Görög katholikus szemle, 1905. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1905-07-02 / 27. szám

156. oldal EGYHÁZ. Templomainknak a görög egyház szabályai szerint való belső berendezéséről. Irta: Szócska János. (Vége.) Ezen emlékeztető ismertetés után szóljunk hát arról: szükségszerükig mikép foglalja el a képfestészet egyházunk belső berendezésében a megkivántató helyet ? Hogy a kép­festészetet templomainkban szükség­képen behasználni mulaszthatlan pastoralizacionak ismer­hessük: »a priori« lelkesítsen minket erre a szentképek templomainkban való ősi használatának megszentelt traditioja, s egyházunknak a művészet szent történe­tében azon mindenkori jellemvonása, hogy — a szobrokat a nyugati egyháznak hagyva fenn — immár XX századon át eminenter a szentképeket használta fel a templomi festés és díszítés főbbjeiül! Tehát mindenek előtt a mult hagyományait kövessük s képekkel festessük ki mi is az Isten hajlékát, ha buzgón lépést akarunk tartani a modern, jobban mondva a hitéleti fokozott tökéletességgel, s ha nem akarjuk, hogy haladásunk fonala a templomi díszítésben megszakadjon. A múlt hagyományain kívül a képfestészet be­­alkalmazására a templomi szépészetben sürgető indokot szolgáltat nekünk papoknak a szent Mise­­ hálaadó és amboni imádságának ezen kitétele is: »szenteld meg azokat, akik házad ékességét szeretik.« Ezen szavak első­sorban az Isten háza ékességéért is nagyon felelős papra vonatkoznak! Hogy a dísztelen templomért kijáró súlyos felelősség csakugyan mindig a lelkipásztort terheli, azt a többi között bizonyítja egy b. e. püspök ezen lesújtó kijelentése: »rossz pap az, aki nem törődik Isten házá­nak díszes voltával.« De kérdem: az Isten házának díszes voltát nem a festészet jól bealkalmazása képezi-e? S mert ez így van, azért az Istenháza díszének szerető érzete töltse be a mi lelkipásztori sziveinket, s ez is hozzá­járuljon ahhoz, hogy az erők Urának hajléka minél­­szebb és kellemesebb legyen! Sőt még a természetnek indoka is sürgeti az Isten házának művészies ékességét, ugyanis szeretjük ugy­e látni, sőt megkívánjuk, hogy fejedelmeink, elöljáróink megkülönböztetett hajlékban lakozzanak: mennyire természetes tehát az, hogy a mennynek és a földnek Ura, a Mindenek fölött való hajléka díszes legyen; — a képfestészet ékes berendezé­sével különb legyen nemcsak az egyszerű lakóháznál, de a nagy urak kastélyánál, a fejedelmek palotáinál. A templomnak képekkel való belső díszítésének nálunk alapja a képállvány és maga a fal. Szertartási bőséges ismeret és gazdag műizléssel törekedjék tehát a lelkész arra, hogy akár a képállvány, akár a fal­képek hagyományos és tiszta görög sablonban készült és kifogástalan képek legyenek. Ezen célra a szentképek egyházunkban a követ­kező »prototipon« csoportokra oszlanak: 1. A szent­­háromság képe. 2. A szűz Mária képei. 3. Kor. sz. János képei. 4. Az angyalok képei. 5. Az ó­szövetségi szent férfiek, pátriárkák és próféták képei. 6. Az apos­tolok képei. 7. A négy evangélista képei. 8. Szent József, Jézus nevelőatyja képe. 9. A szent vértanuk képei. 10. A szent hitvallók képei. 11. A szent szüzek képei. 12. A »szindon« (plascsenica). 