Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-09 / 211. szám

o 1979. szeptember 9., vasárnap A medgyesbodzási könyvtár titka Hadd kezdjem statisztiká­val, így hamar túlesünk raj­ta, mert a számok, bármeny­nyire nem szeretjük őket, va­lahol mindig elárulnak va­lamit. Tehát: a medgyes­bodzási könyvtár olvasóinak száma 1964 előtt egyáltalán nem, vagy csak alig érte el a kétszázat. Aztán nem tud­ni, hogy az új épület, a könyvtáros, vagy a könyvek érdeme, de a látogatók szá­ma egyre nőtt, s napjaink­ban több mint 430-an válo­gatnak rendszeresen a pol­cokról. Különösen a fiata­labb korosztály nyitogatja szívesen a könyvtár ajtaját, hiszen 150-en 14 éven aluli­ak. De vajon miért szeret­nek idejárni? Mi a titka Csécsei Istvánnak, a könyv­tár vezetőjének? Nézzünk be hozzá egy délután! A kölcsönzőpult mellett idős asszony pihenget. Pa­naszkodik, öregségére egye­dül maradt, pedig egymaga nevelte fel mind a hat gye­rekét. Csécsei István türel­mesen hallgatja, nagyokat bólint, pedig bizonyára nem először hallja Mari néni si­ralmait. Közben a gyereke­ket is szemmel tartja, ha már túl elevenek, szétreb­­benti őket. De egyelőre nincs baj.... Az egyik polcsor mellett a földön ülnek, egy részük az elektromos irányítású ver­senyautókat nyúzza, az most a sláger. A lányok kicsit ar­­rább valami pörgettyűs já­tékkal szórakoznak. Ketten révetegen néznek maguk elé, fejükön fülhallgató, Grimm­­meséket hallgatnak. Mások — két nagyobbacska lány — divatlap fölött dugják össze fejüket, úgy sustorognak. A fiúk közé telepszek, valóban izgalmas a játék, szinte süt a levegő körülöt­tük, amint a két színes, sí­nen futó autónak drukkol­nak. Sramkó Matyi a leg­ügyesebb, mindenki kidől mellette. Asztalos Gabi és Megyeri Klári már négy éve rend­szeres vendégek itt. Gabi arról mesél, hogy amikor va­lamit elő kell keresnie, Csé­csei Istvánhoz megy taná­csért. — Pista bácsi mindig tud­ja, mi hol van, meg olyan szívesen fogad minket... Amikor felállok mellőlük, majdnem nekem szalad Sza­bó Sanyi. Csak most tudott átjönni, és gyorsan a ver­senyautósok közé ül, hogy bepótolja a kihagyott időt. — Ez a gyerek olyan, mint az eleven tűz m­int moso­lyogva Sanyi felé Csécsei Ist­ván. — Mindennapos ven­dég. Büszkén vezet körül biro­dalmában. Mutatja az ifjúsá­gi könyveket, aztán a játé­kokat. Van köztük építő-, ok­tató-, társas-, alig győzi so­rolni ... — Karácsonyra vettem ne­kik ezt az autóversenyt, fu­totta még abból a 6000 fo­rintból, amit az ifjúsági bi­zottságtól kaptunk. Néha na­pokig kivonom a forgalom­ból, hogy meg ne unják, az­tán megint felkapják a hírt: Pista bácsi kirakta az autó­kat. S már itt is van vagy tizenöt gyerek... Újabb vendég érkezett. Fa­ragó Karcsiért átjött az édes­apja. Tudja, hogy itt keres­se, segíteni kell otthon. Azért még hozzánk fordul búcsú­zóul. — Megy a nagymamájá­hoz, össze kell pakolnia a holmiját. Különben marad­hatna itt, jó helyen van, tu­dom. — Szeretem, amikor így nyüzsögnek — mondja a könyvtárvezető. — Ők már felnőtt korukra sem marad­nak el, hiszen jól érzik ma­gukat a könyvtárban. Az idő­sebbeket nehezebb idecsalo­gatni. Lakott itt egy idős né­ni, nagyon egyedül volt. Mondom, jöjjön be hozzánk egy kicsit. Nem jött. Elmen­tem hát én, vittem neki egy könyvet. Később azt mond­ta, most már van társasága, a könyv. Velük már nem lesz ilyen probléma m­int az önfeledten olvasgató, játszó kis társaság felé. Viczián János, az iskola igazgatója