Béke és Szabadság, 1956. július-október (6. évfolyam, 27-42. szám)
1956-07-25 / 30. szám
8 NYUGDÍJAS ÖREGEK FALUN VIRES A FALU. Hőségtől respedezik a föld az utcákon. A Napkeltétől napszállatig sem lehet egyetlen felnőtt emberrel találkozni. A falura csak a tűzőrség vigyáz a toronyban, néhány tisztviselő a tanácsházán — meg az öregek. A falut hajdan csupa cselédember lakta. Akkor Hercegfalvának hívták, a néphagyomány szerint egy félkegyelmű herceg alapította — a szomszédos papi uradalom, a zirci apátság bosszantására. De a falubeliek tovább is a papok cselédei maradtak, s ma is alig akad húsz éven felüli lakosa a falunak, aki legalább libapásztor-gyerek ne lett volna Hagyó Kovács jószágkormányzó rettegett birodalmában. Ma már Mezőfalva a falu neve, önálló tanácsa, gépállomása és több termelőszövetkezete, termelőcsoportja van. A felnőtt lakosság ilyenkor kint arat, csépel a határban. A falu lakosságának majdnem háromnegyede szövetkezetben van már, most takarítja a gazdag termést. Otthon csak az öregek maradtak, mert köztük fordított az arány — alig néhányan vannak a termelőszövetkezetekben. Elég néhány szót váltani velük, hogy kiderüljön: Mezőfalva egyik legnagyobb gondja most éppen az — mi legyen az öregekkel? AZ ELSŐ IDŐS EMBER, akivel Mezőfalván találkoztunk, Németh János gőzekés. Régen nem kormányozza ő már az ekét, de az volt a dolga vagy harminc esztendeig, onnan maradt rajta a név, megkülönböztetésül a többi Németh Jánostól. A Dimitrov szövetkezet tagja már vagy négy esztendeje. Most 65 éves, többet beteg,mint egészséges. —• Mit kap a szövetkezettől? — kérdem az elnököt. Csodálkozás a válasz: — Már mit kapna? Hiszen dolgozik! Aztán öt perc alatt kitűnik, hogy mit is dolgozik Németh János. »Nappali őr« a szövetkezet udvarán. Ez pedig valami olyan állás, hogyha városban, hivatalban volna, szinekúrának mondanák. Itt csak egy cinkos kacsintással jelzik a szövetkezeti tagok, hogy értik ők, nagyon jól értik: valamiből csak kell élni az öregnek, ha már semmiképpen nem kaphat nyugdíjat. S ugyanígy vannak a 77 esztendős Kanyári József »munkájával« is, aki ugyanazt teszi éjjel, amit Németh János nappal. Őrködnek a szövetkezet udvarán, egy szál görcsős bottal reszkető, gyenge kezükben. — Kért nyugdíjat? — Hogyne kértem volna! Elutasítottak, mert nem tudtam beküldeni az OMBI-könyvemet. De hát én azt sohase láttam. Selyemmajorban az intéző ki se adta a fiókjából, a front alatt meg elégett a többivel együtt Igaz, ha meglenne, akkor se sokat érne, mert tíz biztosított év kell hozzá 39-től, azt írták az OTI-ból. Én meg 45-ben kaptam 15 holdat, azon gazdálkodtam, aztán beléptem a csoportba. Így járt a többi öreg is. Akiinek munkaképes családja volt, belépett a csoportokba. Az öregek fiai, lányai ma is ott dolgoznak, de a Dimitrov-nak szociális alapja nincs, a nyugdíjigényeket elutasítják. Egyetlen kényszermegoldás marad: tessék-lássék munka a szövetkezetben, fél-, háromnegyed munkaegységért naponta. S mi van azokkal, akik a szövetkezeten kívül maradtak — és miért maradtak kívül? A MEZŐFALVI SZŐLŐHEGYEN (nem hegy az, de Fejér megye déli részén minden falunak van ilyen nevű kertesszőlős külső települése) lakik Sándor József. Haja, bajusza alig szürkül még, de az iratok bizonyítják a betöltött 68 esztendőt. Ebből 32 évig dolgozott a zirci apátság uradalmiban , s most két évi megszakítás, no meg a 45-ben kapott kis föld miatt nem kaphat nyugdíjat. Kis háza, szőlője nem nagyobb, mint a szövetkezeti tagok háztájija — enynyije van. A fia tanácselnök a szomszédos Nagykarácsonyban, a veje párttitkár egy állami gazdaságban — ők segítik a szülőket, amennyivel tudják. — Miért nem lépett be a szövetkezetbe? — Öreg voltam, kérem, én már akkor is, amikor alakult. Odaadtam a földet a gyerekeknek, azok beléptek. Most meg már nem tudnák hasznomat venni, nyűgnek nem megyek. Meg aztán: ott sem kapnék semmit öregségemre. Higgyék el, az jár most jól, aki nem kért földet 45- ben. Mert az kap nyugdíjat meg öregségit. Ezt mondja a többi mezőfalvi creg is. Mert nagyon soknyugdíjkérvény ment a fehérvári SZTK- hoz Mezőfalváról. Kérte a nyugdíjat Bozsóki János bácsi is, aki lassacskán a 80-hoz közeledik, s a régi világban a környék cselédségének éveken át hangadója volt, a jószágkormányzó elkergette, a sárbogárdi csendőrök véresre verték, de nem engedett a szegények igazából. S most azt a választ kapta kérvényére: igazolja az egykori intézővel és még négy tanúval, hogy dolgozott, akkor megkapja a nyugdíjat. Ugyanez a panaszuk az idős aszszonyoknak