13. A feszület­kép és 14. a kegy­képek. Hogy ezen képek egyház­megyénk templomainak belső berendezésénél az »ektipon«­­ban minek legyenek, legüdvösebb az, ha a dr. Mikita »Felvidéki Sion«-jának II. évf. »A szentképekről« című cikkei s ugyanazon szerzőtől az 1891. évben megjelent Liturgika 13. §-a lesz szem előtt tartva, mivel görög rítusunk bealkalmazható képeinek ábrázolásai és kritériumai ehelyütt specifikusan vannak eltárgyalva. Bár a képfestészet mintegy veleszületett sajátsága görög Egyházunknak, mégis sajnos, hogy nálunk mai napság is általában, különösen a vidéken sok templomot lehet látni képállvány — és képfestészet hiányában! Össze-vissza meszelik a falakat. Ízléstelen színekkel — képek nélkül — kenik be azokat, s a hívő áhitatos szeme vagy a rideg csupaszságba ütközik, vagy bántó színkeverék borul rája mindenfelől. Igaz, hogy a csupasz fehérre meszelt fal sokszor hatásos is és felemelő is ott, hol egyáltalán nincs költ­­­ség nagyobb és díszes képfestészetre, de nem praktikus, mert olcsósága dacára is többe kerül, mint a meg­felelő festés. A templomban gyertyákat égetnek, tömjént füstöl­nek, sok és sok ember fordul meg benne; s így mihamar olyan füstös, foltos és piszkos lesz, hogy csak emlé­kezni lehet arra, hogy valamikor szép fehér volt a falak színe. Már most vagy úgy marad a fal, vagy minduntalan meszelte­tn­i kell. Ha a templomi fal meszelve lesz: ez többe kerül, mintha legalább egyszerűen is — néhány képpel festve lett volna az Istenháza. Mintha csak hallanám itt érvül felhozni, hogy szegények vagyunk. Igaz, a szegénység úgy kisér minket gör. katholikusokat, mint árnyék az utazót! Azonban valamennyi felhozható mentegetődzés között ez a leg­­üresebb kifogás, mert a köztapasztalat bizonyítja, hogy a szegény hívek buzgóbbak a gazdagoknál, s ha anyagi módjukban fogyatékosak is, nagy áldozatkészsé­gük igénybevételével többre juthat velük a lelkipásztor, mintha vagyonos, de gőgös és elbizakodott hívekkel kellene azt megcselekednie. S bár én a legideálisabb templomi belső berende­zésnél a Fenséges nagy dicsőségére s a halhatatlan lélek emelő áhítatára föltétlenül a »freskó és a stilizált fal­festést« óhajtom, de concedálom azt is, miszerint általá­ban szegény egyházközségektől nem várhatjuk, hogy anyagi tehetségüket fölülmúló költségekbe verjék ma­gukat — s ismétlem, hogy nem is erről van szó, hanem arról, hogy amennyiben lehet, az Isten háza tiszta s a képfestészettel is áhítatra indító legyen. Gazdagabb hitközségekben tehát a fal­diszitésnek »a freskó« föltétlenül egyik legfontosabb része, mert a freskó mintegy folytatásul szolgál a lelkünkben ki­formálódott áhitatnak, mely igy nem törik — mig anélkül tekintetünk a hideg falakba ütközik. E részben pedig szükséges tudni való, hogy a freskó-képfestészet tárgyai a bibliai­ történet és a templom védőszentjének legendáiból vétessenek — szigorú rend­szer szerinti elhelyezéssel s azon elv betartásával, hogy a typikus és az antitypus mindig szemben legye­nek egymással. A templomi falfestmények tekintetében a lelkészre elengedhetetlen követelmény még a falfestés technikájá­nak is tudományos ismerete. Itt csak röviden annyit hozok elő, miszerint megkülönböztetünk: a) freskó, b) beégetett és c) enyves festést. Tanulmányozzuk csak állásunkból kifolyólag, hogy előforduló körülményeink­hez képest, melyiknek tudhatnánk majd legnagyobb hasznát venni. Általában pedig a templom-festészetnél legyen meg »műérzékünk«; vizsgálódjunk mindenképp, hogy mennyiben összehangzik a festés 1. a templom stíljé­vel? — és 2. miben egyezik meg a templomi egyéb díszítésekkel is ? Buzgón vigyázkodjunk arra is, hogy a fal ne üres és emberi hajlékra emlékeztető karikatúrákkal legyen megfestve. Nagy hiba volna, ha rikítóan más színe volna a szentélynek és ismét más a hajónak, vagy az egyes fülkéknek. Ugyanis szent cinozuránk legyen a szentély falainak sötétebb színe; azonban a hajót soha nem szabad sötét színnel festeni, mert ez nyomasztólag hat az ember lelkére , s ellentétben áll az egyházi képzőművészet mai állásával, mely azt is előírja, miszerint az egyhangúság és éles színek kikerülése végett, helyes a