elismeréssel szól a két intézmény kapcsolatáról. — Csak jót tudok monda­ni, igazán. Vezetője részt vesz az értekezleteinken, jól bánik a gyerekekkel, kiegé­szíti az iskolát. Gyakran tar­tunk ott órákat, őrsi foglal­kozásokat, vagy a napközi­sek mennek át egy kicsit ját­szani. Szeretik a gyerekek, magukénak érzik azt a he­lyiséget, legalább annyira, mint az iskolát. — S hogy szavait alátámassza, elmesé­li, hogy amint télen belép­nek az ajtón, leteszik szé­pen, sorba cipőiket, öröm nézni, hogy vigyáznak a rend­re. — Csak a pénzünk lenne kicsit több. De így is talál­tunk megoldást. Megbeszél­tük, hogy az ajánlott irodal­mat, amiből sokat kell vá­sárolni, az iskolakönyvtár, az egyedi könyveket pedig a községi könyvtár vásárolja, így együtt jobban tudunk gazdálkodni. Jó ezt hallani. Egymást se­gítve a gyerekekért, a könyv megszerettetéséért. Ez hát a rejtély, a medgyesbodzási könyvtár rejtélye, s nem is nehéz utánuk csinálni! Nagy Ágnes Képünkön: az autóverseny a sláger Fotó: Martin Gábor A pedagógus női kar is Penzába készül Péntek délelőtt fél 9: a Békés megyei pedagógus női kar próbára készül a csabai ifjúsági ház harmadik eme­letén, a 21-es teremben. Már sokan itt vannak, a karnagy, Sárhelyi Jenőné az érkezőkkel beszélget. Nagy út előtt állnak: a kórus Pen­zába készül, vendégszerep­lésre, együtt a Napsugár bábegyüttessel és a Sygma zenekarral. — Most járunk először a testvérmegyében — mondja Sárhelyiné —, szeretnénk színvonalas ízelítőt adni a magyar kórusmuzsikából, a Körösök vidékének zenei életéből. A pedagógus női kar sok szép sikerre tekinthet már vissza. Hét évvel ezelőtt ala­kult lelkes pedagógusnőkből, a mostani kórus tagsága 27 helyről érkezik próbákra, előadásokra. 1977-ben az or­szágos kórusminősítésen megszerezték a „fesztivál­kórus” fokozatot, hangverse­nyeztek már a Zeneakadé­mián, a rádióban, Aradon és Zrenjaninban, Budapesten, a Nemzeti Galériában, a Nem­zeti Múzeumban, és a Szov­jet Kultúra és Tudomány Házában is. Részt vesznek az ifjú zenebarát hangversenye­ken, tárlatok megnyitóján. Nyilván, ilyen gazdag múlt­tal jogos a választás, hogy ez alkalommal szovjetunióbeli testvérmegyénkbe látogat­nak, vendégszereplésre. A műsor? — Bartók és Kodály mű­veiből válogattunk, énekel­jük Bárdos Lajos Tündenó­táját, Himnusz a Naphoz és Hej igazítsad ... című szer­zeményét, bemutatjuk Zaha­rov szovjet zeneszerző Ki ér­ti? című kórusművét, Hajdú Mihály Fonóházi dalát és Karai József Estéki nótázá­­sát. ... Kilenc órakor megkez­dődik a próba. Komolyan, szépen, hangulatosan. Hogy sikerük lesz Penzában, ah­hoz kétség sem fér. (sass) Egy emlékezetes hangversenyen, a békéscsabai színházban Fotó: Veress Erzsi Tanítónők gyesen Az 1978 decemberi állapo­tokat rögzítő statisztika sze­rint az országban 277 ezren vannak gyesen. Munkaerő­gazdálkodásunkban állandó­an visszatérő gondokat je­lent ez. Különösen az úgy­nevezett női pályákon: a könnyűiparban, s a pedagó­guspályán is. Az óvodákban, az általános iskolák alsó ta­gozataiban néha megoldha­tatlannak látszó dilemmák elé állítja az iskolák ve­zetőit. Ezeket a gondokat kutatva látogattunk el két község általános iskolájába, ahol elbeszélgettünk az érin­tettekkel. Szükség van rá Az 1200 lelkes Dombira­toson pont száz gyerek jár a falak mögött tágas udvart, beton sportpályát, új csa­patotthont is rejtő iskolába. Kis iskola, ahol már egy hiányzó munkaerőt is nehéz pótolni. Az igazgatónő, Mo­hári Dezsőné megértő