Bécsi Napló, 2019 (40. évfolyam, 1-6. szám)
2019-01-01 / 1. szám
2019. január-február BÉCSI NAPLÓ EURÓPA ÉS A MIGRÁCIÓVAL VALÓ VISSZAÉLÉS Az emigráció és a migráció már emberemlékezet óta létezik. Kezdve a Homo sapiens Eurasien 40.000 évvel ezelőtti Afrikából való kivándorlásával egészen addig, kb. 12.000 évvel ezelőtt az összes kontinenst benépesítette. Habár az akkori népességvándorlást tudományosan bizonyítani lehet, okait csak sejthetjük és találgathatunk. Az emigráció főbb okai közé sorolhatjuk a túlnépesedést, a klímaváltozást, a természeti katasztrófákat, háborús valamint területszerzési tevékenységeket. Még ha szubjektívnek is tűnhet, az éhínség, a gazdasági és anyagi javak elvesztése, diszkrimináció, üldöztetés és a kilátástalanság is mind a kiváltó okok közé sorolható. A természet által kialakított határokat a klánok, népek és államok önkényesen rendezték át és húztak új mesterséges határokat. A megnövekedett népességszámmal az emigráció és a migráció fontos, nem félvállról vehető problémát vet fel. Az elmúlt évszázad háborúi ugyancsak üldözésekhez és a civil lakosság meneküléséhez vezettek. A menekültek kilátástalanságukban csak magukra hagyatkozhatnak, hiszen mindenféle emigráció egy az ismeretlenbe való utazást is jelentette. Minden új ország új szokásokat, új nézőpontot jelent, melyekhez a menekülteknek alkalmazkodnia kell és a befogadó ország jóindulatát is ki kell vívni. Ezekhez hozzájárul, hogy a határok, útlevél ellenőrzések és a vízumkötelesség nagyban hátráltatja és megnehezíti a beutazásokat és az ott tartózkodást. Ezen ügyek könnyítésére létrehozott nemzetközi megállapodások és egyezmények, szervezetek, mint pl az ENSZ vagy az Emberjogi Szervezetek, csak a múlt század végén alakultak ki és terjedtek el, így még lassan őrölnek a bürokrácia malmai. A menekültek helyzetére vonatkozó egyezményt (röviden a Genfi Konvenciót) 1951-ben 19 állam fogadta el, és több kiegészítéssel a mai napig használják. Máig 140 országban ismerték el az egyezményt. A Genfi Konvenció azon személyek számára biztosítja az emberi jogokat, akik faji, vallási okok, nemzeti hovatartozásuk, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozásuk, avagy politikai meggyőződésük miatti üldözéstől való megalapozott félelmük miatt hagyják el hazájukat. Az egyezmény a már menekült státuszban lévő egyének jogait védelmezi. Arról, hogy ki kaphat menedékjogot, csakis nemzetközi törvények dönthetnek, a genfi konvenciónak nincs beleszólása. A menedékjogot kérőknek és azoknak, akik már meg is kapták, egyaránt vannak jogaik és kötelességeik. A kérvényezők, akik betartják az adott ország törvényeit, az eljárásban aktívan részt vesznek, és bizonyítható indokuk van a menekülésre, viszonylag hamar kaphatnak menekült státuszt. A statisztikai számokon kívül kevés információ jut el a nagyközönséghez, mint például, hogy az eljárás zavartalanul folyik, a beilleszkedési szándék fennáll és nem utolsósorban a hálás köszönetmondások sem maradnak el. Ezek mind olyan dolgok, amelyek a média számára nem elég nagy szenzáció. A sok jogi követeléskor és a menedékjoggal való visszaélésekkor tűnik fel, mennyire semmibe veszik ezek az emberek a kötelezettségeket. Ezen ignorancia vezet végül a különböző problémákhoz, melyekről a sajtó is folyamatosan beszámol, továbbá politikai viták sorát indítják el. A II. Köztársaság idején Ausztria volt az első ország, aki menekülteket fogadott be. 1945 óta 2 millió kérelmező kapott menedékjogot, akiknek egyharmada Ausztriában talált új hazára. Az ország számára az első nagy kihívás az 1956-os magyar forradalom volt, amikor is Ausztria 180.000 menekültet fogadott be, majd a prágai tavaszt követően 162.000-en kértek menedékjogot az osztrák államtól. A további krízishelyzetek és háborúk 10 évenkénti menekülési hullámot váltottak ki. Aki segítségre szorult, annak Ausztria és Európa mindig is segített és a jövőben sem lesz ez másképp. A jogi