Görög katholikus szemle, 1905. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1905-01-08 / 2. szám
Sf .............. . Ungvár, 1905. január hó 8. 2. szám Hatodik évfolyam. GÖRÖG KATHOLIKUS ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre .... 8 kor. Fél évre.................4 kor. Negyedévre .... 2 kor. Kántor-tanítóknak egész évre ... 4 kor. Egyes szám ára 16 fillér. SZERKESZTŐSÉGI IRODA: Ungvár, Káptalan utca 8. sz. KIADÓHIVATAL: Az „Unió Könyvnyomda Részvénytársaság" Ungvárt, (a várban.) Hirdetmények s az előfiztési dijak a kiadóhivatal címére küldendők. xly és 0 ■ -- ■--- 5] xls y.ix -cr' rr* -r.T~ nerr A •2^* EOTHAzI, T^.TSTtTCr'Sr ÉS T^L^eS^ID^I.lv£I ZEZET'NL.-A.IFE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. A lap elfogadása előfizetésre kötelez. Xa BIX E11----------- —------- Karácsony ünnepén. Állítattál köszöntünk Karácsony szent ünnepe! Szivünket áthatja lélekemelő miszticismusod, kiemelkedünk az egyhangú hétköznapiságból, levetkőzünk minden anyagiságot s a krisztusi szeretetben megnemesedett lélekkel mondjuk el az angyali hymnust: Dicsőség Istennek békesség az embereknek ! Ma talán fokozottabban hat át mindnyájunkat a béke ünnepének az a boldogító érzése, mely egyensúlyt ad a léleknek; talán erősebb, bensőbb ma az a szeretet, mely betölti keblünket a Megváltó születésének évfordulóján. Hiszen körülöttünk a mindennapi élet az elégedetlenség, a visszavonás, a hitetlenség, a nyomor, az erkölcsi sülyedés ijesztő képeit tárja elénk. A vallástalanság elbizakodottságában vakmerően ostromolja az Egyház bástyáit s az államot erkölcsi alapjától akarja megfosztani. A túlhajtott materializmus, a mammon imádása megteremtette a tömegnyomort s a társadalmi javak igazságtalan megoszlásában megrövidített osztályok ellenállhatatlanul követelik jogaikat, mellőzve a létért való harcban a kenyéren kívül minden erkölcsi követelményt. A gazdagodás vágya fékevesztetten tombol minden téren, alárendel a rút egyéni érdekeknek tisztességet, becsületet, szeretetet s eltiporja a gyengébbeket. Az erkölcsi érzék eltompult, a vallásosság? Az mire való az? Hiszen a vallás nem ad anyagi előnyöket; kötelességekről beszél és nem élvezetekről. Közerkölcs és önzés között annyira megbomlott az egyensúly, hogy az embert ma nem belső, érzelmi és erkölcsi tulajdonai szerint mérlegelik, hanem, a szerint, hogy mennyije van. Megvásárolható minden; az egyén, a társadalom, a politika a pénz szolgálatába szegődött. Mit szóljunk a modern tudományról, művészetről, irodalomról? A tudomány tárgya az igazság, célja a tanítás. Mit tanulunk a legnagyobbaknak kikiáltott tudósoktól ? Azt, hogy az ember öncél, gondolata független, föl kell tehát szabadítania magát a vallási s egyéb konzervatív előítéletektől, különben hová lenne az emberi méltóság. Az akarat annyira korlátok közé van szorítva a »szabadgondolkodók« szerint, hogy keresnünk kell az alkalmat, hogy az ember cselekedeteinek beszámíthatóságot tulajdoníthassunk. A művészet? Ma a művészet önmagáért van (kart pour l’art) s nem a szépért, melynek erkölcsi gyönyörkeltés a célja. Hiven visszaadni az életet ecsettel, betűvel vagy a színpadon, ez a művészet. Gyönyörködtetés helyett érzékies hatásra törekszik s hálás híveket talál az erkölcstelenség áradatával sodort közönség körében. Tudományban, művészetben keresve kell keresnünk az erkölcsi alapot. Mivel az anyagiasság az önző egyéni érdekek érvényesítését jelenti, természetes, hogy az egyéneket egymáshoz csatoló erkölcsi kötelékek