és se­gítőkész fiatal kollégáival szemben. Pedig tantestüle­tükből két tanítónő is gye­sen van. Az egyik még a nyáron el is költözött, mert dolgozni szeretett volna, csakhogy bölcsőde nincs Dombiratoson. — Azért inkább a szakos gondjaink nagyobbak — mondta az igazgatónő. — Idén szerencsénk volt, mert két frissen végzett tanár kollé­ga is érkezett hozzánk. Le­het, hogy a jó tárgyi felté­telek vonzották őket ide. El­indultunk a szaktantermi rendszer megteremtése felé. Nagyon várjuk vissza Oláh­­né Holecska Gabriellát is a gyesről. Lelkiismeretesen, jól dolgozott. Most végzi a tanítóképző főiskolát, ami­hez igyekszünk minden se­gítséget megadni neki. Szük­ségünk van rá, visszavárjuk. Nem valami elegáns Gab­­rielláék szolgálati lakása. A fürdőszoba rögtön az ud­vari bejáratból nyílik, s mindössze egy lefolyóval el­látott kádból áll. Víz meg sehol, illetve van egy kere­­keskút az udvaron. A házi­asszony másfél éve van gye­sen. Mikor betoppantam, ép­pen befőzött, és mosott egy­szerre. Kislánya, cipőit szer­tehagyva, kedvenc szórako­zásának hódolt: a kertkapu alatt kis rést vágva magá­nak kandikált ki az utcára. Gabriella az otthoni munka egyhangúságát értékes vál­lalkozással színesíti. Utolsó­éves a Debreceni Tanítókép­ző Főiskolán. — Nagyon rendesek az iskolában hozzám. Mikor el­kezdtem a főiskolát, kaptam tanulmányi szabadságot is. Most a fél négyes hajnali busszal indulok, s nyolcra már Debrecenben is vagyok. Szerencsére, hetente egy vizsgám van, s ennyi idő alatt fel tudok rá készülni. Hogy unatkozom-e? — nyitot­ta rám meghökkenve nevetős, nagy, világosbarna szemét. — Fóliázunk, meg itt a ba­romfi, a kert. Közben autó­vezetésre is járok, írom a szakdolgozatom is, amely a dombiratosi könyvtár törté­netéről szól. Azért — mondta lehajtott fejjel, a terítő szé­lét babrálgatva — nagyon hiányzik a tanítás, meg a kollegák is. Meg azért is visz­­szakívánkozom, mert anya­gilag sem mindegy. De itt, sajnos, nincs bölcsőde. Meg­szerettem ezt a falut. Csak ez a fürdőszoba dolog ... Látod, ez az, amikor hiába büszke az ember a község szép könyvtárára, az új csa­patotthonra, mégis piszkálja nap mint nap, hogy így áll a mosással, fürdetéssel. Azért ígéretet már kaptunk — sóhajtott fel. Talán jövő­re. Éppen most gondolkoz­tam azon — csapott át egy másik témára —, hogy új napirendet állítok össze ma­gamnak. Bánt, hogy szinte nyomtalanul folynak el a hetek, hónapok. No, azért nem egészen­­ mosolyodott el, szöszke lányára nézve, aki éppen nyelvét lógatva firkált a papírra. Mert a gyerek miatt megéri... Medgyesegyházán a ki­csengetésig volt időm végig­nézni az összes tablót. Az iskola udvarán pedig elné­zegettem az épülő két új tantermet, s a meglehetősen kopár udvar gyönyörűsé­gét: a két, hatalmas törzsű szomorú fűzfát. Végre ki­csengettek. Az igazgató, Hu­bai András óráról érkezett. Máris sorolta a gondokat. Látszik, még nem találta meg a megoldást a hirtelen fellépő tanítóhiányra. Ket­ten vannak gyesen, s egy har­madik kolléganő is hamaro­san szülni fog. Ez utóbbi he­lyettesítése a második osz­tályban, ahol ráadásul elő­ször tanítanak az új tanterv szerint, egyelőre a megoldat­lan rejtélyek közé tartozik. Főiskola és gyes Az egykori bányásztelepek sivár sorházaira emlékezte­tett a medgyesi „pedagógus­sor”, a Moravszki utcában. Rövid kérdezősködés után megtaláltam Zana Mihályné lakását, s bekopogtam. Vé­kony, kedves arcú, szemüve­ges fiatalasszony fogadott. Éppen