Békés Megyei Népújság, 1961. július (16. évfolyam, 154-178. szám)

1961-07-09 / 160. szám

-1........... .......................................N­é­p­új­s­á­g Ötszázhatvan felnőtt „diák" az Orosházi Mezőgazdasági Technikum Több mint egy évtizede épült fel az Orosházi Mezőgazdasági Technikum modern épülete és éppen hat éve annak, hogy Babinszky Mihály igazgató irányítja az iskola sokrétű munkáját. Sokrétű, hiszen a nyilvános tagozat 141 diákja mel­lett a levelezőtagozat osztályaiban már 417-en tanulnak, de jól halad és kitűnő tanulmányi eredménye­ket mutat fel az a kétéves szak­iskolai tanfolyam is, melyen fa­lusi párt- és tanácsi funkcionáriu­sok gyarapítják tudományos igénnyel mezőgazdasággal kapcso­latos ismereteiket. Lapunk munkatársa megkérte az országosan is jó hírű iskola igazgatóját, hogy néhány kérdésre válaszoljon, olyan kérdésekre, me­lyek közérdeklődésre tartanak számot, elsősorban falusi olvasó­ink között. Babinszky elvtárs szí­vesen állt rendelkezésünkre és válaszai jó tükörképet adnak a technikum — már említett — sok­rétű munkájáról és feladatairól. ELSŐ KÉRDÉS: Mikor szervez-t ték meg az első kihelyezett leve­lező-osztályokat, és ezek milyen eredményt hoztak? — Először is arról kell beszél­nem, hogy ezeknek a levelező-osz­tályoknak a tanév-beosztása más, mint a megszokott. A levelező­osztályok évnyitása januárban van, év vége pedig a naptári év befejezésekor jön el, így tehát, a későbbiekben az első félév ered­ményeiről számolhatok be, de előbb a kérdésre szeretnék vála­szolni. Az első kihelyezett osztá­lyokat két esztendővel ezelőtt szerveztük meg Mezőhegyesen, Okányban és Szeghalmon. Az eredmények — szervezés, érdek­lődés, kis százalékú lemorzsolódás és a hallgatók tanulmányi sikerei — arra ösztönöztek bennünket, hogy az első év után újabb osz­tályok szervezését is megkezdjük. Jól számítottunk. Az érdeklődés folytonosan növekedett és egy év­vel ezelőtt Gyulán, Gyomán, Két­­egyházán és Újkígyóson annyi je­lentkezőnk volt, hogy a levelező­tagozat újabb első osztályait is létrehozhattuk. Mint módszer, jól vizsgázott az az elgondolásunk, hogy a kihelyezett osztályok elő­adói közé meghívtuk az adott község vagy város szakpedagógu­sait is, akik a heti egyszeri foglal­kozásokon órákat adnak, feleltet­nek — egyszóval pontosan úgy, mint a nyilvános tagozaton. Most tehát hét osztályunk van, hét köz­ségben, ezek közül négy első és három másodikos. Technikumunk négy tanára kapta állandó feladat­ként a levelező-osztályok munká­jának vezetését: Győri Sándor. "Nagy Sándor, Hajdú Mihály és Balla István, aki ugyanakkor, mint a levelező-tagozat vezetője is tevékenykedik. Az eredmények­ örömmel mondhatom, hogy majd­nem elérik a nyilvános tagozat ta­nulmányi eredményét, az első osztályok átlaga 2,64, a második osztályok átlaga pedig 2,82 volt. A legjobban az újkígyósiak tanul­nak, itt valamennyi hallgatónk az Aranykalász Tsz tagja és 3,04 ta­nulmányi átlaguk igen jónak mondható. MÁSODIK KÉRDÉS: Milyen támogatást kapnak a helyszínen ezek a kihelyezett osztályok? — Sokfélét. Általában megálla­píthatom azt, hogy a helyi párt­­szervezetek, a tanács vezetői, üze­mek, termelőszövetkezetek hatá­sosan támogatják és segítik nem­csak a szervezést, a beiskolázást, hanem közvetlenül a tanfolyamok munkáját is. Az előbb Újkígyósról beszéltem és az ottani osztály ki­emelkedő tanulmányi eredménye többek között a termelőszövetke­zet elnökének, Sik Péter elvtárs­nak munkáját, és az ottani általá­nos iskola tanárainak tevékenysé­gét is tükrözi. (Zárójelben