Bécsi Napló, 2007 (28. évfolyam, 1-6. szám)
2007-07-01 / 4. szám
6 BÉCSI NAPLÓ 2007* július-augusztus EGY AGYONHALLGATOTT KÖLTŐ Tíz éve halt meg Tollas Tibor (1920. december 21. - 1997. július 19.) Neve olyan, mintha egyfajta erkölcsi, politikai, irodalmi vízválasztó lenne. Ha kimondjuk vagy leírjuk, hallgatóink vagy olvasóink rögtön mintha két táborra szakadnának. Noha vélhetőleg nem két egyenlő nagyságúra. De így volt ez mindig, mióta az 1956-os forradalom leverése után, menekültként, Tibor Bécsbe megérkezett. Mert azok, akik különböző okokból ellenérzéssel tekintettek rá, azonnal ráismertek: ő az igazi, a tényleges ellenfél! Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméinek hű és bátor képviselője. Akit hitelesít közel tíz év szenvedése is Rákosiék börtöneiben. Ellenfelei jól tudták, hogy lejáratásával, ellene vezetett hazugság- és rágalomhadjárataikkal milyen jelentős csapást mérhetnek az 56-os magyar emigrációra, ha ezek sikerülnek. Ha velük sokakat megtéveszteni tudnak. Nem nehéz egyetérteni velük abban, hogy Tollas Tibor valóban a nyugati magyar emigráció egyik legjelentősebb, meghatározó alakja volt. Személyesebb dolgokra fordítva a szót az általánosabbakról, sietve ideírom, hogy Tiborhoz mindvégig baráti szálak fűztek, ha ez a barátság nem is mindig volt teljesen felhőtlen. Nevével 1957 tavaszán ismerkedtem meg egy jugoszláviai menekülttáborban, ahova valami útonmódon bejutott lapjának, a Nemzetőrnek egyik példánya. Föllelkesített, amit abban láttam, olvashattam. Az, hogy ilyen szellemű magyar lapot ad ki Ausztriában magyar költő. Hogy több és többfajta magyar lap is megjelenik Nyugaton, arról csak akkor szereztem értesülést, amikor pár hónappal később leszálltam a müncheni főpályaudvaron arról a vonatról, amelyik Jugoszláviából Norvégiába hozott. Az újságárusok ott egész sereg más magyar nyelvű kiadvánnyal is kápráztatni tudták magyar szellemi termékekre szomjazó szememet, köztük az Irodalmi Újsággal, Látóhatárral, Katolikus Szemlével, Új Hungáriával, Bécsi Magyar Híradóval. Megvettem magamnak belőlük mindazt, amire csak futotta a belgrádi norvég nagykövettől útravalóul, útipénzként kapott német márkákból. Néhány héttel később már küldtem is hét versemet a Nemzetőrnek. Tibor már a lap szeptember 1 -ji számában közölt a küldeményből. A következő lapszámból pedig kiderült, hogy versküldeményem úgy fogták fel Bécsben, mint részvételemet a lap verspályázatán, amit egyúttal meg is nyertem. A megosztott pályadíjból száz Schillinget ítéltek oda nekem - ez lett első nyugati tiszteletdíjam. További meglepetésként ott találtam mind a hét versemet az október végén megjelentetett „Füveskert”-ben, amelyik az „eredeti” váci börtönversek mellé kiegészítést kapott olyan később nevessé vált nyugati magyar költők verseivel is, mint Lőkkös Antal, Thinsz Géza, Vitéz György. Mindezt csak példaként említem itt meg Tibor önzetlen nyitottságára, konvencióktól idegen szerkesztői gyakorlatára. Ettől kezdve rendszeresen jelentek meg írásaim a Nemzetőrben. Tiborral személyesen is megismerkedtem még azon az őszön, amikor e norvégiai magyar körök meghívására Oslóba látogatott. Ennek során közösen kerestük fel a nagy norvég költőt, Arnulf Overlandot, aki híressé vált szép verssel köszöntötte a magyar forradalmat. Ez a vers, fordításomban, megjelent a Nemzetőrben is, meg a „Gloria Victis”ben is (München 1966). Erre a könyvre, Tollas Tibor talán legfontosabb alkotására, később részletesebben kitérek. Nemzetőrbeli rendszeres közléseim és Tiborhoz fűződő baráti kapcsolatom sokakban ellenérzést váltottak ki. Élőszóban és levelekben próbáltak rávenni arra, hogy „szakítsak” Tiborral is, meg lapjával is. Különösen kitűnt ezen a téren az akkor Bécsben tanulmányokat