Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-14-15 / 63. szám

1848-1849 Egy elfeledett márciusi ifjú a XIX. századból 1 / Kertjébe senki nem ül korhadó, vén Pálffy Albert nem tartozik irodalomtörténetünk nagyságai közé. Szülővárosából, Gyuláról korán elszármazott, s csak rit­kán, látogatóba járt vissza, ott sem játszhatott hát a város szel­lemi fejlődését befolyásoló sze­repet. A gyulaiak mégis híven megőrizték az emlékét. 1899- ben, másfél évvel a halála után szülőházát emléktáblával jelöl­ték meg. A kor irodalmi korifeu­sa, Gyulai Pál tartott beszédet az emléktábla leleplezése alkalmá­ból, s ebben — a kor irodalom­szemléletének megfelelően — kijelölte irodalomtörténeti he­lyét, megállapította jelentősé­gét: hírlapíró és regényíró volt; a hírlapírás terén érdeme a szóno­­kias nemesi stílussal való szakí­tás, a rövidmondatos, gunyoros, franciás írásmód meghonosítá­sa; a regényírás terén, különö­sen a pályája csúcsát jelentő utolsó korszakában, a korrajz­ban, „a társadalmi viszonyok élénk és jellemző feltüntetésé­ben” szerzett legtöbb érdemet. A girondisták történetét olvasta Pálffy Albert 1820. április 20-án született Gyulán. Apja, Ferenc, a gyulai sóhivatal tiszt­viselője volt, afféle birtoktalan nemes, de nagy múltú família sarja, távoli ősök révén a Pálffy grófokkal is rokon. Nemesi csa­ládból származott az édesanyja is. Nyéki leány volt, István fő­herceg uradalmi igazgatójának a lánya. Az elemi iskolát Gyulán, kö­zépiskolai tanulmányait Debre­cenben, Nagybányán és Aradon végezte. Szülei papnak szánták, így került 1837-ben a szabad­ságharc alatti magatartása miatt hírhedtté vált esztergomi érsek, akkori szatmári püspök, Hám János szemináriumába. Hám Jánost szerepelteti Egy mérnök regénye c. művében. A regény hősét, a korán árvaságra jutott kis Szabolcsy Gábort Szatmár­­ban a papok nevelik, s a jóeszű fiút egy alkalommal bemutatják a püspöknek is. A püspök kérde­­zősködése nyomán kiderül, hogy a kisfiú németül nem, de franciául jól tud. „A jólelkű püs­pök azt hitte, a szélhűdés kerül­geti. A német nyelv nem tudását valahogy eltűrhette, de a francia beszédtől elszörnyülködött. Egy gyermek, aki most végezte be a gimnázium első osztályát, és franciául beszél!... Mert Hám János püspök úr előtt a francia nemzetben Bos­suet vagy Fénelon csak kivétel lehetett: a többi francia Voltaire vagy Robespierre. Még ezeknél is gonoszabb, tudniillik I. Napó­leon, aki a pápát elfogatta, aki a felséges osztrák dinasztia ellen háborút folytatott, sőt annak vi­téz hadseregét, ahol csak találta, még tönkreverni is vakmerőskö­­dött. Úgy nézett rá, mintha eret­nekségen kapta volna.” A f­rancia nyelv és Hám püs­pök „összeütközésének” elbe­szélése bizonyára nem nélkülö­zi az egyéni emléket. A szemi­náriumban tanult meg franciául, itt kezdett francia könyveket ol­vasni. „Francia irodalmi olvas­mányai egészen átalakították a fogékony elméjű ifjú lelkületét, s a csöndes kedélyű ifjúból ezek hatása alatt a forradalmi ma­gasztos eszmék lelkes híve vált. Kedvenc könyve volt A giron­disták története, de emellett szorgalmasan lapozgatta a ró­mai klasszikus, valamint a hazai írók műveit is. Már az egyházi­rodalmi iskolában feltűnt sza­bad szellemével s önálló ítéleté­vel, és sok heves vitát folytatott konzervatív érzelmű tanáraival és társaival a felvilágosodás esz­méiért.” Petőfi párbajsegédje volt 1840-ben, a szatmári szemi­náriumot elhagyva, a nagyvára­di jogakadémiára iratkozott be. 1842-ben, jogi tanulmányai be­fejeztével, Pestre ment jurátus­nak. A Pestre kerülő huszonkét esztendős if­júnak határozott írói ambíciói voltak. A francia ro­mantikus iskola hatása alatt állt. Eugen Sue hatása alatt írja majd első regényét, a Magyar millio­­naire-t. Ez bizony gyenge re­gény, de határozott hitvallás a franciásság mellett, határozott csatlakozás azokhoz az írókhoz, akik irodalomban is, politikában is a franciák híveinek vallják magukat, röviden: forradalmat akarnak. A franciák híve minden jelentős fiatal író, kezdve Pető­fin és Jókain. „Valamennyien franciák voltunk!” — írja Jókai. — „A francia írók nemes rajon­gásai, erős meggyőződése, di­cső ábrándjai, magukkal ragad­ták