annyira meglazultak, hogy méltán beszélhetünk a társadalom atomizálásáról, bomlás, sülyedés mindenfelé. Váljon vigaszt találhatunk-e abban, ha rámutatunk korunk nagy anyagi sikereire ? Váljon megnyugvást lelünk-e abban, hogy korunk a közgazdasági kultúra terén oly sokat haladt? Nem, mert az anyagias vágyak annyira lekötik a társadalmat, hogy megakadályozzák a szellem, az érzelmek nemesebb kifejlődését, megakadályozzák éppen az anyagelvűség által az önzés természetes korlátolóinak térfoglalását; megmételyezik az erkölcsi tisztaságot, a társadalmi tisztességet ; bilincsbe verik az ideális törekvéseket. Egyszóval az anyagi haladás nélkülözi azt az erkölcsi alapot, mely nélkül társadalmi jólét nem képzelhető. Korunk elhatalmasodott betegségei gyökeres orvoslást kívánnak, ha nem akarjuk, hogy a materializmus szennyes hullámai összecsapjanak a társadalom fölött. Az erkölcsi sülyedés egyetlen orvosszere azon isteni parancsnak föltétlen követésében áll, melyet az Üdvözítő szabott elénk : Szeresd Istenedet — és szeresd felebarátodat. A valláserkölcsös élet tehát az az erő, mely az emberben a jót, a nemest fölkelti és megszilárdítja, megadja az egyénnek méltóságát, az önbecsülést. Másrészt a felebaráti szeretet az a lelki tulajdon, mely határt szab az egyéni önzés túltengésének, megérteti az emberrel azt, hogy elválaszthatatlan része a társadalom egyetemének, hogy boldogulását csak embertársai önzetlen segítésével érheti el s az munkálkodhatik hasznosan a köz javára, akinek életét a keresztényi szeretet irányítja. Csak a vallás igéivel áthatott társadalom képes az igazi haladásra, arra a kultúrára, melynek minden alkotását az erkölcsi tisztaság románca vonja be s teszi maradandóvá. Csak erkölcsi alapokon jöhet létre az ellentétes erők egyensúlya, mely a társadalmi békét teremti meg. A sülyedés lejtőjéről vissza kell térnie tehát a társadalomnak az igazság forrásához s meg kell ujhodnia Krisztusban és Krisztus által. Igen, Krisztusban kell újjá születnie, mert csak ez az út vezet a boldoguláshoz. A mai sülyedt társadalmat erős fegyverekkel ostromolja a socializmus s valóban nagy körvonalakban kezd máris kibontakozni a jövő társadalom, a szociális rend. A fejlődés ezen rend felé mutat, mely a társadalmi ellentéteket a munka és egyéni érdem méltó, az emberi méltóságot megillető jutalmazása által akarja kiegyenlíteni. Ne aggódjunk azon, hogy a szociális áramlatok ma még harcot üzennek a vallásnak. Ez csupán a fejlődés első túlzásba csapó jelensége, mely csak megerősíti A GÖRÖG KATH. SZEMLE TÁRCÁJA. A tizenkettedik órában. Németből: Duliskovich Elekné. (Folytatás és vége.) Minden erejét összeszedte, de tovább még sem tudott menni, lábai mintha megbénultak volna. Kénytelen volt mindkét kezével majd a házak falaiba, majd pedig egy híd karfájába fogózni s erőszakosan tovább vontatni nehéz, valóságosan életnélküli testét. A cél Greiner lakása volt. Egy pár lépést előre tett, de mindig visszatántorodott s ezért az út végtelennek tűnt fel előtte. Végre, végre célhoz ért. A keskeny, ócska kapu természetesen nyitva állt, hisz Szilveszter estéjén a kaput sehol be nem csukják. Ingadozva haladt fel a szúette lépcsőkön egészen a harmadik emeletig s ott egyszerre csak egy kicsi, rosszul világított szobában találta magát. Az ágyon — úgy vélte — emberi alaknak körvonalait látja. Fölemelte a takaró egyik végét, s visszatántorodott. Tehát igaz! Csakugyan igaz! Ott feküdt az ő hű embere, az ő legrégibb segítőtársa némán, hidegen, halálra sebzett