normák előírják, hogy a menekülteknek az első biztonságos államban kell beadniuk menedékjogi kérelmüket és e határral szomszédos országba tilos átutazniuk. Ha egy menekült egy Európa szívében lévő országban szeretne menekült státuszhoz folyamodni, akkor azt csakis úgy teheti meg, ha légi úton érkezett az országba. Hiszen ha a szárazföldön teszi meg az utat, akkor számos olyan országot érint, ahol benyújthatja és be is kellene nyújtania kérelmét. Ausztria, mint az EU tagállama (kivéve a reptereket) a Dublini Rendelet szerint menekülteket nem fogadó ország. A Dublini Rendelet kimondja, hogy az az EU-tagállam felelős a menedékjogi kérdésekért, amelyben a menekült először az EU területére lépett valamint regisztrálva lett. Az olyan gazdasági menekültek, akik nem tartoznak a Genfi Egyezmény alá, elsősorban Ausztriát, Németországot és Svédországot veszik célba. Ezek az országok gazdaságilag és politikailag is stabilak és biztonságosak valamint jó szociális szolgáltatásokkal rendelkeznek. A nem gazdasági menekültek legelőször Olaszország, Görögország és Lengyelország területére érkeznek. Sokan sok pénz reményében illegálisan, embercsempészek segítségével próbálnak eljutni a hőn áhított országba, anélkül, hogy egy volt keleti tömbbeli országban regisztrálták volna. Ezen embercsempészek hatalmas terhet rónak a menekültügyre, hiszen illegálisan hoznak be embereket történetesen Ausztriába. Ezen folyamatot a Schengeni Egyezmény is megkönnyíti. Az embercsempészetnek több ágazata van. Vannak nemzetközi hálózatok és magányos farkasok. A nemzetközi hálózatok az egész utat, a hazától egészen Európáig megszervezik. A távolság, a lebukás veszélye valamint a szállítóeszköz kiválasztása függvényében egy menekült akár négy vagy ötjegyű összeget is fizethet. A magas áraknak köszönhetően csak egy családtag vághat neki az európai útnak, reménykedve abban, hogy Európában menedékjogot kap és családegyesítés címén utána jöhet az egész család. Az „utazni vágyókat” gyakran hamis ígéretekkel csábítják át Európába, mint például azonnali lakás, minimum 2000 euro fizetéssel rendelkező állás és tartózkodási engedély biztosítása. A valóság természetesen teljesen más és a menedéket kérőket hatalmas csalódás éri. Az utazások finanszírozásához a családok sokszor eladósodnak vagy le kell dolgozniuk a felmerült költségeket. A szervezettől függően ezek a munkák kiterjedhetnek a drogszállítástól a prostitúcióig. Viszont az olyan embercsempészek, akik egyedül dolgoznak messzemenően olcsóbbak. Egy Európán belüli határátkelés minimum 300 euróba kerül fejenként. A Földközi-tengeren való átkelés egy gumicsónakban 1000 euró, de a mentőmellényért külön kell fizetni. Azt, hogy az embercsempészeket csak a pénz és nem az emberek biztonsága érdekli, jól példázza az a szomorú eset, amikor 2015. augusztus 26-án egy Magyarországról Ausztriába tartó teherautóban 71 ember, köztük nők és gyerekek haltak meg. A 2015-ös nagy menekülthullám jól mutatja, melyben főleg szíriaiak jöttek Európába, hogy sok észak-afrikai is szerencsét próbált és szírnek kiadva magát akart eljutni. A hatóságoknak segítő tolmácsok a nyelvjárások alapján hamar rájöttek, hogy nem szírek, hanem észak-afrikaiak az illetők. Az európaiak számára a menekülést kiváltó okok nem érthetőek. Egyik szír menekült azt állította, hogy az országa már nem biztonságos. A nejét és a lányát megerőszakolták, így a menekülés mellett döntött. Európába szeretett volna jönni, hogy a családja majd utána jöhessen. Egy román férfi Románia EU-hoz való csatlakozása előtt igényelt menedékjogot, mert az árvíz lerombolta a házát és az állam nem hajlandó fizetni az újjáépítést. Meg kell említeni, hogy az Ausztriában menedékjogot kérő emberek nagy részét már más EU-országban regisztrálták és folyamodtak menedékjoghoz. Gyakran előfordul, hogy idegenek, akik illegálisan tartózkodnak az országban és elfogják őket, menedékjogot kérnek, hogy ne toloncolják