Görög katholikus szemle, 1916. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1916-01-09 / 1. szám

1916. január hó 9. Magyarok sz. pátronája, B. sz. Mária, ké­rünk járj közbe isteni Atyánknál, hogy e vészt­­hozó világháború e sz. karácsonnyal véget ér­jen, s a szeretet, a béke ülje meg a sziveket. Dudinszky István: EGYHÁZ. Skismatikus vitapontok és görög forrásokból merített cáfolataik. (Apológiai tanulmány.) — Irta: Dr. Vargha Géza. — * (Folytatás.) II. RÉSZ. A keletiek rövid történelme. A) Az egyházszakadás rövid leírása. A) A keleti egyházszakadásnak okai. C) A keleti egyházsza­kadásnak következményei. D) A pápák, legkivált XIII. Leo pápa, egyesitő törekvései. E) A keleti uniók. F) Az unió akadálya és az unió munká­­lása. G) Az unió jövője. A) Az egyházszakadás rövid leírása. Krisztus, mint mondottuk, csak egy egyházat (lé­tesített) alapított és az általa alapított egyház ott van, a­hol Péter, illetve Péter utóda, a római pápa van, Krisztusnak az egyház alapításakor elmondott szavai ki­zárják a több igaz egyház létezésének lehetőségét. A nemzetek apostola szent Pál, ez a nagy elme, mintha látná a jövőt, félti az egyház egységét, már előre inti híveit a pártoskodástól, a mikor ezeket mondja: „Obsecro autem vos fratres per nőmén Domini nostri Jesu Christi: ut idipsum dicatis omnes et non sint vo­­bis Schismata: sitis autem perfecti in eodem sensu et in eadem sententia. Significatum est enim mihi de vo­­bis fratres mei ab iis, qui sunt chloes, quia contentio­­nes sunt inter vos. Hoc autem dico, quod unusquisque, vestrum dicit; Ego quidem sum Pauli, ego autem Apollo: ego verő Cephae: ego autem Christi. Divisus est Christus“ ?J) A­mit a lángelme sejtett, a­mitől áhitatos lelke félt — bekövetkezett. Az emberi nagyzolás, a féktelen gőg, a különcködő versengés az Egyház békés hazájá­ban is tanyát ütött. Nyugat és Kelet, a két édes testvér, harcra hívta egymást. És fájdalmas tusa volt ez, mely­nek csörgése az égig hallatszott. Anyaszentegyházunk szeretetben és békében szü­letett ugyan, de bölcsőjét már orkánszerű vihar ringatta; eretnekké vált gyermekei nap-nap mellett égettek sebe­ket angyali tiszta szent testén. Az egyházat azonban az apró sebek nem gyen­gítették. *­ 1) Corinth 1, 10—13. „Kérlek titeket atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus nevéért, hogy azon egyet (egy és ugyanazon hitet) valljátok mindnyájan és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem tökéletesen az egy értelemben és ítéletben legyetek. Mert jelentetett nekem ti feleletek atyámfiai, hogy versengések vannak közöttetek. Értem pedig azt, hogy közületek mindenik így szól: Én ugyan Pálé vagyok, én pedig Apollóé, én pedig Kéfásé, én pedig Krisztusé. Vájjon megosztott-e Krisztus ? — megtettem rendes körutamat, megnéztem a farkasver­meket s egész a régen kivágott hegyszorosig mentem el. Már vissza akartam térni s már a második forrás mellett voltam s igy elhatároztam, hogy feljebb megyek... a­mikor... — Nos? — Ne tessék kinevetni, világosságot pillantot­tam meg. — Világosságot látott? Hol?! — Saját szemeimmel főerdész úr és pedig ott a régi kápolna mögötti sziklán láttam a lángot. Ha nem volnék erdővéd, hanem vadorzó, azt hittem volna, hogy szellemek járnak ott ! Az egész kápolna ragyogott! Még idejében visszafordultam, hogy a főerdész urunk... Itt hirtelen elakadt a szava. A főerdész nagyon levertnek látszott, de a szeme oly vésztjóslóan csillogott, hogy az erdővéd megijedt. — Azt mondja, hogy a kápolna ki volt világítva? — kérdezte a főerdész. — Hát sem vadorzók, sem szellemek nem járnak ott, hanem az a... Külön­ben elég! Hirtelen