Békés Megyei Népújság, 1975. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-11 / 213. szám

Járási és városi közművelődési felügyelők tanácskozása Békéscsabán Tegnap, szeptember 10-én Bé­késcsabán a Békés megyei Ta­nács Oktatási Igazgatóságának székházában a múzeumok köz­művelési szerepéről és a közok­tatási-közművelődési intézmé­nyek tervszerű együttműködé­séről tartottak tanácskozást me­gyénk járási és városi közmű­velési felügyelői. A megbeszé­lést­­Csend­e Béla, a megyei ta­nács művelődésügyi osztályának közművelődési csoportvezető­je nyitotta meg, majd Dér László, a Múzeumok Békés me­gyei Szervezetének igazgatója adott tájékoztatást. Elmondta, hogy megyénk jelentős eredmé­nyeket ért el a múzeumok köz­­művelődést segítő munkájában, de tovább is feladat a történe­ti tudatfejlesztés, az ízlésformá­lás, nevelés, a materialista vi­lágkép kialakításának terjeszté­se. Felhívta a figyelmet, hogy a múzeumi népművelők más közművelődési intézményekkel együtt dolgozzák ki az általá­nos célkitűzéseket szolgáló rész­letes terveket. Fontosnak ítélte meg a tematikus, didaktikus közművelődési kiállítások nö­velését, valamint a leletmentés­ben a közművelődési munkát végzők feladatát. A tanácskozás további részé­ben Szak Bálint, a megyei ta­nács művelődésügyi osztálya közoktatási csoportvezetője a közoktatási és közművelődési intézmények tervszerű együtt­működésének fontosságáról adott tájékoztatást. palántát ültető gépek a rizs­táblákon. Szükség is van rá nagyon, hiszen az öntözött terü­let 800 ezer hektárnál is több, a megművelt terület 40 százalé­ka A tengerpart mentén száz kilométereken át partvédelmi és átalakítási munkák folynak. Kiszárítják a mocsarakat, a szi­kes talajokat termékennyé igye­keznek tenni. A mostani hat­éves tervben 0 071—76­­30 ezer hektár területet hódítanak el a tengertől. Usaljas a lá­tcs‘. A tengerpartot járva falutól faluig érő drótakadályokat láttunk a partvonal mentén. Még az amerikaiak építették a­­háború alatt Most a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság határait védi a diverzánsok, rosszindulatú betolakodók ellen, az éberen őrködő partvédelmi hajókkal és a szárazföldi egy­ségekkel együtt. Nagy teherté­tel ez a félig hadiállapot, az állandó készenlét a Délről fe­nyegető veszély ellen. Nehezíti, de mégsem akadályozza meg a szocializmus építését a Koreai­félsziget északi felén. Koreában közismert egy ré­­ges-régi népmese, amelyben egy táltosló szerepel. Ez a tál­tosló, a Csolima, képes rövid idő alatt igen nagy távolságot meg­tenni, képes utasával a hátán szédítő magasba szökellni. A Csolima magasba törő, szép szobra Phenjan központjában áll. Jelképezi a felszabadult, a magasba törő, a szocializmus útján gyorsan haladó, szorgal­mas koreai néző jelenét és jö­vőjét. Kifejező, tartalmas jel­kép: Enyedi G. Sámuel A „Kilenc nővér” vízesés a Gyémánt-hegységben. Arckép több tételben Langyos nyárvégi-őszeleji eső áztat mindent, aztán kaján ne­vetéssel bukkan elő a Nap és hirtelen felszárít mindent. Úgy tűnik, hogy megismétlődik egy több mint tíz évvel, előbbi ősz­­eleji tünemény, amikor társa­immal mint egyetemista „gó­lyák”, álltunk a Szamos-parti város ódon hangulatú Far­­as utcájában, az öreg kollégium fa­lai előtt, ahol egykoron Apáczai Csere János tanított. Akkor úgy tűnt, és ma még