Békés Megyei Népújság, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-18 / 297. szám

NÉPÚJSÁG Kodály emléke Galántán Galánta nevét Kodály Zol­tán tette­­világhíressé. A Csallóköz határán, a Vág és a Kis-Duna szögében meg­húzódó városka neve a Ga­lántai táncok révén öt föld­rész valamennyi sarkába el­jutott, ahol muzsikát szere­tő emberek élnek. Vajon mit tesznek viszonzásul az itt élő emberek, hogyan él közöttük a nagy magyar ze­neköltő emléke. A mintegy tízezer lakosú kisváros kilencven évvel­ ez­előtt is jelentős­­ település volt.­­Vasúti csomópont. Az állomásépület emeleti laká­sába 1885-ben költözött be a Kodály család. A későbbi zeneszerző itt kezdett isko­lába járni, itt töltötte gyer­mekkora felejthetetlen „hét boldog esztendejét” mezítlá­bas pajtásaival. Köztük a közeli cigánysor eleven és rendkívül muzikális purdéi­­val, akik gyakran kijöttek hegedűjükkel az állomásra, s akiket szülei „Zoltán ma­­lacbandája”-ként emlegettek. Tanítás után iskolatársaival együtt játszottak, csatangol­tak. Zoltán lebilincselve hallgatta, dúdolta dalaikat, mondókáikat. S itt, Galán­tán hallhatta a világot járt híres-neves Mihók prímás bandájának verbunkosait is, amelyeknek a motívumai kö­zül, nem egy fölcsillant szá­mos művében. Tehát itt ér­ték az első népzenei hatá­sok; nem véletlen, hogy el­ső szlovákiai népdalgyűjtő útját is ezen a tájon kezdte el Kodály Zoltán. Ma már csak az egykori pajtások leszármazottai él­nek. Szívesen, készséggel szólnak, örömmel emlékez­nek mindarra, ami Kodály nevével kapcsolatos. Kodály emlékének őrzésé­ben nem elsősorban a kül­sőségek, a készülő emlékmű, a tervezett háromnapos cen­tenáriumi ünnepség, inkább az évente tömegeket mozga­tó dalostalálkozók dominál­nak. A Tavaszi szél vizet áraszt (a szlovákiai magyar­ság évente megrendezett r­épdaléneklő versenye), a háromévenkénti Kodály-na­pok (a szlovákiai magyar kórusok találkozója és ver­senye Galántán) és a szlo­vákiai magyar folklóregyüt­tesek országos népművésze­­ti fesztiválja minden év nyarán, a Garam menti Zse­­lizben — voltaképp mind egy tőről, a kodályi gondo­latból fakadnak. Galántán 1956-ban alakult újjá a Kodály Zoltán Dalos­kor. Nevének viseléséhez meg a mester adta szemé­lyes hozzájárulását, szigorú­an meghagyva: „nehogy a daloskor munkája minden estéli borozgatássá váljék!... A figyelmeztetést megszív­lelték. Ez az énekkar a há­zigazdája a háromévenkénti Kodály-napok dalosünnepé­nek és a kórusversenynek, amelyeket a CSEMADOK, a Csehszlovákiai Magyar Dol­gozók Kulturális Szövetségé­nek járási titkársága, illetve pozsonyi központja szervez. Néhány éve a galántai kó­rus nyerte a III. díjat. Ez azért jelentős, mivel az utób­bi időszakban nem a töme­ges részvétel, hanem a mi­nőség a döntő. A Galántai Magyar Oktatási Nyelvű Gimnáziumban ez év tava­szán alakult meg egy női kó­rus. A mester nevét viseli, s jobbára Kodály-műveket és magyar népdalfeldolgozáso­kat énekel. A Tavaszi szél... ugyan­csak országos vonzáskörű népdaléneklő versenyét im­már nyolcadszor hirdette meg a CSEMADOK. Ebben a Szlovák Szocialista Köz­társaság területén működő magyar folklór csoportok, énekkarok, hangszeres­ szó­listák, népd­alénekesek és hagyományőrző együttesek vehetnek részt. Ha figyelem­be vesszük, hogy ez a moz­galom évente ezreket állít a pódiumra népdalokat dalol­ni, s hogy például csak a galántai járásból legutóbb 32 énekes és 10 muzsikus, 12 énekkar és két néptánc­együttes vett részt, akikor