Görög katholikus szemle, 1904. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1904-01-03 / 1. szám
KARÁCSONYI MELLÉKLET: „Velünk az Isten“! „Krisztus Jézus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz“ ! Századok múlnak, századok tűnnek s mindent magukkal visznek, de Jézus emlékét, fenséges mennyei tanát — el nem viszik, el nem törlik! Minden, de minden itt e földön, mit ember létesített, bármily erős, bármily nagy legyen, változásnak és pusztulásnak van alávetve, — csak „Krisztus Jézus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké“ ; ő a legkisebb változásnak sincs alávetve. Krisztus Jézus most is él, jelen van közöttünk, kegyelmével támogat hitünkben s megőriz minden üldözés között! Jó anyánk, az Egyház minden esztendőben fölújítja, megünnepli Jézus áldott születésének emlékét sbár e földön az emberek előtt minden megszokottá, közönyössé, majd unottá válik, Jézus áldott születésének emléke kivételt képez; ez a boldogító esemény, mig ember él e földön, mindig kedves, mindig fölemelő, mindig vigasztaló, mindig várva-várt ünnep lészen. Azonban, mint hajdan, úgy jelenleg is nem egyformán örvendenek az emberek ezen kedves, fölemelő ünnepen. Mert „minden lélekben csak úgy születik Isten,„mint hajdan született. A tiszta szivek gyümölcse 0.« Azért mondja már a pogány bölcs Plató is: „Hogy Istent lásd, mi kell? — csak tiszta szív s halál“. Igen! hajdan is kik örvendeztek Jézus születésekor? A tiszta szivek, elsősorban az angyalok, másodsorban az egyszerű, igénytelen, de becsületes szivü pásztorok. S kik aggódtak ? kik remegtek, kik ijedtek meg Jézus születésén ? A gonosz és sötét lelkek: a vérszomjas Heródes és társai. Csakugyan semmi sem új e földön ! Jézus a szegletkő, az alap; vagy Vele, vagy Ellene, de Jézussal szemben közönyösek nem lehetünk. — S ez a világtörténeti esemény kétezer év óta folytonosan ismétlődik. — Vájjon mi ez ? nemde az Isten ujja, „gesta Dei per homines“, Isten műve az emberek által! Megmondotta ezt már előre, jósló ajkaival az öreg Simeon is: „Íme tétetett ez sokak romlására és feltámadására Izraelben és felül, melynek ellene mondatik.« Vagyis Jézus romlására van azoknak, a kik rosszul, üdvözülésére pedig azoknak, a kik jól használják fel mindama kegyelmeket, melyeket ő e földre hozott le; egyúttal az ő természetfölötti és a bűnös öntudatot büntető tanítása az állandó ellenmondás tárgya is. Igen! Jézus mennyei tanítása, miként hajdan a pogányok és zsidók felfogásával s vallásrendszerével nem egyezett, hanem mindkettőnek hadat üzent, úgy jelenleg is az ő fönséges tanítása — a földies, érzékies, testi bölcseséggel és mind azzal, mire a világ törekszik, nem egyez meg s azért állandóan — az ellenmondás tárgya. Valóban a pogány bölcsnek Platónak szavaival most is azt kérdezhetjük tehát: „Hogy Istent lásd?“ — hogy Jézust lásd s az ő áldott születése napján — karácsonykor — igazán örvendezhess — „mi kell“ ? S a nagy bölcsnek szavaival most is csak az a felelet: „ tiszta szív«, nyugodt lelkiismeret, Jézus Krisztus mennyei tanításával megegyező igazi keresztény életmód! S miként hajdan, úgy jelenleg is, kik nem tudnak örvendeni karácsonykor? . . . Jézusnak és az Ő mennyei tanításának nyílt ellenségei s mindazon névleges keresztények, kiknek földies, érzékies élete éles ellentétben áll Jézus Krisztusnak életével, tanításával, cselekvésével. Igen, mert miként az írás is mondja: „Non est pax impuis!