ki őket. Elsősorban a volt Jugoszláviából érkeznek feketemunkások. A menekültügyi eljárás ideje alatt, míg a kitoloncolás nem jogerős, ideiglenesen Ausztriában maradhatnak. Az eljárások akár évekig is elhúzódhatnak, hála az együttműködés hiányának, az eltűnéseknek és fellebbezéseknek. A helyzetet még jobban nehezíti az a tény, hogy az elfogott személyek hamis személyazonosságot adnak meg. Az Európát átívelő ujjlenyomatrendszernek köszönhetően folyamatosak a lebukások és a migránsturizmus is nyomon követhető. Példának okáért a Földközi-tengeren át Olaszországba érkezett bevándorlót Olaszországban pszeudo-identitással regisztrálják. Mivel Olaszország nem túl vonzó a szemében, így tovább utazik Ausztriába, ahol újabb menedékjogi kérvényt nyújt be, most már új névvel. A felülvizsgálat során kiderül, hogy Olaszország az illetékes, és a bevándorlót felszólítják, hogy térjen vissza Olaszországba. Ha ezt az intézkedést megtagadja, kiutasítás és a Dublini Egyezmény alapján történő áttelepítés lesz a következmény. Feltéve, ha az illető nem tűnt el vagy nem utazott tovább. Több bevándorlónál fennáll a bűnügyi háttér gyanúja, ami többeknél bizonyított tény. Több olyan eset felmutatható, ahol az egyes személyek azért hagyták el hazájukat vagy az első európai állomásukat, mert ott bűncselekményt követtek el, mely akár halált okozó is lehetett. Ezek az emberek nagy problémát jelentenek, hiszen a Genfi Egyezmény alapján nem számítanak üldözötteknek, másrészről mindent megpróbálnak, hogy elkerüljék a kiutasítást. Ez odáig is fajulhat, hogy Ausztriában újabb bűncselekményeket hajtanak végre. Elmondásuk alapján még mindig jobb Ausztriában hosszabb időt leülni, mint hogy kiutasítsák őket, hiszen az európai börtönviszonyok sokkal jobbak, mint a hazájukban. Elsősorban az arabul beszélő országokból, így Észak-Afrikából és a közel-keleti térségből, valamint Afganisztánból kerül ki a legtöbb bűnöző. A kiutasítás, legyen az akár a Dublini Egyezmény szerint az első európai országba, ahol földet értek vagy saját hazájukba, nagyon nehezen valósítható meg. A jogi alapok adottak, de legtöbbször a kiutasított viselkedésén és a befogadó ország együttműködésén bukik el az egész. A határátlépéshez (még a Schengeni zónán belül is) érvényes papírokra van szükség, legyen az útlevél vagy személyi igazolvány. A legtöbb kiutasított azonban nem rendelkezik útlevéllel: vagy elvesztette, vagy megszabadult tőle, vagy eladta. Ezután az osztrák hivatalok és a származási ország egyezményén múlik, hogy pótúti okmányt (ebben az esetben hazautazási tanúsítványt) kiállítsanak. A hamis személyazonosságok miatt nagyon bonyolult ez a folyamat, hiszen Ausztriának bizonyítania kell, hogy az adott személy abból az országból származik és a személyazonossága egyezik. Amint megvan a hazautazási tanúsítvány, a kiutaztatás megkezdődhet. A nagy távolságok miatt ez csakis légi úton történhet. Sok ország, mint Algéria és Marokkó nem engedélyeznek charter járatokat, csakis menetrendszerinti járatokon való visszaküldést. Az ilyen menetrendszerinti járatok még az indulás előtt kudarcba fulladnak, mert a kiutasítottak a fedélzeten randalíroznak, őrjöngnek és kiabálnak. A pilóta ezek alapján megtagadja a szállításukat, a biztonságra hivatkozva. Emellett számos kiutasításra ítélt fogoly éhségsztrájkba kezd vagy megsebesíti magát, hogy megússza a börtönt. A kiszabadultak jó része pedig eltűnik. A Dublini Egyezmény szerinti kiutasítások könnyebben zajlanak. A nagyobb problémát a migránsturizmus okozza, hiszen ezek az emberek rövid időn belül újra Ausztriába szöknek, így az eljárásuk az első országban, ahol regisztrálták őket, elhúzódik. A hivatalos döntéshozásig a bevándorlók ideiglenes tartózkodási engedélyt kapnak. A szándékosan és tudatosan elhúzott eljárás akár évekig is eltarthat, így ezek az emberek legális módon illegálisan tartózkodnak Európában, történetesen Ausztriában. 