Görög katholikus szemle, 1904. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1904-01-03 / 1. szám

KARÁCSONYI MELLÉKLET: „Velünk az Isten“! „Krisztus Jézus tegnap és ma és mindörökké ugyan­az“ ! Századok múlnak, századok tűnnek s mindent ma­gukkal visznek, de Jézus emlékét, fenséges mennyei tanát — el nem viszik, el nem törlik! Minden, de min­den itt e földön, mit ember létesített, bármily erős, bár­mily nagy legyen, változásnak és pusztulásnak van alá­vetve, — csak „Krisztus Jézus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké“ ; ő a legkisebb változásnak sincs alá­vetve. Krisztus Jézus most is él, jelen van közöttünk, kegyelmével támogat hitünkben s megőriz minden üldö­zés között! Jó anyánk, az Egyház minden esztendőben föl­­­­újítja, megünnepli Jézus áldott születésének emlékét s­­bár e földön az emberek előtt minden megszokottá, kö­zönyössé, majd unottá válik, Jézus áldott születésének emléke kivételt képez; ez a boldogító esemény, mig em­ber él e földön, mindig kedves, mindig fölemelő, mindig vigasztaló, mindig várva-várt ünnep lészen. Azonban, mint hajdan, úgy jelenleg is nem egyformán örvendenek az emberek ezen kedves, fölemelő ünnepen. Mert „min­den lélekben csak úgy születik Isten,„mint hajdan szü­letett. A tiszta szivek gyümölcse 0.« Azért mondja már a pogány bölcs Plató is: „Hogy Istent lásd, mi kell? — csak tiszta szív s halál“. Igen! hajdan is kik örvendeztek Jézus születésekor? A tiszta szivek, első­sorban az angyalok, másodsorban az egyszerű, igény­telen, de becsületes szivü pásztorok. S kik aggódtak ? kik remegtek, kik ijedtek meg Jézus születésén ? A go­nosz és sötét lelkek: a vérszomjas Heródes és társai. Csakugyan semmi sem új e földön ! Jézus a szeg­letkő, az alap; vagy Vele, vagy Ellene, de Jézussal szemben közönyösek nem lehetünk. — S ez a világ­történeti esemény két­ezer év óta folytonosan ismétlő­dik. — Vájjon mi ez ? nemde az Isten ujja, „gesta Dei per homines“, Isten műve az emberek által! Megmon­dotta ezt már előre, jósló ajkaival az öreg Simeon is: „Íme tétetett ez sokak romlására és feltámadására Izrael­ben és felül, melynek ellene monda­tik.« Vagyis Jé­zus romlására van azoknak, a kik rosszul, üdvözülésére pedig azoknak, a kik jól használják fel mindama ke­gyelmeket, melyeket ő e földre hozott le; egyúttal az ő természetfölötti és a bűnös öntudatot büntető tanítása az állandó ellenmondás tárgya is. Igen! Jézus mennyei tanítása, miként hajdan a pogányok és zsidók felfogá­sával s vallásrendszerével nem egyezett, hanem mind­kettőnek hadat üzent, úgy jelenleg is az ő fönséges ta­nítása — a földies, érzékies, testi bölcseséggel és mind azzal, mire a világ törekszik, nem egyez meg s azért állandóan — az ellenmondás tárgya. Valóban a pogány bölcsnek Platónak szavaival most is azt kérdezhetjük tehát: „Hogy Istent lásd?“ — hogy Jézust lásd s az ő áldott születése napján — karácsony­kor — igazán örvendezhess — „mi kell“ ? S a nagy bölcsnek szavaival most is csak az a felelet: „ tiszta szív«, nyugodt lelkiismeret, Jézus Krisztus mennyei ta­nításával megegyező igazi keresztény életmód! S miként hajdan, úgy jelenleg is, kik nem tudnak örvendeni karácsonykor? . . . Jézusnak és az Ő mennyei tanításának nyílt ellen­ségei s mindazon névleges keresztények, kiknek földies, érzékies élete éles ellentétben áll Jézus Krisztusnak éle­tével, tanításával, cselekvésével. Igen, mert miként az írás is mondja: „Non est pax impuis!