Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-09 / 211. szám
o 1979. szeptember 9., vasárnap A medgyesbodzási könyvtár titka Hadd kezdjem statisztikával, így hamar túlesünk rajta, mert a számok, bármenynyire nem szeretjük őket, valahol mindig elárulnak valamit. Tehát: a medgyesbodzási könyvtár olvasóinak száma 1964 előtt egyáltalán nem, vagy csak alig érte el a kétszázat. Aztán nem tudni, hogy az új épület, a könyvtáros, vagy a könyvek érdeme, de a látogatók száma egyre nőtt, s napjainkban több mint 430-an válogatnak rendszeresen a polcokról. Különösen a fiatalabb korosztály nyitogatja szívesen a könyvtár ajtaját, hiszen 150-en 14 éven aluliak. De vajon miért szeretnek idejárni? Mi a titka Csécsei Istvánnak, a könyvtár vezetőjének? Nézzünk be hozzá egy délután! A kölcsönzőpult mellett idős asszony pihenget. Panaszkodik, öregségére egyedül maradt, pedig egymaga nevelte fel mind a hat gyerekét. Csécsei István türelmesen hallgatja, nagyokat bólint, pedig bizonyára nem először hallja Mari néni siralmait. Közben a gyerekeket is szemmel tartja, ha már túl elevenek, szétrebbenti őket. De egyelőre nincs baj.... Az egyik polcsor mellett a földön ülnek, egy részük az elektromos irányítású versenyautókat nyúzza, az most a sláger. A lányok kicsit arrább valami pörgettyűs játékkal szórakoznak. Ketten révetegen néznek maguk elé, fejükön fülhallgató, Grimmmeséket hallgatnak. Mások — két nagyobbacska lány — divatlap fölött dugják össze fejüket, úgy sustorognak. A fiúk közé telepszek, valóban izgalmas a játék, szinte süt a levegő körülöttük, amint a két színes, sínen futó autónak drukkolnak. Sramkó Matyi a legügyesebb, mindenki kidől mellette. Asztalos Gabi és Megyeri Klári már négy éve rendszeres vendégek itt. Gabi arról mesél, hogy amikor valamit elő kell keresnie, Csécsei Istvánhoz megy tanácsért. — Pista bácsi mindig tudja, mi hol van, meg olyan szívesen fogad minket... Amikor felállok mellőlük, majdnem nekem szalad Szabó Sanyi. Csak most tudott átjönni, és gyorsan a versenyautósok közé ül, hogy bepótolja a kihagyott időt. — Ez a gyerek olyan, mint az eleven tűz mint mosolyogva Sanyi felé Csécsei István. — Mindennapos vendég. Büszkén vezet körül birodalmában. Mutatja az ifjúsági könyveket, aztán a játékokat. Van köztük építő-, oktató-, társas-, alig győzi sorolni ... — Karácsonyra vettem nekik ezt az autóversenyt, futotta még abból a 6000 forintból, amit az ifjúsági bizottságtól kaptunk. Néha napokig kivonom a forgalomból, hogy meg ne unják, aztán megint felkapják a hírt: Pista bácsi kirakta az autókat. S már itt is van vagy tizenöt gyerek... Újabb vendég érkezett. Faragó Karcsiért átjött az édesapja. Tudja, hogy itt keresse, segíteni kell otthon. Azért még hozzánk fordul búcsúzóul. — Megy a nagymamájához, össze kell pakolnia a holmiját. Különben maradhatna itt, jó helyen van, tudom. — Szeretem, amikor így nyüzsögnek — mondja a könyvtárvezető. — Ők már felnőtt korukra sem maradnak el, hiszen jól érzik magukat a könyvtárban. Az idősebbeket nehezebb idecsalogatni. Lakott itt egy idős néni, nagyon egyedül volt. Mondom, jöjjön be hozzánk egy kicsit. Nem jött. Elmentem hát én, vittem neki egy könyvet. Később azt mondta, most már van társasága, a könyv. Velük már nem lesz ilyen probléma mint az önfeledten olvasgató, játszó kis társaság felé. Viczián János, az iskola igazgatója elismeréssel szól a két