jegy­zem meg, hogy Sik elvtárs néhány évvel ezelőtt a mi iskolánkban szerezte meg technikusi oklevelét, az 1955-ben indított levelező-ta­gozaton.) De nézzük tovább! Szeghalmon a járási tanácselnö­köt még az is érdekli, hogy min­dig biztosítva van-e megfelelő he­lyiség a heti foglalkozásokhoz, sőt még arra is kiterjed a figyel­me, hogy a hallgatók eljárnak-e rendszeresen az órákra. Még egy példát? Tessék! A Mezőhegyesi Állami Gazdaság Igazgatósága most, az ottani osztály második évében is — hogy egy kicsit pe­dagógus „szaknyelven” mondjam — jelesre vizsgázik a támogatás, segítségadás „tantárgyából” Szí­vesen és örömmel látogatják a vizsgákat is, mert érdekli őket dolgozóik művelődése. HARMADIK KÉRDÉS: Szer­­veznek-e a következő levelező­­tanévre új kihelyezett osztályokat, és hol? — A levelező­ tagozat iránt vál­tozatlanul nagy az érdeklődés az egész megye területén, és az ed­digi tanulmányi eredényekből meg­állapítható, hogy­­ a­­ kihelyezett osztályok rendszere bevált, azok levelező tagozatán szélesítése indokolt. A beiskolá­zást megkezdtük. Már közel 150 jelentkezőnk van (sajnos sokan hiányosan küldik be okmányai­kat és emiatt, a szervezés is kése­delmet szenved) és a tervek sze­rint, három kihelyezet osztályt alakítunk. Mér most közölni tu­dom, hogy ezek közül kettő való­színűleg Dévaványán és Sarkadon nyílik meg, a községek végleges kijelölése azonban csak a felvé­teli vizsgák után történik meg. Általában arra törekszünk, hogy olyan községekben nyissunk újabb levelező­ osztályokat, ahol középiskola van, vagy pedig az ál­talános iskolák pedagógusai meg­felelő szakmai felkészültséggel rendelkeznek. (Természetesen a szakmai felkészültséget a mező­­gazdasági technikum tantárgyaira értem). Befejezésül: Ha terveink és elgondolásaink megvalósulnak, a következő tanévben — 1962. ja­nuárjától — 560 hallgatója lesz az Orosházi Mezőgazdasági Techni­kum levelező­ tagozatának. Úgy gondolom, hogy két esztendő alatt ez a fejlődés nemcsak indokolt, hanem szükséges is, mert nem le­het elégszer elmondani, hogy mennyire fontos bővíteni szaktu­dásukat azoknak, akik a mezőgaz­daság ilyen vagy olyan munkate­rületén dogoznak. Sass Ervin I 1961. július 9., vasárn­ap Beszélgetés öt szovjet pedagógussal Aki Békéscsabán a zeneiskola előtt mostanában délelőttönként elmegy, egy kicsit megáll hallga­tókra az ablak alatt, mert bentről szovjet dal csendül ki a tajgáról, a nyírfaerdőkről. A tantermekben orosz szakos ma­gyar tanárok gyakorolják öt szov­jet pedagógus vezetésével az orosz nyelvet. Az egyik délelőttön a „hosszú” szünetet felhasználva be­szélgettem a szovjet pedagógusok­kal. Bánó István, a Pedagógus Köz­ponti Továbbképző Intézet tanára kalauzolásával felbaktatunk az egyik emeleti tanterembe. Valentyina Kretova Voronyezs­­ből a kis Csoport Vezetője az első kérdésemre már mondja is: ■ — Az első benyomásunk a ma­gyar, orosz szakos pedagógusok­ról az, hogy az orosz nyelvtant ki­tűnően ismerik. Margarita Malejeva Lenin a vád­ból azt mondja: A magyar peda­gógusok beszédkészségét kell to­vábbfejleszteni és akkor még job­ban tudják tanítani az orosz nyel­­vet. A szovjet pedagógusok között az egyetlen férfi a moszkvai Borisz Pilatnyinszkij. Az ő véleménye: — Még az a néhány pedagógus is, akinek gyengébben megy az orosz nyelv, olyan könnyedén ta­nul és fejlődésük szinte szemmel­­látható. Örülünk, hogy ilyen pe­dagógusokat taníthatunk. — Ezek után a szakmai kérdések után engedjék meg — fordulok a szovjet pedagógusokhoz —, hogy más irányban is kérdezősködjek. — Bánó István