bizony rá kell jönnünk, mennyire megkopott, elszür­kült ehhez képest a mi va­laha tömegeket mozgósító Páva-mozgalmunk! A galán­tai járás területén az idei évben 22 magyar ajkú ének­kar, 5 citerazenekar és két hagyományőrző falusi együt­tes működik. Az egyik kó­rust, a diószegi Vox Humana Énekkart meglátogattam a próbán. Gondjaik hasonlóak a mieinkéhez: nincs után­pótlás. „Temetjük egy­mást ...” — mondta szomo­rúan az együttes idős peda­gógus karnagya. A fiatalok bizony náluk sem tolonga­nak a kóruspróbákon. Pedig ez az együttes tavaly (a gu­tai vegyes karral osztozva) II. díjat szerzett a galántai Ko­­dály-napokon. A harmadik az Országos Népművészeti Fesztivál, a Garam menti Zseliz város­kában (előzsűrizés után) meghívott 10—10 együttes fesztiválja minden év júniu­sában. Az idén Diószeg, So­­morja, Komárom, Fülek­­püspöki, Szína, Nagyida, Nagykapos, Királyhelmec, Dunaszerdahely és a galán­tai magyar gimnázium nép­tánccsoportjai és kórusai vet­tek részt. A galántai járás hagyományőrző csoportjai, népi énekesei és hangszere­sei Csak tiszta forrásból címmel eredeti folklórmű­sort tolmácsoltak. Az idősebb korosztályból sokan meghatottan emlékez­nek Kodály Zoltán legutol­só látogatására Galántán, amikor ezrek gyűltek össze tiszteletére az Esterházy­kastély parkjában, 1943 má­jusában, hogy hallhassák szavát. A programban a ga­lántai járás 15 népiskolájá­nak kórusai adtak műsort, az összkar pedig — 1000 gye­rek! — az egykori „mezítlá­bas pajtások” unokái külön népdalcsokrot énekeltek. Ek­kor mondta ünnepi beszédé­ben Kodály: ......Rozi, Ágnes! És ti. többiek: vágai, vízkeleti,tak­­sonyi derék, daloskedvű lá­nyok, apámék tovatűnt drá­ga cselédei, első igazi, felejt­hetetlen zenetanáraim!... Ti­­tőletek tanulhattam meg ma­gyarul dalolni­. Lehettem volna zeneszerző klasszikus mesterektől tanulva is, s talán európai hírű akkor is, ha sohasem találkoztam vol­na Galántával. De magyar zeneszerző, magyar zene­szerzője nem lehettem volna soha a házunkban megfor­duló és élő szolgálólányok nélkül, akiknek danája elő­ször döbbentett­ rá: amit ők dalolnak, az a mi ismeret­len, történelmünk során tő­lünk elidegenedett, de most újra megtalált saját zenei anyanyelvünk, az igazi klasz­­szikus magyar zene világa ...” Erre emlékeznek talán, a legszívesebben ma is Galán- Well­inger Endre A kassai Csermely-kórus a galántai Kodály-napok kórushangversenyén (Kontár Gyula fotója — KS) 1982. december 18., szombat Szúdy Géza: Tulajdonképpen Különös szó ez S ez jön tollamra éppen Pedig kerülöm máskor Tulajdonképpen Vagyis hogy ami van Nincs is egészen Csak megközelítőleg Tulajdonképpen Azaz hogy igen és nem És úgy vagyok csak boldog Hogy nem vagyok épp szerencsétlen Tulajdonképpen De valami zeng abban is aki hallgat Mit csend a zenében Az élet nem ismer nyugalmat Izgalmat se tulajdonképpen Hol él az ember Magasban? Mélyben? S él-e Tulajdonképpen Mert olyan az egész Mintha valami képen Derengene csak néhány szín és folt Barlang falán tulajdonképpen így vánszorgok millió éve Kopog-zörög a léptem ! Már ezt tettem mielőtt megszülettem Tulajdonképpen S ha most mondok itt valamit E szók zizegő szövetében Nem is én beszélek Tulajdonképpen Hanem valami közös emberi Végzet fehérben-feketében Míg imbolyogva magát tereli Tulajdonképpen Úgy halad mintha célja volna Feszesen eltökélten Mintha soha sem állna meg Tulajdonképpen Úgy halad a földön hogy Már-már az i­gen Nem por hanem csillagködök közt Tulajdonképpen