Békés Megyei Népújság, 1958. június (3. évfolyam, 128-152. szám)
1958-06-01 / 128. szám
BÉKÉS MEGYEI NÉPÚJSÁG Nemzetközi Szemle * Párizs és Moszkva Az elmúlt hét szokatlanul mozgalmas eseményei közül a varsói szerződés országainak moszkvai tanácskozása és a franciaországi események kerültek a nemzetközi érdeklődés középpontjába, bár éber figyelemmel kíséri a közvélemény az imperialista provokációk „eredményeit’ is, amelyet Indonéziában és Libanonban robbantottak ki. Újabb békedokumentum Moszkvában egymást követően két nagyjelentőségű tanácskozás zajlott le. A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának háromnapos értekezlete új fejezetet nyitott a szocialista országok közötti együttműködés történetében. A közzétett okmány bizonyítja: a szocialista világrendszer ipari, mezőgazdasági, valamint nyersanyagbázisa oly mértékben szélesedett ki, hogy ma már a KGST-hez tartozó országok semmilyen tekintetben nem függnek a tőkés országoktól. Ez természetesen nagy mértékben bővíti az egyes népi demokratikus országok fejlődési lehetőségeit, sőt gazdasági kapcsolatokat építhetnek ki azokkal az országokkal is, amelyek nemrég nyerték vissza nemzeti önállóságukat, de gazdaságilag még nem tudnak talpraállni, s szabadulni szeretnének a tőkés érdekszférából. Még nagyobb érdeklődés kísérte a varsói szerződés politikai tanácskozó testületének Moszkvába összehívott ülését, amely egynapos vitában, kormányfői szinten vitatta meg a nemzetközi helyzet legégetőbb kérdéseit. A tanácskozásról kiadott nyilatkozat a szocialista tábor nyílt, határozott állásfoglalása a béke mellett a legkuszáltabb nemzetközi körülmények között. Ez ,a békenyilatkozat meglepte a nyugatot is. Valamiféle háborús katonai szenzációt vártak, amit közvéleményük elé tehettek volna igazolásképpen esztelen, háborús készülődésüket megindokolandó. Igen, mert a NATO vezérkolomposai sorra követik el a bűnöket a népek milliói ellen, Nyugat-Németországban parlamenti határozatot hajszoltak keresztül az atomfegyverkezés „törvényes alapjának” megteremtéséihez, az Egyesült Államok és Anglia pedig a népek százmillióinak tiltakozása ellenére még most sem szünteti meg a nukleáris fegyverkísérleteket, amikor a Szovjetunió már rég megszüntette azokat. A nyugat azzal felemlíti közvéleményét, hogy kommunista veszedelemről fest háborús rémképeket s remélik, ha sokat mondogatják, hisznek is benne az emberek. A nyugati közvélemény azonban ezúttal is kellemesen csalódott, a „bolsevista veszedelem” fellegvárából, Moszkvából, a háború tüzének szitása helyett újabb békeüzenet szállt a világ felé. Nem fegyverkezésről, hanem leszerelésről adtak újabb hírt, arról, hogy az eddigi 2,5 millió katona leszerelése után újabb, majd félmillió szovjet harcos áll a munkapadok mellé Kivonják a szovjet csapatokat Romániából, s Magyarországról is visszavonnak egy teljes hadosztályt. Joggal merül fel nyugaton az emberekben, hogy jó lenne, ha végre Amerika és Anglia is megszólalna, s leülnének a tárgyalóasztal mellé a szovjet vezetőkkel, hiszen a NATO-államoknak ismételten felajánlott meg nem támadási egyezmény megkötése fordulatot hozhatna a világpolitikában. A fegyverek versenye helyett mindenütt a világon szebben hangzana a gazdasági, kulturális téren folyó békés versengés, amely az amerikai és a szovjet, az afrikai és az ázsiai embernek egyaránt a jobb élet örömét jelentené, a rettegés helyett. A politikai erők küzdelme Franciaországban Még mindössze néhány