“ „az istenteleneknek nincsen békeségök“ ; ezek tehát az angyalok által hirdetett békének sem le­hetnek részesei, mert a bűnös öntudat, a vádló lelki is­ Századok és idők halhatatlan királya, Krisztus Jézus! szegényes jászlad elé leborulva alázattal imádva kérünk, engedj minket Hozzád visszatérni, kik sorvadó lélekkel, beteg szivel a Te szereteted nélkül élünk itt e földön. — Gyógyítsd meg égből hozott szeretetednek drága orvosságával sorvadó szivünket, boldogtalan, beteg lelkünket, hogy ama boldogító lelki békeség honoljon szivünkben is, melyet Te hoztál le az égből e földre a jóakaratu embereknek — születésednek áldott éjjelén! — Igen uraim, a karácsony a tiszta örömök ün­nepe s igazán akkor ünnepe az örömnek, ha másoknak boldogságot tudunk szerezni. Egy kis szent estei törté­netet akarok önöknek, uraim, elmondani, melyet én soha, a­mig élek, elfelejteni nem fogok s a mely minden ka­rácsonykor eszembe jut — beszélt az ezredes kissé el­lágyult hangon s hegyesre pedert bajuszát elsimította, majd folytatá: — Volt egy kedves, jó barátom — szegény régen a tenger fenekén alussza örök álmát — kedves és vég­telenül jó ember volt, soha sem fogom elfelejteni. Ba­rátom tizenkilenc éves korában, mint hadnagy került ahhoz az ezredhez, melyben én is szolgáltam. Fiatal, tapasztalatlan ember létére, nem értett még a tettetéshez s indulatait, érzelmeit elpalástolni nem tudta, sőt még véleményét is szabadon merte elmondani. Őrnagyunk, Müller Theostratus úr kiállhatatlan, alattomos és össze­férhetetlen ember volt. Sem a legénység, sem a tisztek nem szerették, sőt annyira kellemetlenkedett mindenki­vel, a­ki alatta állott, hogy szinte gyűlöltük s mi, az idősebbek gyűlöletünket elpalástoltuk, míg Adolf barátom nem egy alkalommal elárulta azt s a két ember, az őr­nagy és az ezred legfiatalabb hadnagya tudták egymás­ról, hogy ki nem állhatják, gyűlölik egymást s egy ideig csak meg voltak egy fedél alatt, mig végre kenyértö­résre került a dolog s a rövidebbet persze Adolf húzta. Egy reggelen mindnyájan, félkörben, csákóhoz emelt kézzel a kaszárnya udvarán állottunk és vártuk az őrnagy szolgálati parancsait. — Uraim engedjék le kezeiket — szólalt meg az őrnagy kemény hangon. Mindnyájan egy pillanat alatt szót fogadtunk, csak Adolf nem, a­kit az őrnagy alig egy óra előtt valamiért méltatlanul újra megszidott. — Kérem helyezkedjék kényelmesebb állásba !— for­dult az őrnagy egyenesen Adolfhoz s arcát elöntötte a harag pírja. Adolf azonban úgy tett, mintha egy szót sem hal­lott volna s mozdulatlanul szoborszerű­en állott. — Engedje le karját, a köszöntést elengedem ön­nek ! ... kiáltott az őrnagy parancsolólag. — Semmi szívességet, semmi kegyet sem fogadok öntől el — viszonozta Adolf s az ön szót erősen, gú­nyosan megnyomta. Mindnyájan izgatottak lettünk, szivünk szinte han­gosan dobogott. Láttuk, hogy a két ember szemeiben leküzdhetetlen gyűlölettel mérte végig egymást s feszül­ten, kínosan vártuk, mi fog következni. — Menjen nyomban haza, szobafogságot kap ! — mondá az őrnagy csodálatosan nyugodt hangon. A pilla­meret és a nyugodt, boldogító lelki béke egymást telje-­n azok gyorsaságában megfontolta, hogy helyesebb lesz, sem kizárják, ha nyugodtan viselkedik. Adolf kezét még mindig csákóján tartva, megfor­dult s távozott. Ajkai közül az önelégültség mosolya siklott el. Büntetését leülte, de egyúttal le is köszönt s bú­csút mondott a katona­életnek. Gyönyörű hangja lévén, énekesnek képezte ki magát s néhány év alatt egyike lett leghíresebb énekeseinknek. A Wagner-féle operákban tüntette ki magát a legjobban. Valami húsz évvel későbben karácsonya hetében egy berlini restauratióban ültem s csöndesen borozgat­­tam. Asztalomra sötét árny borult, az ablak felé fordul­tam s láttam, hogy egy magas, vállas úri ember áll az ablak előtt s figyelmesen néz rám, mintha agyában va­lami hasonlatosság után kutatott volna. Én nyomban rá ismertem. — Adolf, édes öregem! — kiáltottam föl s né­hány másodperc alatt kint, mellette termettem. — Ugye te vagy ?! Persze, hogy te! Csakhogy egymásra bukkan­tunk !