Görög katholikus szemle, 1905. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1905-01-08 / 2. szám

Sf .............. . Ungvár, 1905. január hó 8. 2. szám Hatodik évfolyam. GÖRÖG KATHOLIKUS ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre .... 8 kor. Fél évre.................4 kor. Negyedévre .... 2 kor. Kántor-tanítóknak egész évre ... 4 kor. Egyes szám ára 16 fillér. SZERKESZTŐSÉGI IRODA: Ungvár, Káptalan­ utca 8. sz. KIADÓHIVATAL: Az „Unió Könyvnyomda Részvénytársaság" Ungvárt, (a várban.) Hirdetmények s az előfiztési dijak a kiadóhivatal címére küldendők. xly és 0 ■ -- ■--- 5] xls y.ix -cr' rr* -r.T~ nerr A •2^* EO­THAzI, T^.TSTtTCr'Sr­ ÉS T^L^eS^ID^I­.lv£I ZEZET'N­L.-A.IFE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. A lap elfogadása előfizetésre kötelez. Xa BIX E11----------- —-------­ Karácsony ünnepén. Állítattál köszöntünk Karácsony szent ünnepe! Szivünket áthatja lélekemelő miszticismusod, kiemelkedünk az egyhangú hétköznapiságból, le­vetkőzünk minden anyagiságot s a krisztusi sze­­retetben megnemesedett lélekkel mondjuk el az angyali hymnust: Dicsőség Istennek békesség az embereknek ! Ma talán fokozottabban hat át mindnyájun­kat a béke ünnepének az a boldogító érzése, mely egyensúlyt ad a léleknek; talán erősebb, bensőbb ma az a szeretet, mely betölti keblün­ket a Megváltó születésének évfordulóján. Hiszen körülöttünk a mindennapi élet az elégedetlenség, a visszavonás, a hitetlenség, a nyomor, az er­kölcsi sülyedés ijesztő képeit tárja elénk. A vallástalanság elbizakodottságában vak­merően ostromolja az Egyház bástyáit s az álla­mot erkölcsi alapjától akarja megfosztani. A túl­hajtott materializmus, a mammon imádása meg­teremtette a tömegnyomort s a társadalmi javak igazságtalan megoszlásában megrövidített osztá­lyok ellenállhatatlanul követelik jogaikat, mellőzve a létért való harcban a kenyéren kívül minden erkölcsi követelményt. A gazdagodás vágya fékevesztetten tombol minden téren, alárendel a rút egyéni érdekeknek tisztességet, becsületet, szeretetet s eltiporja a gyengébbeket. Az erkölcsi érzék eltompult, a vallásosság? Az mire való az? Hiszen a vallás nem ad anyagi előnyöket; köte­lességekről beszél és nem élvezetekről. Közer­kölcs és önzés között annyira megbomlott az egyensúly, hogy az embert ma nem belső, érzelmi és erkölcsi tulajdonai szerint mérlegelik, hanem, a szerint, hogy mennyije van. Megvásárolható minden; az egyén, a társadalom, a politika a pénz szolgálatába szegődött. Mit szóljunk a modern tudományról, művé­szetről, irodalomról? A tudomány tárgya az igaz­ság, célja a tanítás. Mit tanulunk a legnagyob­baknak kikiáltott tudósoktól ? Azt, hogy az em­ber öncél, gondolata független, föl kell tehát szabadítania magát a vallási s egyéb konzervatív előítéletektől, különben hová lenne az emberi méltóság. Az akarat annyira korlátok közé van szorítva a »szabadgondolkodók« szerint, hogy keresnünk kell az alkalmat, hogy az ember cse­lekedeteinek beszámíthatóságot tulajdoníthassunk. A művészet? Ma a művészet önmagáért van (kart pour l’art) s nem a szépért, melynek er­kölcsi gyönyörkeltés a célja. Hiven visszaadni az életet ecsettel, betűvel vagy a színpadon, ez a művészet. Gyönyörködtetés helyett érzékies ha­tásra törekszik s hálás híveket talál az erkölcs­telenség áradatával sodort közönség körében. Tudományban, művészetben keresve kell keres­nünk az erkölcsi alapot. Mivel az anyagiasság az önző egyéni érde­kek érvényesítését jelenti, természetes, hogy az egyéneket egymáshoz csatoló erkölcsi kötelékek