“ „az istenteleneknek nincsen békeségök“ ; ezek tehát az angyalok által hirdetett békének sem lehetnek részesei, mert a bűnös öntudat, a vádló lelki is Századok és idők halhatatlan királya, Krisztus Jézus! szegényes jászlad elé leborulva alázattal imádva kérünk, engedj minket Hozzád visszatérni, kik sorvadó lélekkel, beteg szivel a Te szereteted nélkül élünk itt e földön. — Gyógyítsd meg égből hozott szeretetednek drága orvosságával sorvadó szivünket, boldogtalan, beteg lelkünket, hogy ama boldogító lelki békeség honoljon szivünkben is, melyet Te hoztál le az égből e földre a jóakaratu embereknek — születésednek áldott éjjelén! — Igen uraim, a karácsony a tiszta örömök ünnepe s igazán akkor ünnepe az örömnek, ha másoknak boldogságot tudunk szerezni. Egy kis szent estei történetet akarok önöknek, uraim, elmondani, melyet én soha, amig élek, elfelejteni nem fogok s a mely minden karácsonykor eszembe jut — beszélt az ezredes kissé ellágyult hangon s hegyesre pedert bajuszát elsimította, majd folytatá: — Volt egy kedves, jó barátom — szegény régen a tenger fenekén alussza örök álmát — kedves és végtelenül jó ember volt, soha sem fogom elfelejteni. Barátom tizenkilenc éves korában, mint hadnagy került ahhoz az ezredhez, melyben én is szolgáltam. Fiatal, tapasztalatlan ember létére, nem értett még a tettetéshez s indulatait, érzelmeit elpalástolni nem tudta, sőt még véleményét is szabadon merte elmondani. Őrnagyunk, Müller Theostratus úr kiállhatatlan, alattomos és összeférhetetlen ember volt. Sem a legénység, sem a tisztek nem szerették, sőt annyira kellemetlenkedett mindenkivel, aki alatta állott, hogy szinte gyűlöltük s mi, az idősebbek gyűlöletünket elpalástoltuk, míg Adolf barátom nem egy alkalommal elárulta azt s a két ember, az őrnagy és az ezred legfiatalabb hadnagya tudták egymásról, hogy ki nem állhatják, gyűlölik egymást s egy ideig csak meg voltak egy fedél alatt, mig végre kenyértörésre került a dolog s a rövidebbet persze Adolf húzta. Egy reggelen mindnyájan, félkörben, csákóhoz emelt kézzel a kaszárnya udvarán állottunk és vártuk az őrnagy szolgálati parancsait. — Uraim engedjék le kezeiket — szólalt meg az őrnagy kemény hangon. Mindnyájan egy pillanat alatt szót fogadtunk, csak Adolf nem, akit az őrnagy alig egy óra előtt valamiért méltatlanul újra megszidott. — Kérem helyezkedjék kényelmesebb állásba !— fordult az őrnagy egyenesen Adolfhoz s arcát elöntötte a harag pírja. Adolf azonban úgy tett, mintha egy szót sem hallott volna s mozdulatlanul szoborszerűen állott. — Engedje le karját, a köszöntést elengedem önnek ! ... kiáltott az őrnagy parancsolólag. — Semmi szívességet, semmi kegyet sem fogadok öntől el — viszonozta Adolf s az ön szót erősen, gúnyosan megnyomta. Mindnyájan izgatottak lettünk, szivünk szinte hangosan dobogott. Láttuk, hogy a két ember szemeiben leküzdhetetlen gyűlölettel mérte végig egymást s feszülten, kínosan vártuk, mi fog következni. — Menjen nyomban haza, szobafogságot kap ! — mondá az őrnagy csodálatosan nyugodt hangon. A pillameret és a nyugodt, boldogító lelki béke egymást telje-n azok gyorsaságában megfontolta, hogy helyesebb lesz, sem kizárják, ha nyugodtan viselkedik. Adolf kezét még mindig csákóján tartva, megfordult s távozott. Ajkai közül az önelégültség mosolya siklott el. Büntetését leülte, de egyúttal le is köszönt s búcsút mondott a katonaéletnek. Gyönyörű hangja lévén, énekesnek képezte ki magát s néhány év alatt egyike lett leghíresebb énekeseinknek. A Wagner-féle operákban tüntette ki magát a legjobban. Valami húsz évvel későbben karácsonya hetében egy berlini restauratióban ültem s csöndesen borozgattam. Asztalomra sötét árny borult, az ablak felé fordultam s láttam, hogy egy magas, vállas úri ember áll az ablak előtt s figyelmesen néz rám, mintha agyában valami hasonlatosság után kutatott volna. Én nyomban rá ismertem. — Adolf, édes öregem! — kiáltottam föl s néhány másodperc alatt kint, mellette termettem. — Ugye te vagy ?! Persze, hogy te! Csakhogy egymásra bukkantunk !