falak egyes részeit, kiemelkedéseket, oszlop­ talapzatokat és fejeket bearanyozni, mert az arany komoly színe mindig áhítatot keltő volt nemcsak az ó-szövetségi jeruzsálemi templomban, de ilyen az új­szövetségi egyházakban is. Egyébként művészi szép iránti érzékkel kellőképpen legyünk azon, hogy templomaink belső berendezésénél sem a kép, sem a falfestést soha ne bízzuk kontár kézre, mert b­omba képekkel és gyarló falfestéssel felette ártunk az áhitat érdekének — egyenesen pedig a jó Isten magasztaló dicsőségének. Végül tárgyaljunk az oltár gondozásáról. A templom lényege belül van, s az oltár főékes­sége a templomi belső berendezésnek. Úgy az élőkért, mint a holtakért ugyanis az oltáron mutatjuk be a vér­ontás nélküli áldozatot, mely még a próféta jövendö­lése szerint is: megtetszik az Urnák napkelettől, nap­nyugatig. Nem a templomért van az oltár, de az oltárért van a templom, mely amannak festőművészénél ékesítve mintegy díszes kerete: az oltáron trónol a leg­szentebb Üdvözítő. Innét van, hogy a keresztény hivek már az Ős hajdantól fogva szeretetteljes rajongással és imádatos tisztelettel vették körül az oltárt, s mindenütt meglátszott azon fennkölt érzéseiknek, sőt némelykor gazdag áldozat­készségüknek is kifejezése. Nagy Konstantin császár az antiokiai templomnak hét oltárt ajándékozott tiszta ezüstből. Szozomen történetíró szerint Pulcheria császárné is egészen aranyból drága kövekkel kirakott oltárt emeltetett a szentségi Jézusnak. S érthető is, hogy a templomi belső berendezés­nél az oltárnak kell a lehető legdíszesebbnek lenni; arra szükséges a legnagyobb pompát kifejteni; a legtöbb drágasággal ékesíteni, hogy már önmaga mintegy nagyobb magyarázat nélkül is fenségesen hirdesse magasztos mivoltát. Ezen okból a lelkipásztor egyik legszentebb gon­dozását igényli az oltár. Viselje gondját a pap az oltárnak , mint a templom legfőbb művészi és ékességi szerelvényének, és II. mint Jézus trónjának. I. A mostani viszonyok között, midőn a művelődés mindent átfogólag kiterjedtségnek örvend, amikor a technika óriási fejlődésével az oltár-építési anyagok olyan olcsón állíthatók elő, igazán vétkes mulasztás lenne, ha a pap nem művészies kivitelű oltáron mutatná be a legszentebb áldozatot! A legszegényebb templomba is, állítsunk hát szerény arányú, de a dicsőséges Jézushoz méltó művészi oltárt. Legyen az építendő, vagy a restaurálandó oltárnak a­ stílusa és symfoniája úgy egészében, mint részeiben. A pap esztétikai ízlésének hiányát mutatja, ha az oltár összekevert stílusok összhangzatlan composituma, vagy a mennyezet feletti részében egészen koporsó alakzata. B) Az oltárnak színe legyen fehér, a művészet által meg­követelt aranyozással. Erkölcsi érzékünkre nincs valami A hitvesi hűség mellett azonban uralkodó vonása jellemének a vadság és kegyetlenség, mely szenvedélyé­ben alig ismer határt. Legyilkolja nemcsak egyenlő erejű ellenfelét, hanem annak ártatlan fiókáit is szívtelenül elpusztítja: ,,S véres tort ül elbusulva, Ölyü, karvaly fészke dúlva; Nem kegyelmez a fiúknak, S hol egymással összecsapnak, Pehely röpköd, vér szivárog Messze hallik vijjogások.“ (U. o.) Vérengzése és rendkívül gyors repülése, továbbá éppen jellemének gyöngéd tulajdonságában rejlő meg­­szelidithetése tették a középkor vadászainak kísérőjévé. Vele vadászik Buda és Etele a Mátra rengetegeiben s Gyöngyvér és Ildikó is sólymaikkal kisérik a vadászatot. Hajtás közben a két asszony sólyma egymásra tör s az Ildikóé széttépi Gyöngyvérét. E mozzanat lesz az alapja a két vetélytársnő haragjának. (Buda halála.) Tompa András hercege szintén sólyommal va­dászik, „S a vad sűrűn reppen riad, S hull fegyver és sólyommadár, Ez élő nyíl miatt.