Görög katholikus szemle, 1905. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1905-07-02 / 27. szám
156. oldal EGYHÁZ. Templomainknak a görög egyház szabályai szerint való belső berendezéséről. Irta: Szócska János. (Vége.) Ezen emlékeztető ismertetés után szóljunk hát arról: szükségszerükig mikép foglalja el a képfestészet egyházunk belső berendezésében a megkivántató helyet ? Hogy a képfestészetet templomainkban szükségképen behasználni mulaszthatlan pastoralizacionak ismerhessük: »a priori« lelkesítsen minket erre a szentképek templomainkban való ősi használatának megszentelt traditioja, s egyházunknak a művészet szent történetében azon mindenkori jellemvonása, hogy — a szobrokat a nyugati egyháznak hagyva fenn — immár XX századon át eminenter a szentképeket használta fel a templomi festés és díszítés főbbjeiül! Tehát mindenek előtt a mult hagyományait kövessük s képekkel festessük ki mi is az Isten hajlékát, ha buzgón lépést akarunk tartani a modern, jobban mondva a hitéleti fokozott tökéletességgel, s ha nem akarjuk, hogy haladásunk fonala a templomi díszítésben megszakadjon. A múlt hagyományain kívül a képfestészet bealkalmazására a templomi szépészetben sürgető indokot szolgáltat nekünk papoknak a szent Mise hálaadó és amboni imádságának ezen kitétele is: »szenteld meg azokat, akik házad ékességét szeretik.« Ezen szavak elsősorban az Isten háza ékességéért is nagyon felelős papra vonatkoznak! Hogy a dísztelen templomért kijáró súlyos felelősség csakugyan mindig a lelkipásztort terheli, azt a többi között bizonyítja egy b. e. püspök ezen lesújtó kijelentése: »rossz pap az, aki nem törődik Isten házának díszes voltával.« De kérdem: az Isten házának díszes voltát nem a festészet jól bealkalmazása képezi-e? S mert ez így van, azért az Istenháza díszének szerető érzete töltse be a mi lelkipásztori sziveinket, s ez is hozzájáruljon ahhoz, hogy az erők Urának hajléka minélszebb és kellemesebb legyen! Sőt még a természetnek indoka is sürgeti az Isten házának művészies ékességét, ugyanis szeretjük ugye látni, sőt megkívánjuk, hogy fejedelmeink, elöljáróink megkülönböztetett hajlékban lakozzanak: mennyire természetes tehát az, hogy a mennynek és a földnek Ura, a Mindenek fölött való hajléka díszes legyen; — a képfestészet ékes berendezésével különb legyen nemcsak az egyszerű lakóháznál, de a nagy urak kastélyánál, a fejedelmek palotáinál. A templomnak képekkel való belső díszítésének nálunk alapja a képállvány és maga a fal. Szertartási bőséges ismeret és gazdag műizléssel törekedjék tehát a lelkész arra, hogy akár a képállvány, akár a falképek hagyományos és tiszta görög sablonban készült és kifogástalan képek legyenek. Ezen célra a szentképek egyházunkban a következő »prototipon« csoportokra oszlanak: 1. A szentháromság képe. 2. A szűz Mária képei. 3. Kor. sz. János képei. 4. Az angyalok képei. 5. Az ószövetségi szent férfiek, pátriárkák és próféták képei. 6. Az apostolok képei. 7. A négy evangélista képei. 8. Szent József, Jézus nevelőatyja képe. 9. A szent vértanuk képei. 10. A szent hitvallók képei. 11. A szent szüzek képei. 12. A »szindon« (plascsenica). 