— szorongattam kezét s egymás szemeibe kacagtunk. A lélek öröme a szemek nevetésében jut kifejezésre. Aztán bementünk s egy üveg pompás „Pomery“ mellett elmondtuk egymásnak életünk nevezetesebb eseményeit. Adolf épen útban volt nagyobb vendégszereplésen; nem régen Szent-Pétervárott énekelt s szent-pétervári útja nem csak csillogó aranyat, de érdemjeleket is hozott neki, ma Berlinben s két hét múlva már New-Yorkban szándékozott énekelni. Beszélgetés közben megemlítettük Müller Theostratus őrnagyot is. — Mi is lett belőle, vajon hol és kiket kínoz halálra ? Sokért nem adnám, ha hallhatnék felőle valamit! kiáltott föl Adolf jókedvűen — voltaképpen hálával tartozom néki, hogy annyira gyötört, különben megmaradok katonának s talán fölviszem az ezredesi rangig, mig ma azt hiszem, mint művész feljebb állok s anyagi tekintetben meg éppen jól megy a dolgom. — Virágot tessék! — lépett hozzánk egy nagyon csinos, komoly s igen tisztán, de szerényen öltözött virágárus leány. Meglepetve néztünk rá, mivel hogy a berlini virágárus leányok fellépésekben és ruházatukban egész mások szoktak lenni. Adolf nem bírta róla szemeit levenni, arcán újra ott láttam azt a vizsga tekintetet, melylyel engem, a restauratio ablakán keresztül vizsgált. Újra kutatott emlékezetében. Mindketten egy-egy csokrot vettünk. Adolf a maga csokráért sokszoros árt adott s mialatt fizetett, komoly hangon mondá: — Kérem, kisasszony ne vegye arcátlan tolakokodásnak, ha neve után tudakozódom; azt hiszem vagy kegyeddel, vagy talán édes anyjával valahol találkoztam. A virágárus leány bizonytalan tekintetet vetett barátomra s csak kisvártatva válaszolt: — Nevem Müller Mária. — A név igen gyakori s igy bizonyára édes anyját ismertem. — Anyám egy katonatiszt felesége volt — válaszolt a leány nem minden büszkeség nélkül s mélyen elpirult. — Hála Istennek édes anyám nem él már. . . . Csak atyám, szegény atyám van életben— a leány hangja reszketett s szemei megteltek könyekkel. — Hogy hívják édes atyját? — Müller Theostratusnak. . . . Őrnagy volt. . .. Elengedték s ma. . . ma a legnagyobb nyomorral küzdünk. Adolf felugrott helyéről: Nemes boszu. Karácsonyi történet. Gébé Péter: A GÖRÖG KATH. SZEMLE TÁRCÁJA. A felebaráti szeretet és a kath. közszellem ! — Irta s az Ungvári Kath. Körnek 1903. decz. 20-án rendezett estélyén fölolvasta Blanár Ödön főgymn. tanár. — Mélyen tisztelt közönség! Az erkölcsi eszméknek magasztos, a szeretetnek fönséges irata; a szegények ezreinek, a gyengék millióinak legnagyobb lelki táplálékot nyújtó könyve: a biblia. Ez a könyv az emberről szólva, többek közt megjegyzi ..................: »Teremté Isten az embert, hogy uralkodjék a tenger halai-, a levegő madarai-, az erdők állatai- s igy az egész föld fölött.« E nyilatkozat minden szava, a szó minden betűje mély igazságoknak és mérhetetlen céloknak kifejezője és hirdetője. A jó Isten tehát az embernek kijelölte helyét a világrendben, megszabta rendeltetését életének küzdőterén s hogy oka ne legyen panaszra, tépő átokra, megáldotta őt egyúttal szabad akarattal. Szabad akarattal áldotta meg az embert a mindenség kútfeje és ősforrása, hogy bizva abban, a kiben az ég s a föld, a hit s a tudás összpontosul — hadd munkálja sorsát önmaga, hadd izzadjon önjava előmozdításával sokszor vérrel verejtékezve; hadd kutassa nyomról-nyomra létezése okának és okozatának egymásba szövődő folyását, egymásba fonódó váltogatását hosszú, szakadatlan s végtelennek tetsző sorban a nélkül, hogy elérhetné, megismerhetné az első okot s az utolsó okozatot; a nélkül hogy csak sejthetné is, hogy élete változásainak láncszemei honnan indultak, hogy beláthatná a véget, a hová tartanak?.... E szabad akarattal az ember hosszú-hosszú korokon át nem tudva helyesen élni, el-el jutott