­­— szorongattam kezét s egymás szemeibe kacag­tunk. A lélek öröme a szemek nevetésében jut kifeje­zésre. Aztán bementünk s egy üveg pompás „Pomery“ mellett elmondtuk egymásnak életünk nevezetesebb ese­ményeit. Adolf épen útban volt nagyobb vendégszereplésen; nem régen Szent-Pétervárott énekelt s szent-pétervári útja nem csak csillogó aranyat, de érdemjeleket is ho­­­zott neki, ma Berlinben s két hét múlva már New-York­­ban szándékozott énekelni. Beszélgetés közben megem­lítettük Müller Theostratus őrnagyot is. — Mi is lett belőle, vajon hol és kiket kínoz ha­lálra ? Sokért nem adnám, ha hallhatnék felőle valamit! kiáltott föl Adolf jókedvűen — voltaképpen hálával tartozom néki, hogy annyira gyötört, különben megma­radok katonának s talán fölviszem az ezredesi rangig, mig ma azt hiszem, mint művész feljebb állok s anyagi tekintetben meg éppen jól megy a dolgom. — Virágot tessék! — lépett hozzánk egy nagyon csinos, komoly s igen tisztán, de szerényen öltözött vi­rágárus leány. Meglepetve néztünk rá, mivel hogy a ber­lini virágárus leányok fellépésekben és ruházatukban egész mások szoktak lenni. Adolf nem bírta róla szemeit levenni, arcán újra ott láttam azt a vizsga tekintetet, melylyel engem, a restauratio ablakán keresztül vizsgált. Újra kutatott em­lékezetében. Mind­ketten egy-egy csokrot vettünk. Adolf a maga csokráért sokszoros árt adott s mi­alatt fizetett, komoly hangon mondá: — Kérem, kisasszony ne vegye arcátlan tolako­­kodásnak, ha neve után tudakozódom; azt hiszem vagy kegyeddel, vagy talán édes anyjával valahol találkoztam. A virágárus leány bizonytalan tekintetet vetett bar­­átomra s csak kis­vártatva válaszolt: — Nevem Müller Mária. — A név igen gyakori s igy bizonyára édes anyját ismertem. — Anyám egy katonatiszt felesége volt — vála­szolt a leány nem minden büszkeség nélkül s mélyen elpirult. — Hála Istennek édes anyám nem él már. . . . Csak atyám, szegény atyám van életben­­— a leány hangja reszketett s szemei megteltek könyekkel. — Hogy hívják édes atyját? — Müller Theostratusnak. . . . Őrnagy volt. . .. Elengedték s ma. . . ma a legnagyobb nyomorral küz­dünk. Adolf felugrott helyéről: Nemes boszu. Karácsonyi történet. Gébé Péter: A GÖRÖG KATH. SZEMLE TÁRCÁJA. A felebaráti szeretet és a kath. közszellem ! — Irta s az Ungvári Kath. Körnek 1903. decz. 20-án rendezett estélyén fölolvasta Blanár Ödön főgymn. tanár. — Mélyen tisztelt közönség! Az erkölcsi eszméknek magasztos, a szeretetnek fönséges irata; a szegények ezreinek, a gyengék milliói­nak legnagyobb lelki táplálékot nyújtó könyve: a biblia. Ez a könyv az emberről szólva, többek közt megjegyzi ..................: »Teremté Isten az embert, hogy uralkodjék a tenger halai-, a levegő madarai-, az erdők állatai- s igy az egész föld fölött.« E nyilatkozat minden szava, a szó minden betűje mély igazságoknak és mérhetetlen céloknak kifejezője és hirdetője. A jó Isten tehát az embernek kijelölte he­lyét a világrendben, megszabta rendeltetését életének küzdőterén s hogy oka ne legyen panaszra, tépő átokra, megáldotta őt egyúttal szabad akarattal. Szabad aka­rattal áldotta meg az embert a mindenség kútfeje és ősforrása, hogy bizva abban, a kiben az ég s a föld, a hit s a tudás összpontosul — hadd munkálja sorsát önmaga, hadd izzadjon önjava előmozdításával sokszor vérrel verejtékezve; hadd kutassa nyomról-nyomra léte­zése okának és okozatának egymásba szövődő folyását, egymásba fonódó váltogatását hosszú, szakadatlan s vég­telennek tetsző sorban a nélkül, hogy elérhetné, meg­ismerhetné az első okot s az utolsó okozatot; a nélkül hogy csak sejthetné is, hogy élete változásainak lánc­szemei honnan indultak, hogy beláthatná a véget, a hová tartanak­?.... E szabad akarattal az ember hosszú-hosszú koro­kon át nem tudva helyesen élni, el-el