inkább úgy rémlik, hogy szavait is hallot­tuk: „ ... az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából szár­mazik, hogy vaknak­, sőt érzé­ketlennek kell lennie annak, aki ezt magától fel nem fogja, de nem látja...” Igen, ez az ősz ismételten idézi Apáczait, aki 1656 novemberében a kolozsvá­ri kollégium igazgatásának átvé­telekor oly keserű szavakkal szólt az elmaradottságról, de idézi a mai iskolát, amikor már adva van, hogy a jót tanulva minél többen bölccsé váljanak. Így él Apáczai szelleme itt közöttünk, az idős és fiatal pedagógusok mindennapi tenniakarásában, akik már nemcsak az iskolák, hanem a­­ minél több tudás fö­löttébb szükséges voltáról tesz­nek bizonyságot. Az egyre töb­bet tudó ember számára talán már nem sok idő múltán köz­érthető lesz az Apáczai példá­zata szerinti lakonikus szónok­lat, amely annyiból állt, hogy: ember! Mert ennyi is elég, hogy önvizsgálatot tartsunk, hogy el­mélkedhessünk, hogy tehessünk még többet. Bölcs gondolkodás­sal pedig okosabb a tett is: ősz és iskola. Az ősz az embe­ri kéz szorgalmas ténykedése nyomán bő terméssel aján­dékoz meg bennünket, az iskola pedig éppen ősszel kez­di a vetést, hogy nyár elejére még többel gyarapodjék a tu­dás. S ilyenkor, a kezdetnél van dolga bőven minden pedagógus­nak — egy igazgatónak különö­sen sok. S én mégis az életútjá­­ról, pedagógus pályájáról fag­gattam Keller Józsefet, az oros­házi Táncsics Mihály Gimná­zium és Ipari Szakközépiskola igazgatóját. Arról az útról kér­deztem, amelyet az ükapa kez­dett meg hajdanán és azóta csa­ládi hagyományként apáról-fiú­­ra hagyományozva most ő foly­tat. Nem aprónak tűnő iskolai gondokról — bár az is van elég , hanem a pályán való elhiva­tottságról. Mert való igaz, hogy pedagógus pályán igazán jót al­kotni csak úgy lehet, ha hiva­tásból, belső láztól fűtötten te­vékenykednek. Kell tudni újból és újból nekilendülni, időnként önvizsgálatot tartani és meg­újulva újból alkotni. Nehézséget és néha­i kudarcot is legyőzve mindig menni tovább. Nehéz, de csodálatos szépségű hivatás, avagy más szavakkal: kínzó szépség a pedagógus „mestersé­ge”, akárcsak a költőké. E „kín­zó szépségű” munka elismerése­ként kapta Keler József az idén májusban a legmagasabb peda­gógus-kitüntetést, az Apáczai Csere János Díjat. — Kétségtelen, hogy a családi hagyomány is meghatározó — mondja. — Nemzedékről nemze­dékre öröklődött a „tanítói” mesterség — bár lehet, hogy a fiam már nem ezt folytatja —, döntő hatással mégis történel­met és földrajzot tanító tanárom, Udvarhelyi Ágoston volt rám. A budapesti Fáy András Gimná­ziumban, ahol 1944-ben érettsé­giztem, Udvarhelyi tanár úr ku­­rucos magatartását csodáltam, aki az adott nehéz időszakban is igaz ember maradt. Tőle hal­lottuk először: „Dunának, Olt­­nak egy a hangja...” Más né­pek megbecsülését tanította ne­künk, ami abban az időben igen nagy szó és bátorság volt... Soha nem felejtem el, hogy 44-ben ferencvárosi gimnáziu­munkban ő volt az, aki leszedte a sárga csillagot azok melléről, akiket ez a szégyenteljes meg­különböztetés ért... Közöttünk a tanár és diák kapcsolat is más volt. Közvetlen vitatkozó szellemet alakított ki, nem tar­totta szükségesnek a három lé­pés távolság merev betartását. Tőle igazán sokat kaptam akkor is és azóta is. Elsőként gratulált levélben mostani