folytató, egyébként Amerikában élő, Kannás Alajos költő és pszichológus. Baráti hangú levéláradata akkor apadt el egyik napról a másikra, amikor nyilvánvalóvá vált előtte, hogy nem tud eltávolítani a Nemzetőrtől. Pedig akkor még nem tudhattam, hogy 1963 októberében is, meg 1965 nyarán is felkereste a budapesti belügyi szerveket, és segítségüket kérte a Tollas Tibor elleni akciójához. Ez a Kannás-féle befeketítő hadjárat Tollas Tibor ellen azonban eredménytelen maradt, hasonlóan a müncheni Benkő Zoltánnak és Mikófalvy Lajosnak az 1960-as évek második felében indított akció-sorozatához, amely a „Fekete Füzet” (München 1967) megjelentetésével érte el csúcs- és végpontját. Ezekről az eseményekről és akciókról igen jól dokumentáltan megírt kis könyvben számol be a bécsi Juhász László a „Fehér Füzet. Tollas Tibor igazsága” című munkájában, melyet Lezsák Sándor Antológia kiadója jelentetett meg (Lakitelek 2006). Kannás aknamunkájának hatósugarára jellemző lehet, ezért megemlítem, hogy az ez év januárban fiatalon, 57 évesen elhunyt kiváló költőhöz, Nagy Gáspárhoz fűződő baráti kapcsolatom is Kannás miatt futott holtvágányra 2-3 évvel ezelőtt. Nagy Gáspár ugyanis, Kaliforniában járva, kapcsolatba került Kannás Alajossal, aki ekkor még mindig nem hagyott fel a Tollas Tibor és a Nemzetőr ellen folytatott aknamunkájával. Annyira nem, hogy még Nagy Gáspárt is sikerült meggyőznie, s a Kannást védő Gáspár nem fogadta el az én ellenérveimet se. 2006-ban Budapesten, a Mundus Magyar Egyetemi Kiadónál, Szakolczay Lajos szakavatott szerkesztésében, megjelentek Tollas Tibor összegyűjtött versei és műfordításai. Jól bizonyítja ez a vaskos kötet, hogy milyen gazdag és sokoldalú Tibor életműve. S nem csupán az úgynevezett „börtönversekre” lehet itt hivatkozni, bár már önmagukban ezek is maradandó dokumentumát képezik a korszak kultúrtörténetének. Legismertebb darabja, a „Bebádogoztak minden ablakot” nélkül nem képzelhető el egyetlen magát teljesnek tekintő antológia sem. Nem véletlen, hogy éppen ez a verse vált leginkább ismertté a világban szétszórtan élő magyarság között is. Köztudott, hogy gyakran, szinte évente kellett előadókörútra indulnia, hogy a Nemzetőr és annak különböző kiadványai megjelentetéséhez, munkájukhoz, ily módon szerezzen anyagi támogatást. Tiborék a magyarság szolgálataként fogták fel ezeket a körutakat, melyek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar 1956 emlékét és a magyarsághoz való tartozás tudatát megőrizzék a diaszpórában élő magyarok tízezrei. Előadóestjein Tollas Tibornak sikerült az, ami őelőtte csak nagyon kevés költőnek, sőt talán csupán Mécs Lászlónak (ha a több mint száz évvel korábban élő Petőfitől eltekintünk), t.i. hogy dinamikus fellépésével és előadásmódjával tömegeket ragadjon magával, összefogja és lelkesítse őket. Nem szabadna elfeledni, hogy nagy hatású szavalóestjei fontos missziót képviseltek azáltal, hogy bejárva szinte a földkerekség egészét és eljutva nagyon sok kisebb-nagyobb magyar közösséghez, sikeresen járultak hozzá ahhoz, hogy ezek a hazájukat elhagyni kényszerült magyarok is megőrizzék hűségüket a forradalomhoz és Magyarországhoz. Ezek a körutak Tollas Tibor életművének fontos és eklatáns részét képezik. Nem ritkán olvashatunk olyan kijelentéseket, amelyek költészetét (elsősorban a kilencéves raboskodása idején, valamint az emigrációs években írt politikai verseit) konzervatívnak, retorikusnak „bélyegzik”. Azaz maradinak. Mozgósítani, lelkesíteni azonban csak úgy nevezett „retorikus” versekkel lehet. Másrészt Tibor költészetének távolról se ezek képezik az egészét és a többségét. Elég ehhez áttanulmányozni ezt a fentebb említett közel 750 oldalas, lírájának egészét a maga teljességében bemutató kötetet, amelyben