napja, hogy a pártütő katonatisztek és a hétpróbás gyarmatosítók a francia anyaország ellen katonai puccsot hajtottak végre Algériában, s ma már arról kapunk híreket, hogy a IV. Francia Köztársaság törvényes alapjait aknázzák alá Párizsban. Olyan ember köré gyűlik a törvényes rend ellenséges gyűrűje, akinek alapvető feltétele a nép választott képviselőinek szétkergetése, az alkotmány felrúgása, a személyes hatalom korlátlan gyakorlása. De Gaulle tábornok nagy politikai játszmájának nyitánya az algériai puccs volt, majd legrajongóbb hívei, a hírhedt ejtőernyősök Korzika szigetét vették hatalmukba. S e döbbenetes törvénysértések közepette de Gaulle tábornok rejtekéből elő- lépve, „felajánlotta szolgálatait" a nemzetnek. A tehetetlenség Politikáját folytató Pilimlin-kormány csak lavírozott az erőszakoskodások láttán, de nem cselekedett, pedig a baloldali erő, a kommunista párt, a szocialisták és rajtuk kívül igen sokan a különböző pártokból, a köztársaság-' fújtak riadót. '* ais/noilat gofet«nAS /oifi9l.vxi | De a kormány nem a fasiszta tisztek ellen hozott intézkedéseket, hanem a sajtó ellen, nehogy megírhassák az igazságot de Gaulle cinkosairól és a népét eláruló kormány manővereiről. Példa nélkül áll, ahogyan Pilimlin saját magát és kormányát megbuktatta, hogy a szélsőjobboldal politikusainak adja át a kulcspozíciót, a népfront-kormányt követelő francianép becsapására. Az Algériában hatalmat bitorló Massau tábornok legényei az ejtőernyősök Párizs elleni bevetésével, alattomos katonai puccsal fenyegetődznék, ha kedvencüket, de Gaulle tábornokot nem teszik meg az anyaország korlátlan urává. ■Az egész vilég feszült figyelemmel tekint Párizsra, várja a kibontakozást Hivatalos kormánynyilatkozatok jó ideig nem is befolyásolták a francia helyzetet, sőt Párizs véleménye is az volt, hogy barátai akkor tesznek jó szolgálatot, ha hallgatnak. Persze a sajtóra ez nem vonatkozott, s az amerikai és az angol lapok túlnyomó része a köztársaságra veszélyes embert látott de Gaulle tábornok személyében. Ezen túlmenőleg a NATO ellenségének mondták, s olyannak, aki problémákat fog okozni szövetségeseinek. Diktátori hajlamairól, politikai módszereinek veszélyeiről a cikkek százai jelentek meg. Sok lap világos párhuzamot von Hitler és de Gaulle, valamint Franco és de Gaulle között. Sok a hasonlatosság hatalomratörési módszereik között, hiszen politikájuk a fasizmus talajából fakadt. Az Il Tempo is leszögezi: „Franciaország most elérkezett az olasz 1922. október 28- hoz, amikor a parlament minden hatalmát a fasisztákra és Mussolinire ruházta. Isten óvja Franciaországot !’• A legizgalmasabb parlamenti harcok idején Washington tömör véleményt fogalmazott meg, Eisenhower elnök ennyit mondott: „X like Gaulle” (Kedvelem de Gaulle-t) és ez nem maradt nyomtalanul a nemzetgyűlési képviselők szolgai lelkében. A legtöbb franciát képviselő kommunisták a köztársaság megmentéséért harci szövetségre hívták a szocialistákat, s együtt is tiltakoztak a fasizmus térhódítása ellen. Coty elnök rendkívüli üzenete után tiltakozásul egy de Gaulle-kormány kierőszakolása ellen együtt énekelték a Marseillese-t, és rá néhány órára a parlament, folyosóin ezt a rövid angol mondatot ismételgette már több szocialista képviselő is: „I like Gaulle“, pénteken éjszaka pedig már alkudozásokba bocsátkoztak a szocialista párti vezetők de Gaulle-val. A jobboldal persze mindent latba vet a szocialisták megnyeréséért, hogy de Gaulle-t