ZÁGRÁBBAN Zágrábban június 19-én ünnepelte az Ady Endre Magyar Kultúrkör fennállásának 65. évfordulóját. Az 1932-ben Magyar Egyetemi Hallgatók Kultúregyesülete névvel alakult közösség elsődleges célja a Zágrábban tanuló magyar származású diákok összefogása és részben szociális gondozása volt. A politikai változásoknak megfelelően az egyesület is sok változáson ment keresztül. A II. világháború megrázkódtatásai következtében 1946. január 20-án Zágrábi Magyar Kultúrkörként alakult újjá; tagjai elsősorban a Vajdaságból ott tanuló egyetemistákból tevődtek össze. Mivel nemcsak létszámuk állandóan emelkedett, hanem anyagi támogatásban is részesültek, a szabadkai székhelyű Jugoszláviai Magyar Kultúrszövetség (1947) után 1949- ben megalakult a Horvátországi Magyar Kultúrszövetség is, mely 1954. április 4-én az Ady Endre Magyar Kultúrkör nevet vette fel. Ezt követően mintegy húsz éven át virágkor következett rendkívül gazdag kulturális és szórakoztató tevékenységgel. Az évek múltával egyre több vajdasági diák Zágráb helyett szerbiai egyetemeken végezte tanulmányait, ami a taglétszám apadásával járt. Nagyban kihatott az egyesület életére Jugoszlávia szétesése, hiszen ezáltal még inkább megcsappant a vajdasági diákok száma. Bizonyos átállás vált szükségessé, aminek következményeként a vezetőség az egyetemisták mellett figyelmet szentel a Zágrábban letelepült korábbi hallgatóknak, akik egyre-másra vegyes házasságokban élnek, így aztán a Kör minden foglalkozású és korosztályú magyart felkarol. Jelenleg sikeresen folyik az átállás, ami természetesen a tevékenység sokrétűségének további kiépítését is magasan vonja. (Új Magyar Képes Újság, Eszék nyomán) 9