Ne firtasd, megy az ember Gyalázatban is vétlen Hisz nem ő tehet róla Tulajdonképpen „Zenéből zenébe tért” Vallomások Kodály Zoltánról Valamikor harcoltam a népies ellen: egy túlélt és epigon népiesség volt az, a Szablocskáké és Pósáké. Ma fiatal költők mintha friss forrásokat nyitottak volna ugyanabból a régi, a népi talajból... Különös ritmusa a magyar lélek életének, hogy ez összeesik Kodály­ék gyönyörű fölfedezéseivel. (...) Hiszek egy kultúrában, mely mélyebb és régibb az irodalminál, mely élni, nőni és halmozódni tud írás nél­kül is, mely előbb volt az irodalomnál, s ma is él még, noha bujkálva, s kiveszőben. Mély hála a nagyszerű gyűjtőknek, akik — mint Kodály Zoltán — átmentik az irodalom többé-kevésbé biztos éléstárába egy süllye­dő világ halhatatlan gyümöl­cseit. Babits Mihály (1933) Nem azért becsülöm Ko­dályt, mint a legjobb ma­gyar zenészt, mert barátom, hanem azért lett egyetlen barátommá, mert­­nagysze­rű emberi kvalitásaitól elte­kintve) a legjobb magyar zenész. Hogy e barátság hasznának legjavát én lát­tam, és nem Kodály, ez új­ból csak az ő nagyszerű ké­pességeit és félreálló önzet­lenségét bizonyítja. Küzdel­meket nem éppen nélkülöző pályámon mindenkor bátran és nyíltan mellém állott, so­ha fáradságot nem kímélt, ha érvényesülésemről volt szó. Bámulatos biztos és gyors ítélőképességének kö­­szönheten akárhány művem­nek végleges, az eredetinél tökéletesebb kialakulását. Bartók Béla Mily óriási örökségeket ha­gyott ránk. Páratlan szép­ségű kórusműveket, a Psal­mus Hungaricust, színpadi alkotásokat, amelyek ma is állandóan műsoron szerepel­nek. Számomra azonban ta­lán gyermekkorainak gyűj­teménye a legkedvesebb. Mindnyájan tanulhatunk be­lőle, hangzásuk szépségéből, friss elevenségükből. • Erede­tiek, gazdagok, nemesen egyszerűek. A hallgató ön­kéntelenül is Kodály sza­vaira gondol. Senki se túl­ságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon­­ , sőt igyekeznie kell, hogy elég nagy legyen hozzá. Benjamin Britten Kodály több a nemzet­művelőnél, a honalapító em­beri rangja illeti meg. A két világháború között Kodály a nemzeti egység egyik alap­vető feltételét kezdte meg­teremteni: az éneklő Ma­gyarországot. A XVI. század félelmetes válságában egy­szerre énekelni kezdett az ország, még a végvárak éhe­ző, rongyos vitézei is ének­mondókat tartottak, Tinódi csupán kiemelkedő nagy példa volt a sokból. Ez az ének tartotta össze a csak­nem széthulló társadalmat. (...) Kodály­, ezt az éneklő Magyarországot akarta fel­támasztani a lelkekre rakó­dott por és hamu alól, hon­alapító hevülete sohasem apadt (...) Kodály nem halt meg. Más történt vele: zenéből ze­nébe tért. Féja Géza (1975) A korszakos szenzáció, hogy századunk zenéjében egy kis ország semmiből ter­mett énekkari kultúrája va­lóságos reneszánsz ígéretét hozta, s végül, hogy a ma­gyar zenei nevelés módsze­reit, eredményeit világszerte példaként emlegetik, mind­­mind Kodály kezdeményé­nek, áldozatos munkájának köszönhető. Egymaga végezte el, amit századok és nemze­dékek mulasztottak. Zenei anyanyelvet adva népének, gondja volt rá, hogy e meg­talált nyelven a kisiskolások, még az óvodások is beszélni tudjanak. Fodor András Én az ő nagyságát távol­ról nézve abban láttam, hogy milyen munkát vállalt egy ugyancsak nehéz hely­zetbe került nemzet életében. Az, hogy ő Bartókkal együtt lenyúlt a népzenéhez, nem­csak azt eredményezte, amit Európában Stravinsky és a többiek csináltak, vagyis hogy az