intézmény kapcsolatáról. — Csak jót tudok mondani, igazán. Vezetője részt vesz az értekezleteinken, jól bánik a gyerekekkel, kiegészíti az iskolát. Gyakran tartunk ott órákat, őrsi foglalkozásokat, vagy a napközisek mennek át egy kicsit játszani. Szeretik a gyerekek, magukénak érzik azt a helyiséget, legalább annyira, mint az iskolát. — S hogy szavait alátámassza, elmeséli, hogy amint télen belépnek az ajtón, leteszik szépen, sorba cipőiket, öröm nézni, hogy vigyáznak a rendre. — Csak a pénzünk lenne kicsit több. De így is találtunk megoldást. Megbeszéltük, hogy az ajánlott irodalmat, amiből sokat kell vásárolni, az iskolakönyvtár, az egyedi könyveket pedig a községi könyvtár vásárolja, így együtt jobban tudunk gazdálkodni. Jó ezt hallani. Egymást segítve a gyerekekért, a könyv megszerettetéséért. Ez hát a rejtély, a medgyesbodzási könyvtár rejtélye, s nem is nehéz utánuk csinálni! Nagy Ágnes Képünkön: az autóverseny a sláger Fotó: Martin Gábor A pedagógus női kar is Penzába készül Péntek délelőtt fél 9: a Békés megyei pedagógus női kar próbára készül a csabai ifjúsági ház harmadik emeletén, a 21-es teremben. Már sokan itt vannak, a karnagy, Sárhelyi Jenőné az érkezőkkel beszélget. Nagy út előtt állnak: a kórus Penzába készül, vendégszereplésre, együtt a Napsugár bábegyüttessel és a Sygma zenekarral. — Most járunk először a testvérmegyében — mondja Sárhelyiné —, szeretnénk színvonalas ízelítőt adni a magyar kórusmuzsikából, a Körösök vidékének zenei életéből. A pedagógus női kar sok szép sikerre tekinthet már vissza. Hét évvel ezelőtt alakult lelkes pedagógusnőkből, a mostani kórus tagsága 27 helyről érkezik próbákra, előadásokra. 1977-ben az országos kórusminősítésen megszerezték a „fesztiválkórus” fokozatot, hangversenyeztek már a Zeneakadémián, a rádióban, Aradon és Zrenjaninban, Budapesten, a Nemzeti Galériában, a Nemzeti Múzeumban, és a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában is. Részt vesznek az ifjú zenebarát hangversenyeken, tárlatok megnyitóján. Nyilván, ilyen gazdag múlttal jogos a választás, hogy ez alkalommal szovjetunióbeli testvérmegyénkbe látogatnak, vendégszereplésre. A műsor? — Bartók és Kodály műveiből válogattunk, énekeljük Bárdos Lajos Tündenótáját, Himnusz a Naphoz és Hej igazítsad ... című szerzeményét, bemutatjuk Zaharov szovjet zeneszerző Ki érti? című kórusművét, Hajdú Mihály Fonóházi dalát és Karai József Estéki nótázását. ... Kilenc órakor megkezdődik a próba. Komolyan, szépen, hangulatosan. Hogy sikerük lesz Penzában, ahhoz kétség sem fér. (sass) Egy emlékezetes hangversenyen, a békéscsabai színházban Fotó: Veress Erzsi Tanítónők gyesen Az 1978 decemberi állapotokat rögzítő statisztika szerint az országban 277 ezren vannak gyesen. Munkaerőgazdálkodásunkban állandóan visszatérő gondokat jelent ez. Különösen az úgynevezett női pályákon: a könnyűiparban, s a pedagóguspályán is. Az óvodákban, az általános iskolák alsó tagozataiban néha megoldhatatlannak látszó dilemmák elé állítja az iskolák vezetőit. Ezeket a gondokat kutatva látogattunk el két község általános iskolájába, ahol elbeszélgettünk az érintettekkel. Szükség van rá Az 1200 lelkes Dombiratoson pont száz gyerek jár a falak mögött tágas udvart, beton sportpályát, új csapatotthont is rejtő iskolába. Kis iskola, ahol már egy hiányzó munkaerőt is nehéz pótolni. Az igazgatónő, Mohári Dezsőné