az irtózatos küzdelmek hegygerinceihez, eljutott a hasgató fájdalmak zuhatagaihoz, el a szenvedés tátongó szakadékaihoz; eljutott a kínos sanyarúságok halmaihoz, el önön faja vérének borzalmas patakjaihoz, ahová a szilaj vadság, a tüzes gyűlölet heve és a szeretetlenség, meg az irigység féknélküli szenvedélyeinek lobogó lángja mutatta az utat. Kiállóan hirdetik mindezt azok a nyomok, amelyeket rég letűnt ezredévek emberöltői hagytak emlékül maguk után; megerősítik a mélységek eltemetett rétegei. Ezek a nyomok, ezek a föld mélyébe zárt rétegek az értelem fáklyája mellett bejárt tájakon, megismert utakon jelzik, mennyit küzdött az ember azoktól a meszsze-messze eső koroktól kezdve, a mikor éhséggel, az időnek kíméletet nem ismerő zordonságaival viaskodott élete minden percében, a mikor szennybe s nyomorba merülten, támasz nélkül elhagyottan az erdei vadakkal osztotta meg barlangi hajlékát. Ezek a nyomok, ezek a föld színére hozott rétegek tudatják velünk, hogy az ember akkoriban saját sorsára hagyatva mennyire kíméletlen és fékevesztett volt az aggkorral szemben, mennyire lealacsonyodott, sőt inkább lealjasodott nemének női felén elkövetett durvaságai által s mennyire hódolt önfaja rettenetes pusztításainak! Hideg közöny ömlött el a végtelen űrben az ember körül; a borongó homályban helyzetének ridegsége megdöbbentette, de le is sújtotta. Eme lesujtottságából csak hite szárnyain emelkedett föl a keservek és kínos küzdelmek csatáiban megvérezett ember, mig végre az isteni szeretet hívogató fénye jobb útra terelte s egy fensőbb isteni erő elvezette az emberi nemet a kereszt tövéhez. Krisztussal uj fordulat állott be a létéért verejtékezett ember földi pályafutásában. Az ő keresztjének töve megnyílott s a többs égi érzelem között kivirágzott az igazi felebaráti szeretet is. Ott a kereszt tövében tehát — fölemelkedett a szív egyik nemes temploma, — a keresztényi felebaráti szeretet, melynek oltárán az első keresztényeknek embertársukhoz való hűségi lángja oly tisztán lobogott. A kereszt tövénél belátta az ember, hogy mit sem használ az értelem dölyfe, mitsem ér az ész kevélysége, künyeit, melyek a szenvedések forrásaiból fakadtak. Istenbe vetett bizalom mellett fölszánthatja a jó lelkek felebaráti szeretete, a melyik közreműködhetik a koldus rongyainál és úgy, miként a királyok bibor palástjainál; a melyik megjelenhetik az elhagyott árvák sóhajainál avagy a szegény özvegyek sírástól homályos szemeinél. Mindenben a mi nagy, a mi nemes, a mi jó, a mi felemelő - - ez a felebaráti érzés önti az élet üdítő és jótékony melegét, mert Kempis Tamás szerint a maga tiszta valóságában Isten szívéből ered! Az Isten iránti s a felebarát iránti szeretet parancsánál nincs nagyobb parancs, mondja Márk evangélista. Az igazi felebaráti érzés érintésére még a kemény szivek szirtjéből is élővizek forrása tör elő. Mekkora változás! Előbb vérengzések, öldöklések emésztő zajával pusztította önfaját az ember, utóbb Krisztus urunk az eszményi világosság fényével s a keresztényi felebaráti szeretet hevével bevilágította a föld területeit s ott e derengő fénynél, e hév lángjánál látta a küzdő ember, hogy minden társa, minden jó lélek az ő felebarátja; megérezte ott az ember e világosság sugárzó ragyogásában — a lélek isteni hangját, a remény szózatát; a szenvedések sivatagja után a nemes érzés harmatcseppjei fölcsillantak; köny és verejték fürdő után fölragyogott a felebaráti érzés hajnala, föl az ég világossága! Ok az ember a kereszt határmesgyéjénél e változás bő áldásaiban részesült. A megfutott út fáradalmain túl az édesebb örömök ösvényére is léphetett. Ingadozó léptei kiegyenesedtek; tétovázó tekintete a szelídség derűjével olvadt össze — se derűben ráakadt jóravaló