“ (András herceg sólyma) E költeményben a sólyom hangját is kifejezi Tompa: „Kűn a sólyom vijjog“. A sólyom közeli rokonai, a kánya, héja és ölyv csak elvétve fordulnak elő költőinknél, de ez a vázlatos vonatkozás is természethű. A kánya, valójának megfe­lelően, mint gonosz és vérengző madár jut kifejezésre. Nincs is jellemének nemesebb oldala, mint a vadsága mellett is hű és gyöngéd sólyomnak. Kegyetlenségében az ártatlan galambot is megtámadja, mely már ismeri szívtelen ellenfelét s mint Tompa írja Oltárkő regéjében: „És búsz, ha a rabló közelgett, Miként bú az ifjú galamb, remeg, lévén a véres körmü kánya“. Ravasz, alattomos természete jó hasonlatul szolgál az ilyen jellemű emberekre. Tompa föl is használta ezt, midőn Szuhai Mátyás­ ában a rosszlelkű labanc Vas Be­nedek jellemzéseképen a „vén kánya“ jelzőt alkalmazza. A héjának szintén rabló, gyilkoló természetét eme­lik ki költőink. Rablása különösen a baromfiudvaron szembetűnő, a­hol magasan keringve földre szegzett tekintettel lesi az alkalmas pillanatot, hogy áldozatára csapjon. Erre céloz Arany Sárkány c. költeményében: „ . . . mint széles szárnyú héja, Midőn csirkét rabolni célja“. Tompa kedvenc vadászterületén, az alföldi tó környékén mutatja be, ahol a fenkeringő héjának árnyékát a juh­­nyáj komondorai űzik. Vérengzését Petőfi írja le Palota és kunyhó költe­ményében : „A haja vígan lakomáz, A szomszéd bokornak fészkiben Madár fiuk zokognak, várván Anyjokra, mely meg nem jelen“. A galambok ádáz üldözője, az ölyv, csak Tompa és Arany figyelmét ragadta meg. Kíméletlen ellensége ez az apró szárnyasoknak is, melyek pusztán megjelenésére a láthatáron ijedten rebbennek szét. Ellenfelét, ha egyszeri rácsapással nem képes elfogni, addig üldözi, míg az ki­fáradva aléltan megadja magát. Természetének ezen oldaláról állítja elénk Arany jellemző hasonlattal: „Amaz tüzes szemmel kísérve Galambját űzi, mint az ölyvu. (Magyar tánc.) Tompa, mint a galambok kegyetlen üldözőjét írja le több költeményében. Így árverésen c. életképében a becsületes szegény embert s a szívtelen uzsorást a kö­vetkező hasonlattal állítja szembe : „E házban hajdan egy galamb lakott, De vijjogó ölyv verte el“. A galamb a szegényt jelképezi, kit a fukar uzsorás, mint áldozatját a vérszomjas ölyv, szívtelenül koldus­botra juttat. Jellemzők Jégvirágok költeményének azon sorai is, melyekben a tél fagyától díszétől megfosztott természet­ről elmélkedik: „Mi az a vakító fehérség Völgyet halmoz, mely fedez ? Nem hó az­ ölyvtől összetépett, Fehér galambok pelyhe ez! Az én galambom is fehér volt. Mint az uj hó, oly tiszta, hű, És ajkaimból etettem őt, S lám összetépte az ölyv“. Alföldi rónáink homokos területeinek s a hegyvi­dék sűrü erdeinek közönséges ragadozója a visító vércse Tompa és Petőfi költészetébe férkőzött be. Petőfi alföldi tanyáján írja le madarunkat jellemzően utalva fészke­­lése helyére: „A csárdánál törpe nyárfaerdő Sárgul a királydinnyés homokban, Oda fészkel a visító vércse“. (Az alföld.) Tompa az erdei lak leírásában állítja elénk, hol a gazda fiát „a fatetőkre csalja a piros tojású vércse­fészek“. Aki a vércse biológiáját ismeri, nem tagadhatja, hogy mindkét költő jellemzése élethű. A vércse fészke­­lési helye a magas fák sudara, az árnyas tölgy- vagy­ bükk-erdő lombkoronája; alföldi tanyáján erdő hiányá­ban természetesen meg kell elégednie a törpe nyárfával is. Petőfi megfigyelésének alaposságát igazolja a „vi­sító vércse“ kitétel, melyben a vércse hangja, kiáltása van természetes valószerüséggel visszaadva. GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE 1905. Julius hó 2.

Next