elhallgatott, teljes vadászfelszerelést vett magára, az erdővédnek intett, hogy hallgasson, ő pedig bement a szobába. Bámulva nézték a fickók figyelő­helyükről, hogy a főerdész felhúzza hócsizmáját, jól, prémmel kibélelt kurta bundát vesz magára, miközben szemmel láthatólag nagyon megijedt feleségét s gyer­mekeit igyekszik megnyugtatni. Valami rendkívül fontos dolog lehet, hogy szenteste is elmegy hazulról. Szere­dély és fájdalmas seb volt Kelet elszakadása Nyu­gattól. A folytonos torzsalkodás, a hatalmi kérdés állandó felszínen tartása, a császári szólgaság, az erkölcs meg­­lazulása, az egyházi disciplinának megvetése végre is a szakadáshoz vezettek. A latinok ellenszenvvel viseltettek a görögök iránt, mert a görög talaj sok heresisnek volt a szülőanyja. A görögök Nyugatban barbár népet te­kintettek, akiket megvetéssel lenéztek. Hozzájárult ehez a pápák és a császárok kiegyesíthetetlen konfliktusa, a­mely csak fokozta az elhidegülést. A görögök nem jó szívvel nézték a latinok fegyelmi újításait és állandóan kioktatták őket, a­mikről még a zsinati kánonok is élénk­­ tanulságot tesznek. Minő változások! Az apostolok egyöntetűen taní­tanak és működnek az egész világon. Kelet és Nyugat a tanulmányok megőrzésében és hirdetésében a legszebb egyetértéssel járnak el. A tévtanok elleni küzdelmekben mint egységes vár jelennek meg. Együtt látjuk a zsi­natokon őket, a­mint elvetik a tévelyeket és körvonalaz­­zák a krisztusi tant. Még a tan ugyan meg van, de rohad a lelkesedés egymásért és hal a szeretet Kelet és Nyu­gat között. Nő a pápaság külső megjelenése hatalmá­ban és fényében, nő a keleti püspökök, helyesebben a konstantinápolyi érsekek és pátriarchák féltékenykedése. A szenvedélyek átcsapnak a lélek területére is, romboló erejükkel nagyon sokszor letérítik Keletet az igazság út­járól.1) A görögök büszkeségét bántotta a nagy keleti fény tünedezése és a latinok hatalmának növekedése, de elfelejtették, hogy a Nagy szent Bazilok, Aranyszájú szent Jánosok, nysz. sz. Gergelyek alakjai sem tértek vissza. Acácius püspöknek jutott a szerep felbontani maga Jézus Krisztus, az Isten által létesitetett és meg­­­­szentelt belső köteléket, mely a püspököket Róma püs­pökéhez, igy a pápához kötötte. El volt hintve a szét­­vonás magva. Megindult a lejtőn a lavina. És ha itt-ott voltak is egyenes lelkű vallásos férfiak, nem voltak ké­pesek a rohanó áramlatnak megállító gátat vetni. Az egyház virágos kertjéből a legszebb rózsákat akarták kivágni. A keleti egyház szakadását a Photius és Coerula­­rius patriarchák idejére szokták tenni. A régi Róma és az új Róma nagy csatájának azonban vannak előjátékai, melyek századokkal előre nyúltak és lassan de biztosan készítették elő a nagy egyházszakadást. A második század gnosticismusa, a IV. század ariánismusa, az V-ik század monophisitismusa ezek a veszélyes vallási moz­galmai az ős­kornak, Keleten keletkeztek és keletiek terjesztették. Csakhamar az V. és VI. században kele­ten az egységes egyháztól nagy területek szakadtak el és nemzeti egyházakká fejlődtek, így Armeniában, Per­zsiában, Szíriában. Nemsokára nemzeti és politikai el­lentétek támadnak és új egyházak alakulnak. A IV-dik században Konstantinápoly megalapításával új központ keletkezik, a­mely mindinkább ellentétes állásba kerül a régi Rómával szemben. Ez időtől kezdve egészen a VIII-dik századig hosszabb-rövidebb terminusú szaka­dások keletkeztek Kelet és Nyugat között és az egy­ház szent csarnokaiba lopózott egyházpolitika, nem a szív és a lélek békéjét és egyetértését munkálta, de hin­tette az elégedetlenség, a szeretetlenség és a gyűlölet