13. A feszületkép és 14. a kegyképek. Hogy ezen képek egyházmegyénk templomainak belső berendezésénél az »ektipon«ban minek legyenek, legüdvösebb az, ha a dr. Mikita »Felvidéki Sion«-jának II. évf. »A szentképekről« című cikkei s ugyanazon szerzőtől az 1891. évben megjelent Liturgika 13. §-a lesz szem előtt tartva, mivel görög rítusunk bealkalmazható képeinek ábrázolásai és kritériumai ehelyütt specifikusan vannak eltárgyalva. Bár a képfestészet mintegy veleszületett sajátsága görög Egyházunknak, mégis sajnos, hogy nálunk mai napság is általában, különösen a vidéken sok templomot lehet látni képállvány — és képfestészet hiányában! Össze-vissza meszelik a falakat. Ízléstelen színekkel — képek nélkül — kenik be azokat, s a hívő áhitatos szeme vagy a rideg csupaszságba ütközik, vagy bántó színkeverék borul rája mindenfelől. Igaz, hogy a csupasz fehérre meszelt fal sokszor hatásos is és felemelő is ott, hol egyáltalán nincs költség nagyobb és díszes képfestészetre, de nem praktikus, mert olcsósága dacára is többe kerül, mint a megfelelő festés. A templomban gyertyákat égetnek, tömjént füstölnek, sok és sok ember fordul meg benne; s így mihamar olyan füstös, foltos és piszkos lesz, hogy csak emlékezni lehet arra, hogy valamikor szép fehér volt a falak színe. Már most vagy úgy marad a fal, vagy minduntalan meszeltetni kell. Ha a templomi fal meszelve lesz: ez többe kerül, mintha legalább egyszerűen is — néhány képpel festve lett volna az Istenháza. Mintha csak hallanám itt érvül felhozni, hogy szegények vagyunk. Igaz, a szegénység úgy kisér minket gör. katholikusokat, mint árnyék az utazót! Azonban valamennyi felhozható mentegetődzés között ez a legüresebb kifogás, mert a köztapasztalat bizonyítja, hogy a szegény hívek buzgóbbak a gazdagoknál, s ha anyagi módjukban fogyatékosak is, nagy áldozatkészségük igénybevételével többre juthat velük a lelkipásztor, mintha vagyonos, de gőgös és elbizakodott hívekkel kellene azt megcselekednie. S bár én a legideálisabb templomi belső berendezésnél a Fenséges nagy dicsőségére s a halhatatlan lélek emelő áhítatára föltétlenül a »freskó és a stilizált falfestést« óhajtom, de concedálom azt is, miszerint általában szegény egyházközségektől nem várhatjuk, hogy anyagi tehetségüket fölülmúló költségekbe verjék magukat — s ismétlem, hogy nem is erről van szó, hanem arról, hogy amennyiben lehet, az Isten háza tiszta s a képfestészettel is áhítatra indító legyen. Gazdagabb hitközségekben tehát a faldiszitésnek »a freskó« föltétlenül egyik legfontosabb része, mert a freskó mintegy folytatásul szolgál a lelkünkben kiformálódott áhitatnak, mely igy nem törik — mig anélkül tekintetünk a hideg falakba ütközik. E részben pedig szükséges tudni való, hogy a freskó-képfestészet tárgyai a bibliai történet és a templom védőszentjének legendáiból vétessenek — szigorú rendszer szerinti elhelyezéssel s azon elv betartásával, hogy a typikus és az antitypus mindig szemben legyenek egymással. A templomi falfestmények tekintetében a lelkészre elengedhetetlen követelmény még a falfestés technikájának is tudományos ismerete. Itt csak röviden annyit hozok elő, miszerint megkülönböztetünk: a) freskó, b) beégetett és c) enyves festést. Tanulmányozzuk csak állásunkból kifolyólag, hogy előforduló körülményeinkhez képest, melyiknek tudhatnánk majd legnagyobb hasznát venni. Általában pedig a templom-festészetnél legyen meg »műérzékünk«; vizsgálódjunk mindenképp, hogy mennyiben összehangzik a festés 1. a templom stíljével? — és 2. miben egyezik meg a templomi egyéb díszítésekkel is ? Buzgón vigyázkodjunk arra is, hogy a fal ne üres és emberi hajlékra emlékeztető karikatúrákkal legyen megfestve. Nagy hiba volna, ha rikítóan más színe volna a szentélynek és ismét más a hajónak, vagy az egyes fülkéknek. Ugyanis szent cinozuránk legyen a szentély falainak sötétebb színe; azonban a hajót soha nem szabad sötét színnel festeni, mert ez nyomasztólag hat az ember lelkére , s ellentétben áll az egyházi képzőművészet mai állásával, mely azt is előírja, miszerint az egyhangúság és éles színek kikerülése végett, helyes a