könnyedén fordít­ja szavaimat, és így már kérdez­hetek is: — Hogy érzik magukat Békés­csabán? Úgy látszik, Valentyina Kretova a legbátrabb, nemhiába a csoport vezetője, mert ismét ő válaszolt először. Szavait érdemes szó sze­rint leírni: — Nem számítva, hogy az orosz nyelv gazdag kifejezésekben, még­is azt kell mondanom, hogy úgy érezzük itt magunkat Békéscsa­bán, mintha odahaza lennénk. — Mindenütt azt érezzük, bár­merre is járunk, hogy a vezetők és az egyszerű dolgozók szeretettel fogadnak. Különösen így van ez itt az iskolán, de kísérőink, Bánó István és a pedagógus továbbkép­ző intézet tanárai részéről — mondja szinte egysze­re Marga­rita Malejeva Leningrádból és Nona Panova Sztavropolból. A Szovjet pedagógusok is­merkednek a megyénkkel. Az el­múlt napokban már­ sokfelé jár­tak. Voltak szórakozóhelyen is és a közös véleményt egyikőjük így summázza: — Nagyon szépen viselkednek az itteniek és vidám népnek is­mertük meg a magyarokat és na­gyon tehetségesnek tartjuk. Na­gyon tetszenek népdalaink. Bánó István nevetve jegyzi meg, hogy az egyik este Nona Panova olyan csárdást táncolt, mintha mindig itt élt volna köztünk. S Margarita Malejeva azt várja még az elkövetkező napoktól, hogy ő is megtanuljon csárdást táncolni. A tanfolyam délutáni prog­­ramja az, hogy néhány magyar pedagógus kíséretében a szovjet pedagógusok sétálgatnak a város­ban, beszélgetnek és e beszélgeté­sek során szövődnek azok a szá­lak, amelyekből alakul és erősödik két nép igazi barátsága. Emléktáblát avattak Áchim L. András szülőházán Békéscsabán Áchim Liker­ Andrásnak, a viharsarki magyar és szlovák haladó parasztság egykori vezérének, az évszázad eleji magyarországi független szo­cialista parasztpárt alapítója születésének 90. és halálának 50. évfordulója alkalmából a Hazafias Népfront és a városi tanács emléktáblát állított Békéscsabán. A márvány emléktáblát Áchim L. András szülőházán — a róla elnevezett utcában — csü­törtökön délelőtt leplezték le ünnepélyesen a vá­rosi tanács, a pártbizottság, a Hazafias Népfront vezetőinek és több száz főnyi környékbeli lakos jelenlétében. Az avatáson ott volt özvegy­ Kutlich Mihályné, a kommunista ifjúmunkás-mozgalom egyik mártír-sorsú vezetőjének, Kulich Gyulának édesanyja is. Dr. Tibori János, a város történeté­nek kutatója és krónikása emlékezett meg a bé­kési szegényparasztság hajdani népszerű vezér­alakjáról, a kormánypárttal szemben álló ellenzék bátor és harcos országgyűlési képviselőjéről, akit ötven évvel ezelőtt orvul gyilkol látott dühében az úri rend. Az emléktábla avacsa és megkoszorúzása után a város vezető személyiségei — köztük Ko­vács Pál, a városi tanács v. b. elnöke, Such János, a városi pártbizottság titkára és Kendra János, a Hazafias Népfront városi bizottságának ti­tok­a — meglátogatták Achim L. Andrásnak a nevezetes légi házban ma is lakó rokonait, Milyó Pálnak, a telekgerendász Új Élet Termelőszövetkezet tagjá­nak családját, és szívélyesen elbeszélgettek a ven­dégszerető háziakkal.----CZJ) A dűlőút kereszteződésénél, az akácos szélén, mint egy szobor, szépen fejlett fácánkakas áll. Varga Jancsi ballagás közben azt figyeli mereven. Vajon med­dig enged közel? Mostanában na­gyon szelídek. Biztos, hogy a tojó és a kicsinyek ott vannak valahol a közelben, azért nem tágít. Kihívóan áll, mintha csak egy vetélytárs közeledne feléje. Fejét felemeli és mozdulatlanul fi­gyel Jancsi a szövetkezet KISZ-tit­­kára, most szállt le az Sz. K. 3- ról. Poros, mint az ördög és fá­radt, mint... amilyen egy kombáj­­nos tud lenni