2017-ben 7.666 személyt „távolítottak el” az országból, míg 3.565 embert a Dublini Egyezmény alapján toloncoltak ki. 21.767 kérelmező kapott menedékjogot és 24.735 új kérvényt nyújtottak be. Összefoglalva megemlíthető, hogy nem minden bevándorló követett el bűntettet. Minden szökés - akármilyen okból is - emberi sorsot takar. A politikusok feladata, hogy a migrációs visszaélések ellen fellépjenek. De ez nem nemzeti, hanem egész Európát behálózó probléma, mely csakis diplomáciai síkon oldható meg. Az olyan választási beszédek, mint „Ha engem választanak meg, gondoskodom arról, hogy minden bűnözőt azonnal a saját hazájába kitoloncolunk” - nagyon hangzatosak. A vázolt körülmények között azonban ez a probléma nem oldható meg, mindegy ki vagy melyik párt van éppen hatalmon. Az elmúlt években, főleg a választások előtt sem a politikusok, sem a média nem hirdette, hogy a kiutasításokat ne lehetne véghezvinni. Csengel Christof Németből fordította: Kalmár Eszter kcsp-ösztöndíjas Városi postatakarék épülete (Kudlik Zoltán felv.) Demonstrandum est... Folytatás az 1. oldalról Ekkora horderejű módosításnál hosszas tárgyalásokra és hatástanulmányokra lenne szükség, azt is meg kellene nézni, hogy a 36 hónapra elrendelhető munkaidőkeret és a 400 óra túlmunka milyen hatással lesz a munkavállalókra, egészségi állapotukra és a piacra. „Amit nyernek a túlmunkával a munkáltatók, azt ki fogják majd fizetni táppénznek” - mondta Kordás Lajos. De amit mondott, nem egyezik a tettekkel. Január végéig inkább anonim informátorunknak van igaza: a szakszervezetek „hallgatnak, mint Szerafin a fűben”. Mellékesen az idézett szakembernek az ellenzéki politikusokról sincs jó véleménye: „Azt hitték, felülhetnek a yellow-west vonatra, de nem sikerült... Politikai öngyilkosságot ennél hatékonyabban és látványosabban aligha lehet elkövetni.” Szerinte „nyilván ez az egyik oka annak, hogy nem is lehet hatékony tömegdemonstrációt szervezni, ki áll be ezek mögé?” A dolognak van egy olyan oldala is, amely megmérgezi a fiatalokat. Nem kell a 18 éves Nagy Blankát idézni, aki trágár szavakkal illette a kormányt - ugyanazt teszi évek óta Bayer Zsolt a másik oldal iránt. Mindenki mindenkire ráfogja, hogy a másik gyűlölködik. A szitkozódás már annyira mindennapi jelenség lett, hogy a politikától távol álló személyek is megszólalnak miatta. Beer Miklós katolikus váci megyéspüspök a legfájóbbnak és legszomorúbbnak „a névtelen, arctalan megnyilatkozási jelenséget” nevezi, „ami elsősorban a Facebookon, kommentekben jelenik meg”. Beer Miklós nem érti, „hogy tud ennyire lealacsonyodni az ember, amikor a másik véleményére csípőből haraggal válaszol”. De mivel ez az egymásnak feszülés „nem csak az internetre jellemző”, hanem a hétköznapokban is elterjedt, a püspök valószínűnek tartja, hogy „az acsarkodást a politika hozza elő leginkább. Amint elhangoznak az olyan szitokszavak, hogy migráns egy társaságban, lesz, aki feláll az asztaltól, és sértetten elmegy”. És Beer Miklós kimondja, amit nyugati magyar látogató is bizonyíthat: „Ha két idegen találkozik, akkor előbb kérdezik meg, a másik jobb- vagy baloldali-e, minthogy bemutatkoznának.” A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége a kormány melletti állásfoglalásában túltette magát az adok-kapok-rendszeren és kijelentette: „Különös aggodalomra ad okot az, hogy már a nyilvánosan megszólalók körében is elterjedt mások vulgáris és obszcén kifejezésekkel történő gyalázása. Nem tartjuk elfogadhatónak, hogy a felnövekvő nemzedékek és gyermekek számára ez legyen a követendő példa. A közönséges stílus elsősorban az azt használót jellemzi és szennyezi be, de az emberi személy tiszteletét, a demokrácia alapértékét is megtiporja. Az ilyen szóbeli gyűlölködés szélsőséges, emberhez nem méltó viselkedéshez teremt alapot, és így könnyen igaza lehet a közmondásnak: »aki szelet vet, az vihart arat«.” A viharos szél már elérte Magyarországot... Martos Péter 3