kitüntetésem­hez ... — S később? — Budapesten kezdtem, majd Szegeden fejeztem be az egye­temet 1950-ben. Egyetemi éveim alatt Csizmadia Elek profesz­­szorom volt igen nagy hatással és még inkább megerősített el­határozásomban. Amikor az ok­levelet megkaptam, több lehető­ség kínálkozott, de én Oroshá­zát választottam. — Milyen elhatározásból? — Szeretem ezt a várost, itt érzem magam jól a szűkebb pátriában. Így kerültem a gim­náziumhoz, amely akkor volt fejlődőben. Azóta is itt dolgo­zom, munkakönyvemben csak ez az egy bejegyzés található. Ak­kori kollégáim közül már csak dr. Tömböly János dolgozik ve­lem, az idősebbek nyugdíjba mentek, s fiatalok jöttek, de hát ez az élet rendje. — S aztán hogy alakult a pá­lyád? — 1957-től igazgatóként dol­gozom. A korábbi­­ években szakkört vezettem a tanítás mellett s amire igazán büszke vagyok, több tanítványom ért el igen előkelő (első-második) he­lyezést országos tanulmányi ver­senyeken, többen jeles szakem­berek lettek. De az igazgatói teendőim mellett már nem jutott időm erre, átadtam a helyet a fiataloknak. — Terveid? — Mindig valami újat keres­ni. A Táncsics-szemináriumok, tanulmányi versenyek, szakkö­rök, egyetemi előkészítők mel­lett új formában akarjuk meg­szervezni az önképzőkört, amely nemcsak a művészeteknek ad le­hetőséget, hanem műszaki vo­natkozásban is, gondolva a szak­­középiskolára. Bővíteni kíván­juk a város általános iskolái­val már kiépített kapcsolatun­kat a közös foglalkozások tekin­tetében és a tanulók érdeké­ben ... Amikor ezt a magas ki­tüntetést megkaptam, nem azért, mert szokás, de mégis latolgat­tam hogy minőségileg is eleget tettem-e én ... Úgy érzem, még mindig bizonyítanom kell. Na­gyon sokat segítettek a barátok és a kollégák. Ha egy zenekar­ban sok a disszonáns hangon játszó zenész, akkor a karnagy sem adhatja a maximumot. A kollégák közül nagyon sokan a maximumot nyújtották. ősz. Kékszemű gyümölcstől roskadozik a szilvafa, mögötte sárgálló körte s valahol a távol­ban egy fenyő körvonala. A fe­nyő pedig ritka e tájon, de mint­ha példaként állna, tűrve a for­ró, poros alföldi meleget s a téli hideget is. De mintha ide idézné egy kicsit a házsongárdi fenyő­ket, ahol Apáczai Csere János nyugszik, akinek szava példázat számunkra ma is: „Az tudo­mánynak gyökere keserű, de gyümölcse gyönyörűséges ... ha melyedben vagyon szép eleven­ség, ha szívedben csak virtusnak szikrája maradt, távol legyenek tőled minden lágy, könnyű, ké­nyes dolgok, keményet keress, kősziklákon, havasokon járj­­keljl" Fülöp Béla 5 BÉKÉS 1975 SZEPTEMBER 11. Már megint az autóbusz«».­ Úgy tűnik, a békéscsabai tö­megközlekedés örök téma ma­rad. Legalábbis, ami az autóbu­szokat illeti. Kedden délután olyan eset történt, ami egyedül­állónak is nevezhető. Az 5-ös jelzésű, a vasútállomás és Mezőmegyer között ingajárat­ban közlekedő járatra a Volán mindig csuklós buszokat bizto­sít, hiszen a kerületből nagyon sokan járnak a centrumba dol­gozni. Kedden azonban valami műszaki hiba történhetett, mert egy farmotoros, GC­ 64-14 rend­számú Ikarusz-busz teljesített szolgálatot. Az állomástól 16.25- kor induló járatra minden meg­állóban tízen—húszan vártak, így a kocsi a Munkácsy utcai meg­állónál már megtelt. A követ­kező megállóban legalább negy­venen várakoztak. Ekkor tör­tént az „eset”­, az utasok