mindazt, aki ifjúságot és nemes ábrándokat bír.” Pálffy a fiatal írók, a későbbi Tízek Társasága, tisztes törzs­gárdájához tartozott. A forrada­lom előtt megjelent két regényé­vel, mintegy húsz novellájával átütő sikert nem tudott elérni. De lehet-e ezen csodálkozni, ami­kor olyan versenytársai voltak, mint Eötvös, Kemény, Jósika, Jókai — a kisebbeket nem is említve. A „fiatal Magyarország” írói szinte egyetlen nagy családot alkottak. Mindnyájan szegé­nyek voltak, birtoktalan hivatal­nok nemesek fiai, vagy nem is nemesi származásúak. A kor irodalmi viszonyait, a fiatal írók életét számos emlékező írás bemutatja, Pálffy is A régi Ma­gyarország utolsó éveiben című regényében. Szűkös kereset, aránylag olcsó megélhetés, s a viszonyok patriarchális egysze­rűsége jellemzi Pálffyék életét. Fényűző életmódra nem is igen vágytak. A fiatal írók csoportjá­ban Pálffy egyéniségével írói rangján felüli tekintélyt szerzett magának. Jókai így jellemzi: „Pálffy Albert szép, nyúlánk, elegáns alakja, választékos mozdulataival, mintha előttem állna most is, mindig finoman, de mindig csípősen szólt; bará­tai gyöngéit szemben kigúnyol­ta, de hátuk mögött védelmezé őket.” Petőfi legbizalmasabb barátai közé tartozott. A köztük lévő baráti viszonyt mutatják egymás rovására elkövetett tré­fáik is. Álljon itt ezek közül az az egy, amely különösen jellemző Pálffynak a kortájaktól sokat emlegetett gunyoros-csípős modorára és szellemességére. Petőfi különc öltözködésére szokta volt mondani: „Mikor ez a Sándor elibénk jön, mindig van valami rajta, hogy az ember róla álmodik.” Említsük még meg, hogy 1848-ban, mikor Pe­tőfi kihívta párbajra követvá­lasztási ellenfelét, Pálffy volt az egyik segédje. Lapját elégették Világnézetük egyezett, de Pálffy egyéniségének több vo­nása éles ellentétben állt Pető­fiével. Petőfi lobbanékony ter­mészetű volt, a formákkal mit­­sem törődött, Pálffy sokat adott a fegyelmezett tónusra, a társas illem szabályaira. Petőfi s a többi fiatal forradal­már író társasága mellett Pálffy egy másik írói-politikai csopor­­tulással is kapcsolatba került: a centralistákéval. 1847-től Csen­­gery Antal Pesti Hírlapjának volt munkatársa. A márciusi forradalomban — természetesen — Petőfiék olda­lán állt. A forradalmi esemé­nyekben ugyan nem volt külö­nösebb szerepe, de már március 19-én megindította Március Ti­zenötödike című lapját, s ebben az egész forradalom és szabad­ságharc alatt híven szólaltatta meg a forradalmi ifjúság követ­kezetes és bátor politikai véle­ményét. Lapja nemcsak politi­kai elvei és stílusa miatt volt újszerű, hanem terjesztési mód­ja miatt is. Nem az előfizetőkre támaszkodott, mint a korábbi magyar lapok, hanem az utcai árusításra. Esténként jelent meg, s a nap várt eseménye volt, mikor a rikkancsok végigfutot­tak az utcákon a „friss Már­­cius”-sal. Hírlap-áruló című versében, majd harminc év után. Arany János így emlékezik népszerűségére: Elkérkedik negyvennyolccal, S nem hiszi, hogy hihetetlen, Hogy ő akkor több hírlapot Árult el a,,szigetben." ,,Igaz, még csak suhanc valék, De a torkom hatalmas: ,,Fris Március­ból" száz forint Egy estve, itt, uraim! No’?...” Pálffy, a huszonnyolc éves szerkesztő, jelentős emberré vált, íróként nem tudott az élvo­nalba kerülni, szerkesztőként egyszeribe híres lett. Lapjának erőteljes forradalmisága, korán jelentkező köztársasági elvei, kíméletlenül gúnyolódó stílusa szenved­élyes híveket és szen­vedélyes ellenfeleket szereztek. Vidéken több helyen elégették a lapot, de mindenütt olvasták, mindenütt tudtak róla. Ilyen kö­rülmények között nem csoda, ha Pálffy gúnyos arca, csípős mo­dora közbeszéd tárgyává, sőt hírlapi témává vált. A szabadságharc hullámve­rései természetesen hányták­­vezették a lapot és szerkesztőjét is. A Március Tizenötödike Pest elvesztése után Debrecenben jelent meg, Pest visszafoglalása után rövid ideig párhuzamosan adták ki Debrecenben is, Pesten is, de a pesti lapot nem Pálffy, hanem Gaál József szerkesztet­te, Pálffy lapjának radikális szellemét megtagadva, sőt tá­madva is. Június elején azonban Pálffy visszatér Pestre, ettől kezdve csak Pesten s csak az ő szerkesztésében jelent meg a lap. A