jutott az irtózatos küzdelmek hegygerinceihez, eljutott a hasgató fájdalmak zuhatagaihoz, el a szenvedés tátongó szakadékaihoz; el­jutott a kínos sanyarúságok halmaihoz, el önön faja vérének borzalmas patakjaihoz, a­hová a szilaj vadság, a tüzes gyűlölet heve és a szeretetlenség, meg az irigy­ség féknélküli szenvedélyeinek lobogó lángja mutatta az utat. Kiállóan hirdetik mindezt azok a nyomok, amelye­­ket rég letűnt ezredévek emberöltői hagytak emlékül maguk után; megerősítik a mélységek eltemetett rétegei. Ezek a nyomok, ezek a föld mélyébe zárt rétegek az értelem fáklyája mellett bejárt tájakon, megismert utakon jelzik, mennyit küzdött az ember azoktól a mesz­­sze-messze eső koroktól kezdve, a mikor éhséggel, az időnek kíméletet nem ismerő zordonságaival viaskodott élete minden percében, a mikor szennybe s nyomorba merülten, támasz nélkül elhagyottan az erdei vadakkal osztotta meg barlangi hajlékát. Ezek a nyomok, ezek a föld színére hozott réte­gek tudatják velünk, hogy az ember akkoriban saját sorsára hagyatva mennyire kíméletlen és fékevesztett volt az aggkorral szemben, mennyire lealacsonyodott, sőt inkább lealjasodott nemének női felén elkövetett durvaságai által s mennyire hódolt önfaja rettenetes pusztításainak! Hideg közöny ömlött el a végtelen űrben az em­ber körül; a borongó homályban helyzetének ridegsége megdöbbentette, de le is sújtotta. Eme lesujtottságából csak hite szárnyain emelkedett föl a keservek és kínos küzdelmek csatáiban megvérezett ember, mig végre az isteni szeretet hívogató fénye jobb útra terelte s egy fensőbb isteni erő elvezette az emberi nemet a kereszt tövéhez. Krisztussal uj fordulat állott be a létéért ve­rejtékezett ember földi pályafutásában. Az ő­ kereszt­jének töve megnyílott s a többs égi érzelem között ki­virágzott az igazi felebaráti szeretet is. Ott a kereszt tövében tehát — fölemelkedett a szív egyik nemes temploma, — a keresztényi felebaráti szeretet, melynek oltárán az első keresztényeknek embertársukhoz való hűségi lángja oly tisztán lobogott. A kereszt tövénél belátta az ember, hogy mit sem használ az értelem dölyfe, mitsem ér az ész kevélysége, künyeit, melyek a szenvedések forrásaiból fakadtak. Istenbe vetett bizalom mellett fölszánthatja a jó lelkek felebaráti szeretete, a melyik közreműködhetik a koldus rongyainál és úgy, miként a királyok bibor palástjainál; a melyik megjelenhetik az elhagyott árvák sóhajainál avagy a szegény özvegyek sírástól homályos szemeinél. Mindenbe­n a mi nagy, a mi nemes, a mi jó, a mi felemelő - - ez a felebaráti érzés önti az élet üdítő és jótékony melegét, mert Kempis Tamás szerint a maga tiszta valóságában Isten szívéből ered! Az Isten iránti s a felebarát iránti szeretet pa­rancsánál nincs nagyobb parancs, mondja Márk evan­gélista. Az igazi felebaráti érzés érintésére még a kemény szivek szirtjéből is élővizek forrása tör elő. Mekkora változás! Előbb vérengzések, öldöklések emésztő zajával pusztította önfaját az ember, utóbb Krisztus urunk az eszményi világosság fényével s a keresztényi felebaráti szeretet hevével bevilágította a föld területeit s ott e derengő fénynél, e hév lángjánál látta a küzdő ember, hogy minden társa, minden jó lélek az ő felebarátja; megérezte ott az ember e vi­lágosság sugárzó ragyogásában — a lélek isteni hangját, a remény szózatát; a szenvedések sivatagja után a ne­mes érzés harmatcseppjei fölcsillantak; köny és verejték fürdő után fölragyogott a felebaráti érzés hajnala, föl az ég világossága! Ok az ember a kereszt határmesgyéjénél e változás bő áldásaiban részesült. A megfutott út fáradalmain túl az édesebb örömök ösvényére is léphetett. Ingadozó léptei kiegyenesedtek; tétovázó tekintete a szelídség de­rűjével olvadt össze — se derűben ráakadt jóravaló

Next