beiktassák. Nehéz órák előtt áll Párizs, veszély fenyegeti a Francia Köztársaságot Mint az Unita írja, a francia demokráciát megtámadták és becsapták. A lázító tábornokok, akik képtelenek háborút nyerni és akiknek vérbe borul a szemük a béke minden kilátására, támadás*mentesítését'ói -jéöít.oj /•>,« in....» . •- ba mentek át. Azok az emberek, akik ipindig aztállították, hogy a fenyegetés balról jön, azok az ember®?, akik az antikommunizmust tették politikájukká és írták zászlajukra — inkább a fasiszta puccsot egyengetik, semhogy a munkásosztállyal és pártjaival együtt megvédelmezzék a köztársaságot. De a népet lelkiismerete, a kommunista párt, riadókészültségre hívta fel. Gyűlések százain nyilvánít haragos véleményt a francia nép a fasizmus előretörése ellen, s akcióra készen várja a fejleményeket. 1958. június 1 .vasárnap Franciaországi helyzetkép szombaton reggel De Gaulle tábornok pénteken a késő esti órákban Párizsba érkezett. Szombaton tanácskozik a pártok vezetőivel. Valószínűleg az esti órákban kerül sor a „kerekasztal-értekezletre”, ahol az úgynevezett „nemzeti pártok” vezetőivel tanácskozik majd. Egyes hírek szerint a tábornok már vasárnap kérni fogja beiktatását a nemzetgyűléstől. De Gaulle „kivételesen”, „újszerű” beiktatást kíván. Minden körülmények között el akarja kerülni, hogy kormánynyilatkozata után kitegye magát kellemetlen vitának. Ezért, hír szerint, nyomást gyakorol a nemzetgyűlés elnökére és a pártokra, hogy egyezzenek bele: a kormánynyilatkozat után közvetlenül kerüljön sor a nemzetgyűlési szavazásra minden vita nélkül. A parlamenti szokásjog és a házi szabályok ugyan erre nem nyújtanak lehetőséget, de a tábornok ragaszkodik a vita elkerüléséhez. Egyes értesülések szerint a beiktatás alapjául szolgáló kormánynyilatkozatot nem is maga olvasná fel, hanem csupán felolvastatná. Ezt a feladatot esetleg Vincent Auriol volt köztársasági elnökre bízná. Jobboldali párizsi sajtó véleménye szerint „a tábornok most már gyorsan akar cselekedni, mivel a közvéleményben a hangulat kezd szenvedélyessé válni. Incidensekben résztvevő lelkiismeretlen elemek a kommunista párt malmára hajtják a vizet.” . A kommunisták álláspontja változatlan Az Humanité főcímében emeli ki Maurice Thoreznak és Jacques Duclosnak a köztársasági elnökhöz intézett levelében tett kijelentését: nem akarjuk a törvényesség látszatával fedezni az algíri és ajacciói államcsíny előtti kapitulációt. Etienne Fajon a Kommunista Párt vezetőinek levelét kommentálva rámutat, hogy Thoreznak és Duclos-nak az Elysée-palotában történt látogatása igen nagy szolgálatot tett volna azoknak, akik a diktatúra felé hajlanak. Pierre Courtade az Humanitében rámutat, hogy a teljhatalmat a parlament szabadságra küldése kíséri. Ez felmentené de Gaulle-t attól, hogy a parlament előtt kelljen beszámolnia tetteiről. Ugyanekkor de Gaulle közli azt a szándékát, hogy két évvel meghosszabbítaná a képviselők mandátumát s így a parlamentnek néhány évig ’’fizetett szabadságot” biztosít. A cikkíró, aki Napóleonnal hasonlítja össze de Gaulle-t megállapítja: Napóleon módjára teszi ezt is, aki nagyon jól tudja, hogyan kell az egykori jakobinusokból a császárság grófjait kialakítani. Mindezek betetőzésére népszavazást tervez. A megkötözött népnek joga lesz megmondani, hogy meg van elégedve vele. A legégetőbb kérdés az algériai háború problémája. De Gaulle itt bűvös formulát ígér: „Az északafrikai egészhez társult francia és muzulmán, Francia^A