is. Mezőfalváról sok fiatal ment az ipari üzemekbe, a többiek a termelőszövetkezetekben vannak, családot alapítottak, az özvegy édesanya gyakran egyik gyerekétől a másikhoz jár, itt is, ott is eléldegél egy darab ideig. De sok évtized munkája után nem kap egy fillért sem. Hát miért kap az egyik és miért nem a másik? Azt beszélik Mezőfalván — ez pedig szentigaz, s a megye történelmébe is be kellene venni —, hogy 1945 szegény, de boldog tavaszán Hagyó Kovács jószágkormányzó még egyszer utoljára sorba állította volt cselédeit. Azt mondta: aki földet akar, álljon jobbra, aki megmarad a káptalan hű szolgájának (így mondta!), az maradjon mellette. A cselédek apraja-nagyja — bárhogy fenyegetőzött is a jószágkormányzó —jobbra állt. Egyetlen embert tudott ígéretekkel-fenyegetésekkel levenni a lábáról. Ez az egy félrevezetett ember — Simon István — nem igényelt földet. A többiek tüstént szétszabdalták az uradalom terpeszkedő tábláit. SIMON ISTVÁN most 76 esztendős. Sorsa ugyanaz volt, ami a többieké. Gyalog, lóval, géppel művelte több mint egy fél évszázadon át a zirciek földjeit. A felszabadulás után állami csősz lett, néhány éve már munkaképtelen. 480 forintot kap havonta, ebből 300 forint a gazdasági nyugdíj, 180 forint az öregségi járadék. — Nem sok, de takarékosan két öreg kijön belőle — mondogatja. Nagyon méltányos, helyes és ésszerű, hogy Simon István kap nyugdíjat. De szemet szúr a falu többi öregjének, s ők úgy érzik, hátrányosabb helyzetbe kerültek, mert tizenegy évvel ezelőtt nem hagyták magukat félrevezetni és mertek földet igényelni. Úgy érzik, nekik legalább ugyanannyira jár a gondtalan öregség, miért azoknak, akik nem kértek földet. MEZŐFALVA csak egy falu a sok közül. De manapság, amikor az egykori földigénylők közül egyre többen lépik túl a 65—70 esztendőt, szinte minden magyar faluban jelentkezik ugyanez a kérdés: miből éljenek az öregek? A mezőgazdasági biztosítást — az OMBI-t (Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézet) — Magyarországon 1939-ben hozták létre. Akkor is csak az a munkáltató biztosította cselédeit, sommásait, aki éppen akarta, vagy aki rossz viszonyban volt a szolgabíróval. A dolgozók pedig nem követelhették a bejelentést, hiszen a követelőzőknek fel is út, le is út volt a sorsuk, s akadt elegendő szegény ember, akit a helyükre felvehettek. Az érvényben levő rendeletek szerint most csak az kaphat nyugdíjat, akinek legalább tíz esztendei igazolt biztosítása van, s ezt öt évnél hoszabb ideig nem szakította meg. Abiztosításra kötelezettek nagy része 1945-ben földet kapott, többségük 1951—52 táján lépett szövetkezetbe, vagy adta át a földjét állami gazdaságnak. Sokan éppen azért, mert hajlott koruk miatt nem tudták rendesen művelni a földet. Az öt év megszakítás tehát fennáll. De lehet-e ezt az öntudatos dolgozó parasztok rovására írni? A helyzet fonákságát elsőnek a Központi Vezetőség ismerte fel, s intézkedése nyomán már készül az új törvény a termelőszövetkezeti tagok öregségi biztosításáról. Rövidesen élvezhetik már a szövetkezetekben dolgozó öregek a jól megérdemelt nyugalmat, munkás életük alkonyán az anyagi megbecsülést is. Ehhez csatlakozva kellene megoldani azt is, hogy az egyedül, támasz nélkül álló kiöregedett dolgozó parasztok, akik a felszabaduláskor kapott kis földjüket szövetkezetnek, állami gazdaságnak adták, szintén kaphassanak nyugdíjat három-négy évtizedes munkájukért. S ehhez meg kellene könynyíteni jogosultságuk igazolását: ne a hajdani intézőt követeljék tanúnak: legyen elegendő két volt munkástárs, vagy a helyi tanács bizonysága. S ha ma még nehéz is megnyugtatóan rendezni az egész kérdést, érdekükben össze kell fogni állami és szövetkezeti erőt. Az első — igen jelentős — lépést most tesszük meg, jelenlegi anyagi lehetőségeinket is számbavéve s ez biztató ígéret arra, hogy a többi is követi majd. A Központi Vezetőség határozata is felhívja a kormány figyelmét arra, hogy a nyugdíjakkal kapcsolatos néhány legégetőbb kérdésnek az ország gazdasági lehetőségeivel arányban álló megoldását lehetőleg még az idén készítse elő. A munkásosztály legszilárdabb szövetségesei, a harcos, aratósztrájkokban, földosztásban edzett szegényparasztok megérdemlik öregségükre ezt a segítséget. Várkonyi Endre Németh bácsi »munka« közben: megítatja a szövetkezet otthonmaradt lovát — Nyűgnek nem megyek senki nyakára — mondja Sándor József Bozsoki János. — Én már csak a ház körül tudok foglalatoskodni Egy megelégedett öregember: Simon István, aki kap nyugdíjat (Novotta Ferenc felv.)