annyira meglazultak, hogy méltán beszélhetünk a társadalom atomizálásáról, bomlás, sülyedés min­denfelé. Váljon vigaszt találhatunk-e abban, ha rámutatunk korunk nagy anyagi sikereire ? Váljon megnyugvást lelünk-e abban, hogy korunk a köz­­gazdasági kultúra terén oly sokat haladt? Nem, mert az anyagias vágyak annyira lekötik a tár­sadalmat, hogy megakadályozzák a szellem, az érzelmek nemesebb kifejlődését, megakadályoz­zák éppen az anyagelvűség által az önzés ter­mészetes korlátolóinak térfoglalását; megméte­lyezik az erkölcsi tisztaságot, a társadalmi tisztes­séget ; bilincsbe verik az ideális törekvéseket. Egyszóval az anyagi haladás nélkülözi azt az erkölcsi alapot, mely nélkül társadalmi jólét nem képzelhető. Korunk elhatalmasodott betegségei gyöke­res orvoslást kívánnak, ha nem akarjuk, hogy a materializmus szennyes hullámai össze­csapja­nak a társadalom fölött. Az erkölcsi sülyedés egyetlen orvosszere azon isteni parancsnak föl­­tétlen követésében áll, melyet az Üdvözítő sza­bott elénk : Szeresd Istenedet — és szeresd fele­barátodat. A valláserkölcsös élet tehát az az erő, mely az emberben a jót, a nemest fölkelti és megszi­­lárdítja, megadja az egyénnek méltóságát, az önbecsülést. Másrészt a felebaráti szeretet az a lelki tulajdon, mely határt szab az egyéni önzés túltengésének, megérteti az emberrel azt, hogy elválaszthatatlan része a társadalom egyetemének, hogy boldogulását csak embertársai önzetlen se­gítésével érheti el s az munkálkodhatik haszno­san a köz javára, akinek életét a keresztényi sze­retet irányítja. Csak a vallás igéivel áthatott tár­sadalom képes az igazi haladásra, arra a kultú­rára, melynek minden alkotását az erkölcsi tisz­taság románca vonja be s teszi maradandóvá. Csak erkölcsi alapokon jöhet létre az ellentétes erők egyensúlya, mely a társadalmi békét te­remti meg. A sülyedés lejtőjéről vissza kell térnie tehát a társadalomnak az igazság forrásához s meg kell ujhodnia Krisztusban és Krisztus által. Igen, Krisztusban kell újjá születnie, mert csak ez az út vezet a boldoguláshoz. A mai sülyedt társa­dalmat erős fegyverekkel ostromolja a socializmus s valóban nagy körvonalakban kezd már­is ki­bontakozni a jövő társadalom, a szociális rend. A fejlődés ezen rend felé mutat, mely a társa­dalmi ellentéteket a munka és egyéni érdem méltó, az emberi méltóságot megillető jutalma­zása által akarja kiegyenlíteni. Ne aggódjunk azon, hogy a szociális áramlatok ma még harcot üzen­nek a vallásnak. Ez csupán a fejlődés első túl­zásba csapó jelensége, mely csak megerősíti A GÖRÖG KATH. SZEMLE TÁRCÁJA. A tizenkettedik órában. Németből: Duliskovich Elekné. (Folytatás és vége.) Minden erejét összeszedte, de tovább még sem tudott menni, lábai mintha megbénultak volna. Kény­telen volt mindkét kezével majd a házak falaiba, majd pedig egy híd karfájába fogózni s erőszakosan tovább vontatni nehéz, valóságosan életnélküli testét. A cél Greiner lakása volt. Egy pár lépést előre tett, de min­dig visszatántorodott s ezért az út végtelennek tűnt fel előtte. Végre, végre célhoz ért. A keskeny, ócska kapu természetesen nyitva állt, hisz Szilveszter estéjén a kaput sehol be nem csukják. Ingadozva haladt fel a szúette lépcsőkön egészen a harmadik emeletig s ott egyszerre csak egy kicsi, rosszul világított szobában találta magát. Az ágyon — úgy vélte — emberi alaknak körvonalait látja. Föl­emelte a takaró egyik végét, s visszatántorodott. Tehát igaz! Csakugyan igaz! Ott feküdt az ő hű embere, az ő legrégibb segítőtársa némán, hidegen, halálra sebzett