falak egyes részeit, kiemelkedéseket, oszlop talapzatokat és fejeket bearanyozni, mert az arany komoly színe mindig áhítatot keltő volt nemcsak az ó-szövetségi jeruzsálemi templomban, de ilyen az újszövetségi egyházakban is. Egyébként művészi szép iránti érzékkel kellőképpen legyünk azon, hogy templomaink belső berendezésénél sem a kép, sem a falfestést soha ne bízzuk kontár kézre, mert bomba képekkel és gyarló falfestéssel felette ártunk az áhitat érdekének — egyenesen pedig a jó Isten magasztaló dicsőségének. Végül tárgyaljunk az oltár gondozásáról. A templom lényege belül van, s az oltár főékessége a templomi belső berendezésnek. Úgy az élőkért, mint a holtakért ugyanis az oltáron mutatjuk be a vérontás nélküli áldozatot, mely még a próféta jövendölése szerint is: megtetszik az Urnák napkelettől, napnyugatig. Nem a templomért van az oltár, de az oltárért van a templom, mely amannak festőművészénél ékesítve mintegy díszes kerete: az oltáron trónol a legszentebb Üdvözítő. Innét van, hogy a keresztény hivek már az Ős hajdantól fogva szeretetteljes rajongással és imádatos tisztelettel vették körül az oltárt, s mindenütt meglátszott azon fennkölt érzéseiknek, sőt némelykor gazdag áldozatkészségüknek is kifejezése. Nagy Konstantin császár az antiokiai templomnak hét oltárt ajándékozott tiszta ezüstből. Szozomen történetíró szerint Pulcheria császárné is egészen aranyból drága kövekkel kirakott oltárt emeltetett a szentségi Jézusnak. S érthető is, hogy a templomi belső berendezésnél az oltárnak kell a lehető legdíszesebbnek lenni; arra szükséges a legnagyobb pompát kifejteni; a legtöbb drágasággal ékesíteni, hogy már önmaga mintegy nagyobb magyarázat nélkül is fenségesen hirdesse magasztos mivoltát. Ezen okból a lelkipásztor egyik legszentebb gondozását igényli az oltár. Viselje gondját a pap az oltárnak , mint a templom legfőbb művészi és ékességi szerelvényének, és II. mint Jézus trónjának. I. A mostani viszonyok között, midőn a művelődés mindent átfogólag kiterjedtségnek örvend, amikor a technika óriási fejlődésével az oltár-építési anyagok olyan olcsón állíthatók elő, igazán vétkes mulasztás lenne, ha a pap nem művészies kivitelű oltáron mutatná be a legszentebb áldozatot! A legszegényebb templomba is, állítsunk hát szerény arányú, de a dicsőséges Jézushoz méltó művészi oltárt. Legyen az építendő, vagy a restaurálandó oltárnak a stílusa és symfoniája úgy egészében, mint részeiben. A pap esztétikai ízlésének hiányát mutatja, ha az oltár összekevert stílusok összhangzatlan composituma, vagy a mennyezet feletti részében egészen koporsó alakzata. B) Az oltárnak színe legyen fehér, a művészet által megkövetelt aranyozással. Erkölcsi érzékünkre nincs valami A hitvesi hűség mellett azonban uralkodó vonása jellemének a vadság és kegyetlenség, mely szenvedélyében alig ismer határt. Legyilkolja nemcsak egyenlő erejű ellenfelét, hanem annak ártatlan fiókáit is szívtelenül elpusztítja: ,,S véres tort ül elbusulva, Ölyü, karvaly fészke dúlva; Nem kegyelmez a fiúknak, S hol egymással összecsapnak, Pehely röpköd, vér szivárog Messze hallik vijjogások.“ (U. o.) Vérengzése és rendkívül gyors repülése, továbbá éppen jellemének gyöngéd tulajdonságában rejlő megszelidithetése tették a középkor vadászainak kísérőjévé. Vele vadászik Buda és Etele a Mátra rengetegeiben s Gyöngyvér és Ildikó is sólymaikkal kisérik a vadászatot. Hajtás közben a két asszony sólyma egymásra tör s az Ildikóé széttépi Gyöngyvérét. E mozzanat lesz az alapja a két vetélytársnő haragjának. (Buda halála.) Tompa András hercege szintén sólyommal vadászik, „S a vad sűrűn reppen riad, S hull fegyver és sólyommadár, Ez élő nyíl miatt.