megtaláljuk „magánverseit is”, melyekben családjáról, közelebbi szülőföldjéről, gyermekkori emlékeiről, a természetről ír. Kiderül ebből az is, hogy ez a nyelvi-költői konzervativizmussal vádolt költő számos verssel cáfolja meg ezt az állítást, amikor úgynevezett kép-verseket tesz közzé, vagy egyéb nyelvi kísérletezésekkel él. Én azonban költői-irodalmi működése kiteljesedésének, élete fő művének, legfontosabb vállalkozásának a „Gloria Victis” Az 1956-os magyar szabadságharc költői visszhangja a nagyvilágban” címmel Münchenben 1966-ban szerkesztésében megjelent antológiát tartom. Ez a gyűjtemény a világ költői színe-javának az 1956-os magyar forradalomról írt verseit tartalmazza, nyugati magyar költők fordításában. Ennek a költői anyagnak az egybegyűjtésére senki nem volt, nem lehetett nála alkalmasabb, aki nem csupán óriási ismeretségi körrel rendelkezett ehhez a világ minden szögletében, de semmiféle akadályt nem ismerő lelkesedéssel, politikai és irodalmi szaktudással is. Volt persze körülötte számtalan költőbarát is, aki a maga nyelvterületén segítségére volt az aktuális anyag egybegyűjtésében, majd annak magyarra fordításában. De a LÉLEK e mögött a hosszú éveket átfogó, intenzív munka mögött Tollas Tibor volt. Nála futottak össze a szálak. Ő tartotta a kapcsolatot mind az idegen költőkkel, mind pedig a fordítási munkák elvégzésére melléje állt barátokkal és azokkal, akik „csupán” beküldői voltak azoknak a verskincseknek, amikre erre-arra rábukkantak, tudatos kutatással vagy véletlenül ráleltek. Ezek között az idegen költők közt számtalan nagy, elismert költőt találhatunk, de szívünket a névtelenebbek írásai is épp oly erővel ragadják meg, mert belőlük is a magyarság iránt érzett megbecsülésük és szeretetük, 1956 történelmi tettének elismerése sugárzik felénk. Fontosnak tartom annak a kiemelését, hogy a fordítói munkában olyan magyar költők is lelkesen részt vettek, akik egyébként nem tartoztak a Nemzetőr szerzői közé, vagy nem egészen értettek egyet a lap és Tollas Tibor politikai nézeteivel. De ennek az antológiának a fontosságát még ők is belátták. S hadd zárjam a „Gloria Victis”-ről írt véleménynyilvánításomat, vallomásomat néhány mondattal, melyeket Tollas Tibor egy hozzám intézett leveléből idézek: „Végtelenül megörültem levelednek. Nemcsak azért, hogy újabb irodalomtörténetileg eddig ismeretlen versre bukkantál, hanem, hogy érzed, mennyire az utókornak szól ez a könyv és mennyire szép lesz, ha ezt a dokumentumot sikerül létrehozni.” Szomorúan regisztráljuk, hogy a „Gloria Victis” létrehozása ellenére, jelentős lírai életműve ellenére, felmérhetetlen fontosságú és fáradságot nem ismerő magyarságmentő munkássága ellenére és annak ellenére is, hogy hazánk több, mint másfél évtizede már a demokratikus, bár buktatóktól távolról sem teljesen mentes fejlődés útján halad. Tollas Tibor neve és életműve többé vagy kevésbé még ma is agyonhallgatottnak mondható, hogy részben még ma is élni látszanak azok az ellene felhozott vádak, amelyeket pedig hivatalosan is megcáfoltak (lásd a legfőbb ügyész 1996 június 11-én kelt törvényességi óvását, amelyik megállapítja, hogy Kecskési Tollas Tibor bűnügyében mind az első, mind a másodfokú ítélet megalapozatlan és törvénysértő volt). Le kell végre szögeznünk, hogy Tollas Tibor, életével és sokoldalú, a maga nemében páratlanul értékes tevékenységével a legteljesebb mértékben rászolgált arra, hogy 1956 utóéletével kapcsolatban nevét a legelsők között említsük. Sulyok Vince Sulyok Vince 75 éves Sulyok Vince versei a XX. század mai magyar költészet legfontosabb értékei közé tartoznak. A Ménfőcsanakról induló ifjú az Egri Főiskola hallgatója, 1956-ban a forradalom alatt a megyei újság főszerkesztője, a Forradalmi