szívvel, szemrehányó arccal. Egy fiatal nő térdel az ágy mellett lázban égő szemekkel, a­kit látni és hallani rellenetes s a ki hiába igyekszik síró gyermekeit elhallgattatni. A két idősebb fárva ölel­te meg egymást, mert a kályhában ki tudja, mióta nem égett a tűz, a kicsike pedig éktelenül kiabált és kékre fagyott kezecskéivel kétségbeejtően hadonászott a levegőben. — Kedves Greinerné! — szólalt meg végre bátor­talanul Mertens. Semmi feleletet nem kapott. Kezét a vállára tette. — Jó Greinerné! Ön bizonyára nem ismer en­gem ... Én Mertens vagyok. Az asszony ránézett, hirtelen fülemelkedett térdelő helyzetéből s Mertens érezte, mint fagy jéggé a vér ereiben. Azokban a tágra nyílt szemekben valami iszonyú volt, az őrültség tüze lobogott bennök. Aztán beszélni kezdett az asszony. Rettentő panaszok jöttek ajkaira, miket kétségbeeső erősködés követett arra nézve, hogy a halottnak ártatlannak kell lennie. — Az is volt ő! — hebegte Mertens mélyen meg­­rázkódva. — És csak most, a halála után tudódik ki? Ki higyjen akkor még az ön igazságosságában? — nyögte az asszony, kinek pillanat alatt visszatért a rendes nyugalma. Igen csak halála után­ akarta Mertens mondani, de — különös — nem tudott hazudni. Hideg veríték gyöngyözött a homlokán, a szive összeszorult és valami titokzatos hatalom folytán saját önzését és indokait, miket előre kieszelt, legyőzte és így folytatta: — Én mindent, ezerszeresen jóvá teszek! Borzasztó visszhangként visszaülődtek a szavak a homályos egyszerű szoba falairól s mintegy még egyszer lehetett hallani: — Én mindent ezerszeresen jóvá teszek! — Jóvá tesz mindent?! — kiáltotta az asszony.— Akkor keltse fel a halottat! Oh pfuj, pfuj, pfuj! Ilyen gyávaság, ilyen lelkiismeretlen cselekedet!­­ Csak egyszer történt meg! —■ dadogta Mertens, de én ennek a fejében az ön és gyermekei jövőjét biz­tosítani akarom. — Az enyémet? Nekem nincs füllőm! — hang­zott fel az asszony válasza s a szobácskát bántó nevetés töltötte be. A következő percben nyitva volt az ablak s Mertens rajta már csak egy mélyen kihajolt sötét alakot vett észre. Mindkét kezével utána kapott, hogy vissza­tartsa, de a kis vékony asszony csodálatosan oly nehéz volt, hogy Mertens összes erejét összeszedve sem volt képes őt visszahúzni. Pár pillanat múlva egy nehéz zuhanást lehetett hallani, mit rémületes kiáltás követett. — Mindenható Isten! Barátom, mi bajod van?­­ Én gyilkos vagyok . . . kétszeres gyilkos! . . . nyögte Mertens. — Ah! És ugyan miért? Hiszen mindig csak jót tettél. Igyál egy kis fekete­ kávét. Minden erejét összeszedve végre fölállt Mertens s tekintete legelőször is Braun dr. nevelő arcára esett. — Igyál hál kedvesem! — szólt az orvos. — Az asszony, az asszony! — Melyik asszony? — A­ki ott lent összezúzva fekszik. — Hol? Hiszen mi a kávéházban vagyunk, ott lent pedig nem fekszik semmiféle asszony összezúzva! — válaszolta Braun dr. Mertens megdürzsölte erre először a homlokát, azután a szemeit, szét­nézett és úgy látta, hogy szét­oszlott a szürke köd, a­mely eddig körülvette. Igen a kávéházban vagyunk — gondolta magában — ez a régi törzsasztal, olt tovább az állvány a korsókkal és kancsókkal, itt az ismeretes jegesmedve-bőr . . . — Braun, te azt mondtad nekem, hogy Greiner agyonlőtte magát. Én? Az lehetetlen. Hiszen bent sem voltam azután, a­mint oly udvariatlanul tudtomra adtad, hogy magadra hagyjalak. Csak rettenetes kiállásodra jöttem be hozzád! mondta a doktor. —­ Tehát nem igaz, nem igaz ? . . . Én csak álmodtam ? . . . — De hát mit álmodtál? . . .

Next