kislányát, a tündéri nyugalmú négyhónapos Krisztit etette, mert az ajtó­nyitáskor a cumisüveg még a kezében volt. Fia, Zoltán, óvodába jár, nagycsoportos nagylegény. A férje peda­gógus, egy tantestületben tanítanak. Most nem sok ideje marad a családra, mert — mint Zia mondta — látástól-vakulásig épülő családi házukon dolgozik. Egyébként is sokoldalú em­ber, és alaposan elfoglalt, ő a helyi futballcsapat edzője is. — Csak azóta tanítok, mi­óta Medgyesen vagyok. Sze­retem csinálni. Azért beirat­koztam a Szegedi Tanárkép­ző Főiskola rajzszakára. Tegnap öt vizsgát tettem le, úgyhogy ma egy kicsit lus­tálkodtam — nézett körül szobájukban bocsánatkérően. — Esztergomi vagyok. Ma is nagyon erős a honvágyam. Otthon sokan voltunk, talán ezért szokatlan a mostani csend, a magány. Azt hit­tem, ha gyesen leszek, köny­­nyebben elvégzem a főisko­lát. Tévedtem. Zolika minden percben ad valami feladatot. Isteni szerencse, hogy nem vagyok ideges. Az asztalon Pevsner: Az európai építészet története című vaskos könyve hever. Az első oldalakon már túl is jutott Zia. Látszik, nem engedélyez magának pihenőt. — Szerencsém, hogy a fér­jemmel, mikor este beszél­getünk, bejön hozzám egy kicsit az iskola. Azért a su­liba be-belátogatok. Közben a feltett kávé már kezdett kellemetlen szagot árasztani, kirohantunk a konyhába. Elképesztő lát­vány. A mennyezetről, mint napégette testről a bőr, hám­­lott a vakolat. A falak min­denütt vizesek. Megértem, hogy Zia igyekszik vissza­tanítani. Kell a pénz, hogy minél hamarabb felépüljön az új ház. És szerencse, hogy Medgyesegyházán még böl­csőde is van. „Nem érzem elmaradottnak magam” A nagyközség túlsó végén lakik a másik gyesen levő tanítónő, Számor Mihályné. Katika fia, a lányos arcú, aranyszőke hajú Mihály, szinte ránk sem hederített, csak a gépkocsi érdekelte. Tudja, hogy még ebben a hónapban megszületik a kis­testvére is. Katika aligha tér vissza a katedrára még egy ideig. — Tudom, szükség lenne rám az iskolában. De a kis­fiam születése előtt, immár három éve megmondtam be­csülettel az igazgatómnak, hogy mi két gyereket sze­retnénk, és huzamosabb ide­ig nem számíthatnak rám. Engem nem nyomaszt a gyes magánya. Van mit csinálni. Itt a kert, a baromfi, a fér­jemre meg nem sokat lehet számítani, a DÉMÁSZ-nál dolgozik. Nehogy azt hidd, elmaradottnak érzem ma­gam. Jár a Tanító című szaklap, s mióta csak bein­dult, járok a gyesen levő pedagógusok megyei tovább­képzéseire is. Míg beszélt, áradt belőle a derű, a kiegyensúlyozottság, szinte jó volt nézni. — Nem hagyom el magam. A tv-ben is igyekszem meg­nézni a pedagógusoknak szó­ló műsorokat. Nem félek a visszatéréstől. Egy gyári munkásnőnek éppen olyan nehéz lehet, mint nekünk, pedagógusoknak. Majd rá­kapcsolok, és kész. Nem az van, hogy eljöttem az isko­lából, és becsuktam magam mögött az ajtót. Az alsós kollegák meg szoktak láto­gatni. Nálunk különben is mindig van valaki. Lehet, azért jobb az én közérzetem, mert idevaló vagyok, itt laknak a szüleim, s az­­ em­bereket is jól ismerem. A családi életem is nyugodt, kiegyensúlyozott. Az anya­ságban ugyanúgy megtalál­tam a szépséget, mint a pe­­degógushivatásban. Nem érzem, hogy feláldoztam vol­na magam — mondta mély meggyőződéssel már a kert­ajtónál. Míg beszélgettünk, Zolika kipróbálta néhányszor az autódudát, aztán elbúcsúz­tam. A porfelhőn át is lát­tam, hogy integetnek utá­nam. B. Sajti Emese Oláhné kislányával, Gabriellával

Next