megértő és segítőkész fiatal kollégáival szemben. Pedig tantestületükből két tanítónő is gyesen van. Az egyik még a nyáron el is költözött, mert dolgozni szeretett volna, csakhogy bölcsőde nincs Dombiratoson. — Azért inkább a szakos gondjaink nagyobbak — mondta az igazgatónő. — Idén szerencsénk volt, mert két frissen végzett tanár kolléga is érkezett hozzánk. Lehet, hogy a jó tárgyi feltételek vonzották őket ide. Elindultunk a szaktantermi rendszer megteremtése felé. Nagyon várjuk vissza Oláhné Holecska Gabriellát is a gyesről. Lelkiismeretesen, jól dolgozott. Most végzi a tanítóképző főiskolát, amihez igyekszünk minden segítséget megadni neki. Szükségünk van rá, visszavárjuk. Nem valami elegáns Gabrielláék szolgálati lakása. A fürdőszoba rögtön az udvari bejáratból nyílik, s mindössze egy lefolyóval ellátott kádból áll. Víz meg sehol, illetve van egy kerekeskút az udvaron. A háziasszony másfél éve van gyesen. Mikor betoppantam, éppen befőzött, és mosott egyszerre. Kislánya, cipőit szertehagyva, kedvenc szórakozásának hódolt: a kertkapu alatt kis rést vágva magának kandikált ki az utcára. Gabriella az otthoni munka egyhangúságát értékes vállalkozással színesíti. Utolsóéves a Debreceni Tanítóképző Főiskolán. — Nagyon rendesek az iskolában hozzám. Mikor elkezdtem a főiskolát, kaptam tanulmányi szabadságot is. Most a fél négyes hajnali busszal indulok, s nyolcra már Debrecenben is vagyok. Szerencsére, hetente egy vizsgám van, s ennyi idő alatt fel tudok rá készülni. Hogy unatkozom-e? — nyitotta rám meghökkenve nevetős, nagy, világosbarna szemét. — Fóliázunk, meg itt a baromfi, a kert. Közben autóvezetésre is járok, írom a szakdolgozatom is, amely a dombiratosi könyvtár történetéről szól. Azért — mondta lehajtott fejjel, a terítő szélét babrálgatva — nagyon hiányzik a tanítás, meg a kollegák is. Meg azért is viszszakívánkozom, mert anyagilag sem mindegy. De itt, sajnos, nincs bölcsőde. Megszerettem ezt a falut. Csak ez a fürdőszoba dolog ... Látod, ez az, amikor hiába büszke az ember a község szép könyvtárára, az új csapatotthonra, mégis piszkálja nap mint nap, hogy így áll a mosással, fürdetéssel. Azért ígéretet már kaptunk — sóhajtott fel. Talán jövőre. Éppen most gondolkoztam azon — csapott át egy másik témára —, hogy új napirendet állítok össze magamnak. Bánt, hogy szinte nyomtalanul folynak el a hetek, hónapok. No, azért nem egészen mosolyodott el, szöszke lányára nézve, aki éppen nyelvét lógatva firkált a papírra. Mert a gyerek miatt megéri... Medgyesegyházán a kicsengetésig volt időm végignézni az összes tablót. Az iskola udvarán pedig elnézegettem az épülő két új tantermet, s a meglehetősen kopár udvar gyönyörűségét: a két, hatalmas törzsű szomorú fűzfát. Végre kicsengettek. Az igazgató, Hubai András óráról érkezett. Máris sorolta a gondokat. Látszik, még nem találta meg a megoldást a hirtelen fellépő tanítóhiányra. Ketten vannak gyesen, s egy harmadik kolléganő is hamarosan szülni fog. Ez utóbbi helyettesítése a második osztályban, ahol ráadásul először tanítanak az új tanterv szerint, egyelőre a megoldatlan rejtélyek közé tartozik. Főiskola és gyes Az egykori bányásztelepek sivár sorházaira emlékeztetett a medgyesi „pedagógussor”, a Moravszki utcában. Rövid kérdezősködés után megtaláltam Zana Mihályné lakását, s bekopogtam. Vékony, kedves arcú, szemüveges fiatalasszony fogadott. Éppen