“ (András herceg sólyma) E költeményben a sólyom hangját is kifejezi Tompa: „Kűn a sólyom vijjog“. A sólyom közeli rokonai, a kánya, héja és ölyv csak elvétve fordulnak elő költőinknél, de ez a vázlatos vonatkozás is természethű. A kánya, valójának megfelelően, mint gonosz és vérengző madár jut kifejezésre. Nincs is jellemének nemesebb oldala, mint a vadsága mellett is hű és gyöngéd sólyomnak. Kegyetlenségében az ártatlan galambot is megtámadja, mely már ismeri szívtelen ellenfelét s mint Tompa írja Oltárkő regéjében: „És búsz, ha a rabló közelgett, Miként bú az ifjú galamb, remeg, lévén a véres körmü kánya“. Ravasz, alattomos természete jó hasonlatul szolgál az ilyen jellemű emberekre. Tompa föl is használta ezt, midőn Szuhai Mátyás ában a rosszlelkű labanc Vas Benedek jellemzéseképen a „vén kánya“ jelzőt alkalmazza. A héjának szintén rabló, gyilkoló természetét emelik ki költőink. Rablása különösen a baromfiudvaron szembetűnő, ahol magasan keringve földre szegzett tekintettel lesi az alkalmas pillanatot, hogy áldozatára csapjon. Erre céloz Arany Sárkány c. költeményében: „ . . . mint széles szárnyú héja, Midőn csirkét rabolni célja“. Tompa kedvenc vadászterületén, az alföldi tó környékén mutatja be, ahol a fenkeringő héjának árnyékát a juhnyáj komondorai űzik. Vérengzését Petőfi írja le Palota és kunyhó költeményében : „A haja vígan lakomáz, A szomszéd bokornak fészkiben Madár fiuk zokognak, várván Anyjokra, mely meg nem jelen“. A galambok ádáz üldözője, az ölyv, csak Tompa és Arany figyelmét ragadta meg. Kíméletlen ellensége ez az apró szárnyasoknak is, melyek pusztán megjelenésére a láthatáron ijedten rebbennek szét. Ellenfelét, ha egyszeri rácsapással nem képes elfogni, addig üldözi, míg az kifáradva aléltan megadja magát. Természetének ezen oldaláról állítja elénk Arany jellemző hasonlattal: „Amaz tüzes szemmel kísérve Galambját űzi, mint az ölyvu. (Magyar tánc.) Tompa, mint a galambok kegyetlen üldözőjét írja le több költeményében. Így árverésen c. életképében a becsületes szegény embert s a szívtelen uzsorást a következő hasonlattal állítja szembe : „E házban hajdan egy galamb lakott, De vijjogó ölyv verte el“. A galamb a szegényt jelképezi, kit a fukar uzsorás, mint áldozatját a vérszomjas ölyv, szívtelenül koldusbotra juttat. Jellemzők Jégvirágok költeményének azon sorai is, melyekben a tél fagyától díszétől megfosztott természetről elmélkedik: „Mi az a vakító fehérség Völgyet halmoz, mely fedez ? Nem hó az ölyvtől összetépett, Fehér galambok pelyhe ez! Az én galambom is fehér volt. Mint az uj hó, oly tiszta, hű, És ajkaimból etettem őt, S lám összetépte az ölyv“. Alföldi rónáink homokos területeinek s a hegyvidék sűrü erdeinek közönséges ragadozója a visító vércse Tompa és Petőfi költészetébe férkőzött be. Petőfi alföldi tanyáján írja le madarunkat jellemzően utalva fészkelése helyére: „A csárdánál törpe nyárfaerdő Sárgul a királydinnyés homokban, Oda fészkel a visító vércse“. (Az alföld.) Tompa az erdei lak leírásában állítja elénk, hol a gazda fiát „a fatetőkre csalja a piros tojású vércsefészek“. Aki a vércse biológiáját ismeri, nem tagadhatja, hogy mindkét költő jellemzése élethű. A vércse fészkelési helye a magas fák sudara, az árnyas tölgy- vagy bükk-erdő lombkoronája; alföldi tanyáján erdő hiányában természetesen meg kell elégednie a törpe nyárfával is. Petőfi megfigyelésének alaposságát igazolja a „visító vércse“ kitétel, melyben a vércse hangja, kiáltása van természetes valószerüséggel visszaadva. GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE 1905. Julius hó 2.