a napi 18 hold után. De a négyszáz mázsa ma is megvolt — gondolja. Jó fizet ez a San Pastore! Helyenként har­minc fölött. A fácán még mindig mozdulat­lan. Jancsi pedig lopózkodva megy. Halkan, hiszen alig van már tizenöt-húsz lépésre. Még a fejét sem mozdítja meg és... nem is erre néz. Most látja, hogy az el­lenkező oldalra figyel. Lassan ha­lad lábujjhegyen, mint aki tilos­ban jár. Megállj, gondolja, most megijesztelek egy kicsit. Majd fi­gyelsz te még hátra is. B A ! Még hat lépés... öt... négy... és merészet gondolva hirtelen előre­veti magát, rá a fácánra. Elkap­ja a nyakát. Megvan! Zsákmányával éppen fel akar tápászkodni, amikor az akácos mögött hangos kacagást hall, majd megnyílik a bozót és hárman búj­nak elő hahotázva, görnyedezve a nevetéstől. — Megf... megfogta! Jani meg­fogta a­„ fácán... madarat — nyögdécsel vihogva Takács Laci és alig áll a lábán. — Na, te megérdemled, hogy jó vacsorát egyél belőle — szól a másik „léhűtő", Szabó Tóni is. Úgy vetetted rá magad, mint Grosics a labdára. — Szorítod a nyakát, hogy meg­­ne ugorjon a vacsorának való — bömböli a harmadik kombájnos, Rácz Sanyi — te úgy is szereted a fűrészport vadason. — Megbolondultatok? — áll fel Jani. Fakutyának álltok ki a dű­lőre? De csak akkor eszmél rá, hogy mi is történhetett. Ezek ki­hozták a kitömött fácánt — néz a kezében most is mozdulatlan ma­dárra és mérgében ledobja a föld­re. Beugrott. Igaz, gyanús volt ne­ki a fácán, dehát... azt hitte, jó fogást csinál. Nem gondolkozott. — Ne búsulj koma. Nem szó­lunk mi senkinek erről a vadá­szatról. És különben sem te let­tél volna az áldozat, csakhát te érkeztél hamarabb. Kurta Mis­­kának szántuk, az, tudod, olyan fácánbolond. — ... egye meg a bőrötöket. Ne­vet most már Jani is. Ez lett vol­na az első fácán, amit kézzel fog­tam meg. — Sose búsulj, öreg fiú... Az a fontos, hogy ma megint lefőztél bennünket. — Így álltok bosszút? — Dehogy, hisz mondtam már, hogy Miskának szántuk a fácán­pecsenyét. — De egy fényképet azért csi­nálhattunk volna — szól csende­sen Takács. Rozikának biztosan megnyerte volna a tetszését. — Menj te... emeli fel a kezét Jani tréfásan. — Nana... már a sógorjelöltet is fácánkakasnak nézed? — célozgat Szabó, mivelhogy Rozikának a bátyja tette a megjegyzést. Ők meg már egy hónapja jegyben járnak. Tréfásan, de már sógo­­rozzák is egymást. Közben ballagva mennek a dű­lőn, amelyben lassan lopódzni kezd az éjszaka előfutára, a fél­homály. A központ már nincs tá­vol, de kihaltnak látszik. Ma ké­sőbb fejezték be a munkát, úgy látszik a többiek már hazaindul­tak. Nem is messze jutottak el a „fácán-tragédia” színhelyétől, amikor valaki mögöttük eszeve­szetten kiabál. Hátranéznek. Az öreg Jóska bácsi tapossa a pedált, szájából szaggatottan jön elő a hang, alig lehetett megérteni. — Ég!... Siessetek... vissza! Ég... az olasz búza. — Mi? Mit beszél, öreg?! ragad­ja meg Jani komája, mert külön­ben elvágódik kerekestül együtt. Látszik rémült tekintetén és ki­merültségén, hogy nagy baj miatt karikázott ilyen lóhalálban. — Az olasz... — lihegi... kigyul­ladt a tábla. Nézzétek... ide, már... idelátszik — int hátra a kezével. Valóban, a sötétedő estében va­lami halvány vöröses derengést láthatnak a dűlők fái között. Jani szívét marokra fogta a ré­mület. A kombájnok — néz rá a sápadt többire. Ott vannak a gé­pek) Fiúk! Százötven hold! Futva indulnak vissza. Egy ki­lométerre lehetnek. Jani szól fu­tás közben — levágjuk a tüzet. Két géppel levágjuk. —Rá akarsz... menni ? — li­heg vissza Laci — a tűzre akarsz

Next