ország integráns részévé vált^r Algériát, amely maga is társul Franciaországgal.” Ha ezt a bűvös formulát valóban meg akarja valósítani, akkor ahhoz az szükséges, hogy az algériai felszabadítási front csatlakozzék Massau tábornok integrációs politikájához s mindezt jóváhagyja Marokkó királya és Bargida elnök is. De Gaulle pedig tökéletesen tudja azt, hogy Algéria függetlenségének elismerése az algériai felszabadítási front számára a béke helyreállításának feltétele. Tudja azt is, hogy Tunisz és Marokkó függetlenségének^^ tiszteletben tartása akadályoz^^ hatja meg csupán a háború kiterjesztését. A de Gaulle-program csak egy pontban világos: a szabadság meggyilkolásában, a többi pedig tudatos zűrzavar, becsapás és ostobaság — írja Courtade. Koszorú helyett, egy pedagógus fejfájára Végegyháza, szülőfalum kicsiny falu. Szerényen húzódik, meg Békés megye déli sarkában. Nem is olyan régész-régi település. Dédapáink Árva és Nyitra megyékből hozták magaikkal kis batyujukat s a tót szót. Végh Aurél földesúr birtokára telepedtek le s dolgoztak verejtékezve... Falunk régi öreg temetőjének helyén behorpadt, gyepes sírhantok, kidőlt, régen elkorhadt fakeresztek hirdetik elődeink örök nyughelyét. Ebben az öreg temetőben áll még egy megdőlt kőkereszt a behorpadt síron ezzel a felírással: „Nyugodj békében Branyicki András! Emlékedet őrzik hálás tanítványaid! 1913. január 16-án 59 éves korban." A vésett betűk aranyozott helyét kimarta már az idő. Az idei Pedagógus Napon szeretnék emléket állítani számára, mint szülőfalum első tanítójának. Kis elemista voltam még, amikor új tanítóbácsi érkezett a falunkba. Beszélgetési óránk volt. Kisétált velünk az öreg temetőbe. A falunkról mesélt. Talán még ő is csak ismerkedett. Tisztelettel, megilletődve állt meg a régi sír előtt. Homlokán redőik játszadoztak, szeme a távolba nézett. Ki tudja, talán régi kollégáját idézgette, képzelte maga elé... Most ez a kép elevenedett fel bennem. Akkor láttam én is először az első tanítónk sírját. S nagyapáink, édesapáink meséi alapján szövöm tovább elbeszélésem fonalát. Branyiczki András tanító „a nemzet napszámosa" az 1800-as évek felé érkezett meg a kis tótajkú faluba. Kicsinyfalu fogadta, egyetlen házsorral csupán. A mai napon is így emlegetett „öreg utca". Hogy összeszaladhatott a maroknyi kis falu apraja-nagyja! A tanítót, a kultúra hirdetőjét talán bizalmatlanul is nézték. Mit akarhat ez itt nálunk? A gyerekeinket?! Óh jaj! kell az, hogy a kisebbekre vigyázzon! Már dolgozni is tud a lelkem! Iskolába adjuk?! Jaj, nem lehet kérem! Minek az? Uraknak való a betűvetés! Jó nekünk így is! így hangzott ez talán innen is, onnan is. Nagyapáink talán dédanyáink kőszoknyájába kapaszkodva várták a segítséget. Micsoda akaraterő, mennyi hivatástudat lehetett benne, hogy a kultúráért vívott harcban olyan győztesen került ki. Nagyapáink mesélgetik hosszú téli estéken, hogy a fiatal tanító felvette a harcot. Először vasszorgalommal megtanult tótul beszélni. Sorra járta a vertfalú kis parasztházakat, leült a szabadkéményes pitvarokban, beszélgetett, s meggyőzte a szülőket. Több mint 30 évi munkáját szentelte a falu gyermekeinek. Negyedik évben már négy osztályt tanított. Nyolcvan kisgyerek, fiúk, lányok vegyesen, várták, lesték tudományszomjasan szavát. Először tótul magyarázott. Csak lassan hintette el a magyar szót. Még a szülőket is szívesen tanította. A gyermekeknek, hogy nagyobb kedvvel, tanulja, nők magyarul szebbnél-szebb.