meg­kísérelték a lehetetlent, minél többen felszállni. Zsúfolásig te­lítődött a busz, a vezető kiszállt, leült egy padra, aztán moso­lyogva közölte: ő innen egy ta­podtat sem megy. Teltek a per­cek, szó szót követett... Végre­­— tíz perc elteltével — a veze­tő visszaült a volán mellé. In­dult és ráfékezett, manőverezett s mindezt úgy tette, hogy ve­szélyeztette az utasok testi ép­ségét. Mellékesen: a buszon több kismama, kisgyermekes anyuka is utazott... Aztán az egyik megállóban csak hosszas vitat­kozás után állította meg a ko­csit, annak ellenére, hogy a le­­szállni kívánók idejében jelez­tek. Fél óráig tartott az utazás. So­kaknak emlékezetes marad. Akárcsak azoknak a nem­ utazás, akik például hétfőn este hiába vártak a Gyár utcához a menet­rend szerint 19.42-re, illetve 19.48-ra jelzett 3-as, illetve 1-es kocsikra. Tovább lehetne sorol­ni e példákat, de a tanulság eny­­nyiből is levonható. Persze lehet hivatkozni munkaerőhiányra, s nem megfelelő buszparkra. A hi­vatkozás azonban sántít: fura ér­zés látni a néptelen vonalakon közlekedő, üres csuklós­ buszo­kat és ugyanakkor az említett zsúfolt farmotorosokat és még furább tapasztalni a „mosoly­gós” sofőrök ellenséges maga­tartását ... (Nemesi) rádióje cíyz ki Korunk hőse? Hagyományos értékítéletünk alapos felülvizsgálására ingerel László Anna Körön kívül című hangjátéka, amelyet hétfő este sugárzott a Kossuth Rádió. A műben az írónő korunk hősét, a mindenséget ostromló, elpusztít­hatatlan forradalmárt ak­arta ábrázolni. A hangjáték főszereplője dr. Kozik Magdolna orvosnő, aki saját erejében bízva megpróbál teljes értékű ember lenni a munkahelyén és egyéni életében is. Nem lenne ebben semmi rendkívüli, hiszen ilyen vagy több-kevesebb sikerrel az em­berek százezrei számára viszony­lag egyszerűen elérhető. Mind­össze a lehetőségeket kell reáli­san fölmérni. Ám a rendkívüli hősök nem mindennapi mércé­­vel mérnek: Kozik doktorna például önnön erejét becsüli túl. A klinikán boldog-boldogtalan helyett vállal éjszakai ügyelete­ket, majd a napi gyógyító mun­ka mellett egész embert kívánó tudományos kutatásba kezd, s ráadásul anya és jó feleség is szeretne lenni. Természetes, hogy ennyi minden nem sikerül­het egyszerre. Szinte semmi sem sikerül. A rendkívüli erőnek csupán annyi eredménye van, hogy nem roppan össze a ku­darcsorozat hatására­ A hős által képviselt forra­dalmi lendület tehát arra lenne hivatott, hogy szétrobbantsa azt a szemléletet, amely szerint egyszerre csak egy nyeregben lehet ülni, hiszen a sokat aka­ró szarka sem bír mindent... Ám a hang­játékban bemutatott romantikus küzdelem ezúttal nem tudta megnyerni a hallga­tó rokonszenvét. Talán azért nem, mert a doktornő erőfeszí­tései sorra-rendre környezeté­nek legalantasabb reagálását váltották ki. Még ha külön-kü­­lön mindig igaza is lett volna, összességében viselkedésének egyenes következménye az eredménytelenség. Némely in­dulatos kirobbanásakor még simíthat az együttérzésünkre, de a drámai csúcspontok után a doktornő mindig megalku­szik, s végül érzelmi igényessé­ge feladásakor a hitelét is el­veszti. A női „nehéz embernek” szánt figura önmaga cáfolata­ként, mint lelki torzó búcsúzik a hallgatótól. A Rádiószínház bemutatójá­nak legfőbb értéke Vass Éva kivételesen szép színészi mun­kája volt (Andódy)

Next