Március Tizenötödike mindvégig független lap volt. Szerkesztőjét és munkatársait semmiféle tekintély sem gátolta véleményük szabad kimondásá­ban, így történhetett, hogy a la­pot 1849. július 8-án a Szemere - kormány betiltotta, szerkesztő­jét esküdtszék elé állította. Az esküdtszéki tárgyalásra azon­ban már nem kerülhetett sor a közbejött világosi katasztrófa miatt. A pénztárablak mögött A fegyverletétel után Pálffy­nak menekülnie kellett. A Már­cius Tizenötödike bármelyik száma, elég lett volna arra, hogy bíróság elé állítsák és a legsú­lyosabb büntetéssel sújtsák. Először Biharban, Belényes közelében bújt meg írótársa, Dobsa Lajos atyjának birtokán, majd az Arad megyei Szintyére ment anyai nagybátyjához, Nyéky Alajoshoz, aki itt volt ispán István főherceg uradalmá­ban. Egészen 1853. februárjáig rejtőzködött itt. Ez a rejtőzködés azonban nem jelentett a világtól való teljes elzártságot. Többször megfordult ebben az időben szü­lővárosában, Gyulán is, sőt 1850-ben — neve említése nél­kül — kötete is jelent meg Egy földönfutó hátrahagyott novel­lái címmel. Az 1852-ben kiadott amnesz­tiában bízva, 1853. februárjában visszatért Pestre. Hamarosan le­tartóztatták, s bíróság elé ugyan nem állították, mert az említett amnesztia értelmében pert már nem lehetett indítani 1848— 1849-es cselekményekért, de in­ternálták a csehországi Bud­­weissbe. (Cseh neve: Budejovi­­ce.) Több, mint két évet töltött itt, a város lakosságának meg­becsülésétől és szeretetétől övezve. Meg is nősült: az egyik tekintélyes és vagyonos polgár lányát, Neveklovszky Stefániát vette feleségül. Magyarországra visszatérve rövidebb ideig Esztergomban telepedett le, majd családjával együtt Pestre költözött. Mintha a hosszú évek mulasztását akarta volna pótolni, hatalmas írói munkásságba fogott. 1855-től 59-ig három regényt és tíz ki­­sebb-nagyobb elbeszélést publi­kált, 1860. után pedig a meg­élénkülő politikai élet a hírlap­íráshoz is visszavezette. A Hon és a Magyar Sajtó munkatársa volt, 1867 júliusában pedig maga indított lapot Esti Lap cí­men. Ez a lap s vele Pálffy szer­kesztői pályafutása 1870-ben megszűnt. A Vasárnapi Újság­ba és a Politikai Újdonságokba azonban még később is írt cikke­ket. Anyagi gondjai nem voltak. Felesége hozományából házat építtetett Pesten a Sándor főher­ceg utcában. Számottevő kere­setet jelentettek írói, szerkesztői és hírlapírói honoráriumai is. A jómódú háztulajdonosnak szól­hatott, hogy felszólították, le­gyen a Hazai Első Takarékpénz­­tár napi biztosa. A megbízatást vállalta. Úgy érezte, hogy a pénztárablak is a polgári társa­dalomért vívott harc egyik őrhe­lye. Politikában a kiegyezés híve, irodalomban a realista irányzat követője lett. Mindez nem segítette elő, hogy a zömé­ben ellenzéki és Jókai-rajongó olvasóközönség megszeresse, de az irodalmi társaságok méltá­nyolták. 1864-ben a Kisfaludy Társaság, később az Akadémia választotta tagjává. Félreállva, szomorúan mégsem lett a kiegyezés utá­ni korszakban ellenszenves tör­tetővé, gátlástalan haszonélve­zővé. Szerény, tartózkodó, be­csületes ember volt. A közélet­ből lapja megszűnése után félre­húzódott. Csendes szemlélővé vált, de későbbi regényeinek egy-két célzása elárulja, hogy egyáltalán nem megelégedett szemlélővé. Később fiai beteg­sége és korai halála is hozzájá­rult, hogy komorrá, elzárkózóvá váljék. Mindkét fia tüdőbajban halt meg a hetvenes évek végén. Az irodalomtörténeti hagyo­mány szerint Gyulai Pál biztatá­sára kezdett újra írni a '80-as években. Legjobb regényei ek­kor születtek, az írói népszerű­séget azonban ezekkel sem sike­rült elnyernie. A nála nemcsak sokkal tehetségesebb, hanem sokkal modernebb Jókai is túl volt már ekkor pályája zenitjén, Mikszáth emelkedésének évei már ezek. Pálffy maga is jól lát­ta, hogy kiöregedett a világból, mikor az akadémiai kitüntetésre így válaszolt: „Kertjében nem ültet senki olyan korhadó vén fát, mely csak helyet foglal, de jóízű gyümölcsöt már nem bír teremni. Kár volt ezt az Akadé­miának elfelejteni, mikor reám gondolt.” 1897. december 23-án halt meg, életének 78. évében, Buda­pesten. Emléktábla Gyulán, szülőháza helyén Csíkszentmihályi Róbert érme

Next