Tanács tagja. A bukás után, hogy megmeneküljön a biztos börtöntől, elhagyta hazáját Jugoszlávián keresztül és Norvégiában telepedett le. Ott kapott diplomát és később az oslói Egyetemi Könyvtár főigazgatója lett. Magyarországot a távolból is hűséggel szolgálta, mint műfordító legjobb költőinkkel (Petőfi, József Attila, Illyés, Pilinszky, Weöres, Kányádi, Csoóri) ismertette meg a skandináv olvasókat és jelentős norvég költők, prózaírók műveit adta ki magyarul, mintegy hidat képezve a két kis nép kultúrája között. Mint történész 10 éves munkával elkészítette a 700 oldalas monográfiát Magyarország története és művelődése címmel, amelyben a Kádár-rezsim hamis szemlélete után először mutatja be objektíven az északi népeknek hazánk történetét és kultúráját. Több verseskötete jelent meg nyugaton és 1990 után a Széphalom Műhely gondozásában hazájában is. Kevés költőnk van, aki a szülőföldről, a honvágyról, az emigráns létről olyan izzó szenvedéllyel tudjon vallani, mint ő. Ahogy ő mondja a róla készült portréfilmben: ’’néha felmerül bennem a kérdés, hogy az embernek hány hazája lehet. Mi teszi a hazát hazává? A szülőföld? Vagy hazámmá vált-e Norvégia azáltal, hogy 50 éve itt élek? Lehet-e egyáltalán második hazáról beszélni? Vagy hazámmá vált-e Spanyolország, „harmadik hazává”, azáltal, hogy évente két-három hónapot töltök ott egészségügyi okokból és még nagyon megszerettem a spanyol tájat? Ezekre sehol nem találtam feleletet”. Sulyok költészetében a fény mitikus erejű, akár a Kisalföld a ménfőcsanaki szőlődombok szelíd fényeiről álmodik, akár a Norvég fjordok gyémántként ragyogó világáról mesél... Sulyok Vince 75. születésnapja alkalmából gratulálunk a neves költőnek, a műfordítónak, az oslói Egyetemi Könyvtár volt főigazgatójának, a történésznek, a Bécsi Napló szerkesztőségi tagjának! Kívánunk neki erőt, jó egészséget, hogy mindazt, amit alkotói pályáján még eltervezett meg tudja valósítani. Isten éltesse! Jánosi Antal Elhunyt Domokos Géza (Új Magyar Szó 2007. június 28.) Hetvenkilenc éves korában 2007. június 26-án Marosvásárhelyen elhunyt Domokos Géza író, szerkesztő és politikus, az RMDSZ alapító elnöke. Tisztelői június 30-án 10 órakor, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előcsarnokában felállított ravatalnál vehettek tőle végső búcsút. A gyászszertartás ugyanitt kezdődött 13 órakor. A kiemelkedő erdélyi magyar személyiséget a zágoni temetőben helyezték örök nyugalomra. Domokos Gézát az RMDSZ saját halottjának tekinti. „Halálával felbecsülhetetlen veszteség érte a romániai magyarságot, korunk egyik kiemelkedő erdélyi magyar személyiségét veszítette el” - állapítja meg részvétnyilvánító közleményében a szövetség vezetősége emlékeztetve, hogy Domokos Géza közösségépítő munkásságát 1997-ben Kisebbségért Díjjal, 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, 2003-ban a Magyar Tudományos Akadémia Hazám-díjával ismerték el. Domokos Géza 1928. május 18-án született Brassóban. 1969 és 1990 között a F Criterion Könyvkiadó alapító-igazgatója volt. Irányítása alatt a kiadó a magyar szépirodalom és tudományos élet tekintélyes műhelyévé vált. Domokos Géza 1961-től az Irodalmi Könyvkiadó főszerkesztőjeként, majd 1969-től 1990-ig a FCriterion Könyvkiadó alapító igazgatójaként, a kommunista rendszer legsötétebb éveiben is eredményesen küzdött a magyar kultúra fennmaradásáért. Irányítása alatt több mint háromezer kötetet, köztük a magyar irodalom, a magyar tudományosság legjelesebb alkotóinak munkáit sikerült megjelentetni, az általa vezetett intézményekben jelentős szellemi műhelyt alakított ki nemcsak a romániai magyarság, hanem a többi romániai kisebbség alkotói számára is. Domokos Géza meghatározó szerepet játszott a magyar érdekvédelmi