szívvel, szemrehányó arccal. Egy fiatal nő térdel az ágy mellett lázban égő szemekkel, akit látni és hallani rellenetes s a ki hiába igyekszik síró gyermekeit elhallgattatni. A két idősebb fárva ölelte meg egymást, mert a kályhában ki tudja, mióta nem égett a tűz, a kicsike pedig éktelenül kiabált és kékre fagyott kezecskéivel kétségbeejtően hadonászott a levegőben. — Kedves Greinerné! — szólalt meg végre bátortalanul Mertens. Semmi feleletet nem kapott. Kezét a vállára tette. — Jó Greinerné! Ön bizonyára nem ismer engem ... Én Mertens vagyok. Az asszony ránézett, hirtelen fülemelkedett térdelő helyzetéből s Mertens érezte, mint fagy jéggé a vér ereiben. Azokban a tágra nyílt szemekben valami iszonyú volt, az őrültség tüze lobogott bennök. Aztán beszélni kezdett az asszony. Rettentő panaszok jöttek ajkaira, miket kétségbeeső erősködés követett arra nézve, hogy a halottnak ártatlannak kell lennie. — Az is volt ő! — hebegte Mertens mélyen megrázkódva. — És csak most, a halála után tudódik ki? Ki higyjen akkor még az ön igazságosságában? — nyögte az asszony, kinek pillanat alatt visszatért a rendes nyugalma. Igen csak halála után akarta Mertens mondani, de — különös — nem tudott hazudni. Hideg veríték gyöngyözött a homlokán, a szive összeszorult és valami titokzatos hatalom folytán saját önzését és indokait, miket előre kieszelt, legyőzte és így folytatta: — Én mindent, ezerszeresen jóvá teszek! Borzasztó visszhangként visszaülődtek a szavak a homályos egyszerű szoba falairól s mintegy még egyszer lehetett hallani: — Én mindent ezerszeresen jóvá teszek! — Jóvá tesz mindent?! — kiáltotta az asszony.— Akkor keltse fel a halottat! Oh pfuj, pfuj, pfuj! Ilyen gyávaság, ilyen lelkiismeretlen cselekedet! Csak egyszer történt meg! —■ dadogta Mertens, de én ennek a fejében az ön és gyermekei jövőjét biztosítani akarom. — Az enyémet? Nekem nincs füllőm! — hangzott fel az asszony válasza s a szobácskát bántó nevetés töltötte be. A következő percben nyitva volt az ablak s Mertens rajta már csak egy mélyen kihajolt sötét alakot vett észre. Mindkét kezével utána kapott, hogy visszatartsa, de a kis vékony asszony csodálatosan oly nehéz volt, hogy Mertens összes erejét összeszedve sem volt képes őt visszahúzni. Pár pillanat múlva egy nehéz zuhanást lehetett hallani, mit rémületes kiáltás követett. — Mindenható Isten! Barátom, mi bajod van? Én gyilkos vagyok . . . kétszeres gyilkos! . . . nyögte Mertens. — Ah! És ugyan miért? Hiszen mindig csak jót tettél. Igyál egy kis fekete kávét. Minden erejét összeszedve végre fölállt Mertens s tekintete legelőször is Braun dr. nevelő arcára esett. — Igyál hál kedvesem! — szólt az orvos. — Az asszony, az asszony! — Melyik asszony? — Aki ott lent összezúzva fekszik. — Hol? Hiszen mi a kávéházban vagyunk, ott lent pedig nem fekszik semmiféle asszony összezúzva! — válaszolta Braun dr. Mertens megdürzsölte erre először a homlokát, azután a szemeit, szétnézett és úgy látta, hogy szétoszlott a szürke köd, amely eddig körülvette. Igen a kávéházban vagyunk — gondolta magában — ez a régi törzsasztal, olt tovább az állvány a korsókkal és kancsókkal, itt az ismeretes jegesmedve-bőr . . . — Braun, te azt mondtad nekem, hogy Greiner agyonlőtte magát. Én? Az lehetetlen. Hiszen bent sem voltam azután, amint oly udvariatlanul tudtomra adtad, hogy magadra hagyjalak. Csak rettenetes kiállásodra jöttem be hozzád! mondta a doktor. — Tehát nem igaz, nem igaz ? . . . Én csak álmodtam ? . . . — De hát mit álmodtál? . . .