kislányát, a tündéri nyugalmú négyhónapos Krisztit etette, mert az ajtónyitáskor a cumisüveg még a kezében volt. Fia, Zoltán, óvodába jár, nagycsoportos nagylegény. A férje pedagógus, egy tantestületben tanítanak. Most nem sok ideje marad a családra, mert — mint Zia mondta — látástól-vakulásig épülő családi házukon dolgozik. Egyébként is sokoldalú ember, és alaposan elfoglalt, ő a helyi futballcsapat edzője is. — Csak azóta tanítok, mióta Medgyesen vagyok. Szeretem csinálni. Azért beiratkoztam a Szegedi Tanárképző Főiskola rajzszakára. Tegnap öt vizsgát tettem le, úgyhogy ma egy kicsit lustálkodtam — nézett körül szobájukban bocsánatkérően. — Esztergomi vagyok. Ma is nagyon erős a honvágyam. Otthon sokan voltunk, talán ezért szokatlan a mostani csend, a magány. Azt hittem, ha gyesen leszek, könynyebben elvégzem a főiskolát. Tévedtem. Zolika minden percben ad valami feladatot. Isteni szerencse, hogy nem vagyok ideges. Az asztalon Pevsner: Az európai építészet története című vaskos könyve hever. Az első oldalakon már túl is jutott Zia. Látszik, nem engedélyez magának pihenőt. — Szerencsém, hogy a férjemmel, mikor este beszélgetünk, bejön hozzám egy kicsit az iskola. Azért a suliba be-belátogatok. Közben a feltett kávé már kezdett kellemetlen szagot árasztani, kirohantunk a konyhába. Elképesztő látvány. A mennyezetről, mint napégette testről a bőr, hámlott a vakolat. A falak mindenütt vizesek. Megértem, hogy Zia igyekszik visszatanítani. Kell a pénz, hogy minél hamarabb felépüljön az új ház. És szerencse, hogy Medgyesegyházán még bölcsőde is van. „Nem érzem elmaradottnak magam” A nagyközség túlsó végén lakik a másik gyesen levő tanítónő, Számor Mihályné. Katika fia, a lányos arcú, aranyszőke hajú Mihály, szinte ránk sem hederített, csak a gépkocsi érdekelte. Tudja, hogy még ebben a hónapban megszületik a kistestvére is. Katika aligha tér vissza a katedrára még egy ideig. — Tudom, szükség lenne rám az iskolában. De a kisfiam születése előtt, immár három éve megmondtam becsülettel az igazgatómnak, hogy mi két gyereket szeretnénk, és huzamosabb ideig nem számíthatnak rám. Engem nem nyomaszt a gyes magánya. Van mit csinálni. Itt a kert, a baromfi, a férjemre meg nem sokat lehet számítani, a DÉMÁSZ-nál dolgozik. Nehogy azt hidd, elmaradottnak érzem magam. Jár a Tanító című szaklap, s mióta csak beindult, járok a gyesen levő pedagógusok megyei továbbképzéseire is. Míg beszélt, áradt belőle a derű, a kiegyensúlyozottság, szinte jó volt nézni. — Nem hagyom el magam. A tv-ben is igyekszem megnézni a pedagógusoknak szóló műsorokat. Nem félek a visszatéréstől. Egy gyári munkásnőnek éppen olyan nehéz lehet, mint nekünk, pedagógusoknak. Majd rákapcsolok, és kész. Nem az van, hogy eljöttem az iskolából, és becsuktam magam mögött az ajtót. Az alsós kollegák meg szoktak látogatni. Nálunk különben is mindig van valaki. Lehet, azért jobb az én közérzetem, mert idevaló vagyok, itt laknak a szüleim, s az embereket is jól ismerem. A családi életem is nyugodt, kiegyensúlyozott. Az anyaságban ugyanúgy megtaláltam a szépséget, mint a pedegógushivatásban. Nem érzem, hogy feláldoztam volna magam — mondta mély meggyőződéssel már a kertajtónál. Míg beszélgettünk, Zolika kipróbálta néhányszor az autódudát, aztán elbúcsúztam. A porfelhőn át is láttam, hogy integetnek utánam. B. Sajti Emese Oláhné kislányával, Gabriellával