szövetség felépítésében: 1989 decemberében az RMDSZ alapítója, a szövetség első elnöke, 1992-ig parlamenti képviselője volt. Domokos Gézának jelentős része volt abban, hogy az erőszakos asszimiláció évtizedei után a magyar közösség az etnikai türelmetlenség, a gyűlölet helyett a párbeszéd és az együttműködés útját, az erőszak helyett a demokratikus politikai eszközöket választotta. Töretlenül kitartott politikai hitvallása mellett egy rendkívül nehéz időszakban, 1990 és 1993 között, amikor az RMDSZ elnökeként mindent megtett a magyarellenes erőszak megfékezéséért, és nem hagyta, hogy letérítsék a magyar közösséget a politikai jogérvényesítés útjáról. Domokos Géza 1993 után a közélettől visszavonultan élt, ennek ellenére emberi, vezetői magatartása, kiegyensúlyozottsága mindvégig példa volt sok romániai magyar számára. Publicisztikájával, önéletrajzi munkáival a romániai magyar közösség sorsának, dilemmáinak éles, pontos, mélyreható elemzését végezte el. MÓDOSÍTÁS ELŐTT AZ OSZTRÁK NÉPCSOPORT-TÖRVÉNY Folytatás az 5. oldalról Derültségre (valójában megrökönyödésre) természetesen az ad okot, hogy 1995 óta nem emelték a népcsoportok támogatásának összegét - tehát még az évi pénzromlást, ill. az áremelkedéseket sem véve figyelembe - ugyanazon összegek további szétaprózásáról, netán átcsoportosításáról lehet szó. Emez szintén tényleges méreteket öltött mindazon egyesületek esetében, amikre minden különösebb rendelkezés nélkül rásütik a “gyüttment”, azaz nem őshonos bélyeget. Ez a bánásmód mind a Központi Szövetséggel szemben, mind pedig az 1968 után integrált cseh egyesületekkel szemben megmutatkozik. Mintegy vigaszul, vagyis hogy nem csupán a bécsi magyarokkal szembeni jelenséggel állunk szemben, nem árt ezért utalni végül a szlovákokra, akiket Csehszlovákia kettéválása előtt fél évvel külön népcsoportként ismert el az osztrák kormány. Netán ezt a lépést úgy akarják visszájára fordítani, hogy hét év óta nem nevezi ki a kancellária a szlovák tanácsot. A népcsoporttanácsok tagjainak jelölésével és kinevezésével kapcsolatosan nem született elképzelés. Teljesen figyelmen kívül hagyva a jobbára tisztázatlan feltételeket a “reprezentatív” besorolást illetően a népcsoportoknak alig van mozgásterük, hiszen a Kancellária fenntartja magának a minősítés, majd pedig a jelöltek közül a kinevezés jogát. Annál fontosabbnak tartja a javaslat az 5. § (2) 1. pontjának törlését, ami kimondja, hogy a politikai pártok képviselői olyan személyek legyenek, akik valamely népcsoporthoz tartozásuk alapján kaptak mandátumot, ill. valamely népcsoportnak a tagjai. Amennyiben elfogadják ezt a javaslatot, a népcsoporttanácsokba az egyes politikai pártok bárkit jelölhetnek, kérdéses ugyanis, hogy előzőleg kikérik-e az érintett népcsoport véleményét, elfogadják-e esetleges óvásukat. Egyelőre törvényjavaslattal állunk szemben. A jelek szerint jogászok és egyéb szakértők bevonását tervezik, mielőtt a véglegesnek tekintett szöveg a parlament elé kerülne. Nem ártana tehát a széthúzás helyett összefogni és közösen határozni, mit lehet tenni az ausztriai népcsoportok, jelesen a magyar kisebbség fennmaradása érdekében. Sajátságos kérdés ebben a vonatkozásban a bevándorlók és Ausztriában letelepülők honosításával beépítésük a szervezeti életbe. Burgenland kimondottan lehangolóan hat, ugyanis az “őshonosok” számának alakulása végkifejletre emlékeztet; a még nagyobb zuhanást az ott letelepülők fogják fel vagy legalábbis fékezik. Bécsben az örvendetes számbeli fellendülés után stagnáció várható, ugyanis Magyarország EU-tagsága óta az itt dolgozó magyarok között feltűnően csökkent a véglegesen letelepülők száma, különösen azoké, akik élnek az osztrák állampolgárság felvételének lehetőségével. Pannonicus