ősforrásból merítet­tek értéket. Sokkal többet adott ő: egy nép lelkületét hozta felszínre; ez abban az időben már, azt lehet mon­dani, a zenében volt kon­zerválva. Kodály munkája ezért óriási, öntudatra éb­resztett egy nemzetet, meg­mutatva, hogy őneki is van sajátos értéke, hogy büszke lehet arra, amit az ősei vég­­hezvittek. S megtanítva ezt a nemzetet arra is, hogy még tágabb értelemben foglal­kozzék saját magával. Az a nevelő munka, amit ő itt helyben tán még Bartóknál is szívósabban végzett, nem­csak énekelni tanította meg százezerszámra a gyerekeket. Százezreket ébresztett közös­ségi öntudatra, arra, hogy hívek legyenek a közösség­hez, amelyben születtek. Illyés Gyula .. . érzem szikrázó hiányát ennek a szikár és nagyszerű embernek, mint a tiszta tél­nek, csupa-pára és csupa-ve­­getáció életünkben, érezzük dermesztő hiányát ennek a tűz­szárnyú küldöttnek, lé­tünk deres magányában, mert szerénytelenségünkben és könnyelműségünkben oly természetesnek, egyszerűnek és törvényszerűnek vettük, hogy van, hogy él, hogy a miénk, hogy magyar, szinte azt hittük, fizikailag nő át a halhatatlanságba, testében is megbonthatatlan, mint a legendabeli királyok és szentek, hogy ő maga a tes­tileg is létező halhatatlanság, mint hitte magáról Goethe, élete ősz tornyán, isteneket­­virágzó szerelmében, má­moros kései pillanataiban. És nem véletlenül mondom Goethét: műve is goethei méretű, nemcsak arányaiban, jelentéseiben is monumentá­lis. Az a fölbecsülhetetlen tisztaságú, tisztességű és szeretető program, amit nagybozont-szakállú, kris­tály-rózsaként világító­ sze­mű ifjúságukban fogalmaz­tak meg, és kezdtek meg­valósítani a zseniális Bar­tók Bélával, s amit gyötrel­­mes, küzdelmes és magá­nyos életükkel meg is való­sítottak, csak Petőfi Sándor és Arany János gyönyörű szellemi programjához ha­sonlítható történelmünkben. (...) Ő nemcsak a maga forradalmát, de a nép forra­dalmát is megvívta hatalmas és modern zenéjében, nem hagyta magára a népet, sor­sára bízva és bánatára, de a népet fölemelve maga emel­kedett föl arany-legyező­szárny vitorlákkal a nép tisz­ta énekéig. Juhász Ferenc Kodály Zoltán jóvoltából a katlan perem­ hegyeit áttörte a zene, é­s ami tegnap még helyi különösség, provincia­lizmus volt: Oltón, Dunán megindult a tenger felé. Németh László (1932) Kodály Zoltán (. . .) öntu­datot lehelt ebbe a népbe. Nemzeti öntudatot, a nép­nek önbizalmat, a nép múlt­jának értéket, fényt, nem­zeti egyéniséget teremtő művész volt. Kétezer év si­vatagjain összegyűjtötte egy népnek vándorlása nyomán elszórt kincseit ,— és ezek­ből rekonstruált egy rend­kívüli, önálló, a nép terem­tette szellemi világot, és a művi kultúrával egyenrangú kultúrát. (. ..) Kodály fél évszázados munkássága a Volga és az Amazonas ener­giájával, és mindent magá­ba gyűjtő sodrával mosta ki az idegen kultúrák, a sze­génység, és a múlt rétegei alól, és gyűjtötte össze a magyar nép sajátos szellemi birodalmának nyomait, do­kumentumait. (...) Azt a harcot, amelyet függetlensé­gi háborúink nem vittek diadalra, azt az álmot, mit múlt forradalmaink nem va­lósítottak meg, nem vívtak ki, Kodály — Bartókkal együtt — megvívta, az orszá­got felfedezte, meghódította és megvédte. (...) Kodályéhoz hasonló élet­művek nélkül (...) nem len­nének a szocializmusnak konkrét, nemzeti, népi és osztályérvei, érzelmi elemei. Ilyen értelemben Kodály életműve forradalmi tett, és felmérhetetlen társadalmi hatású. Váci Mihály (1967)

Next