magvait, a­melynek egyeneságú gyümölcse nem is le­hetett más, mint az átkos szakadás. A szakadás nagy tüzének első hatalmas fellobba­­nása a 381-ben megtartott zsinat 3-dik kanonában tű­nik fel, a­hol az új Róma város püspökének tisztelet­beli elsőség biztosíttatik a római püspök után. A­mit az egyház constitutiói meg nem adtak, azt kikövetelte magának a császári trón méltósága és tekintélye. Ez volt a mag, a­melyből kinőtt az átkos fa­­fi Dr. Rusznák i. m. 7. lap­ tettel csókolja meg feleségét, mosolyogva int fejével a gyerekeknek és eltávozik a szobából. Mikor kilépett a ház ajtaján, a két fickónak intett, hogy menjenek be, ott megkapják karácsonyi ajándékukat. Aztán szigorúan megtiltotta, hogy valaki követni merje, nagy örömmel nekivágott a csendes, sötét erdőnek. Ill. Két magasan ráeredező sziklafal között, mely mint­egy 50 lépésnyire zárta körül a völgyet, álltak a­­fel­robbantott kápolnát romjai, ahogy azt a köznép nevezte. A falakról majdnem mindenütt lehullott már a vakolat, az ajtót helyettesítő rozsdaette vasrostély tárva-nyitva volt, azt a pár még meglevő lépcsőt a gaz és dudva egészen benőtte. A kis kápolna belsejében még láthatók voltak a régi díszitések nyomai, de a temérdek szentkép teljesen megfakulva és félig megrothadva lógott a falon. Az oltár­­terítő és oltárkendők egy tömegben rothadtak,, az Isten­szobra, mely az oltár felett trónolt, darabokra zúzva hevert a szintén összetört szentségtartóház előtt, az örökmécsesből pedig már csak a felső karika lógott a kötélén, a mécs meg darabokra törve szanaszét hevert. Mindezt ujjnyi­ vastag porréteg lepte be és az elhagyatott kápolna egyik sarkában tüskebokor nőtt, látszott, hogy emberi kéz már régen nem csinált itt rendet s hogy még azóta ember soha nem járt benne. A környék lakosait vallásos félelem tartotta vissza e kápolna láto­gatásától. De ez estén egy ember jött be ide, magával hozva 22 gyertyával felszerelt fenyőfácskát. Az oltár előtt ha-A hosszú századok múltak, de Róma jóváhagyása késett s a konstantinápolyi pátriarchák azzal mit sem törődve, beleéltik magukat Kelet elsőségébe s a tiszte­letbeli elsőség után joghatósági elsőséget gyakoroltak. Eme elsőségük tudatában már nemcsak püspököket szentelnek, ítélnek, letesznek s messze kiterjedő jogo­kat gyakorolnak, hanem már a római pápa patriarchá­lis területén is fel-feltünnek és a császári trón védpajzsa alatt zsinatot tartanak s ott a pápai ítélet megsemmisí­tésére törnek. Mindezeket azonban hiba volna a keleti egyház teher­számláján hagyni, mert a történelem lap­jai arról beszélnek, hogy ezeknek a császári szék volt a kiinduló helye, a császárok zsarnoksága és tetszel­­gése rendezte azokat. Viszont a konstantinápolyi patri­­archák között is nagyon sok tiszteletre méltó és erős egyéniség volt, a­kik a császári udvar eszközéül nem adták oda magukat. A szakadás nagy tüzének hatalmas fellobbanása jelentkezik a chalcedoni zsinat 18-dik cánonjában, ahol már Bizáncz Rómával és a konstantinápolyi püspök a római pápával párvonalba állíttatik ekképen : „A szent atyák végzéseit és a kegyes emlékű Theodozius alatt a császári városban, Konstantinápolyban, az új Rómában összesereglett 150 püspök felolvasott szabályait mi is elismervén, ugyanazon legszentebb városnak, az uj Ró­mának kiváltságairól ugyanazt határozzuk. Mert a régi Róma székének, minthogy azon város uralkodott, mél­tán tulajdonítanak kiváltságokat és ezen szándéktól in­díttatva Isten legkedvesebb 150 püspöke a legszentebb uj Róma székének egyenlő kiváltságokat adtak, helye­sen ítélvén, hogy a városnak, mely uralom és senátussal tiszteltetett meg, és a legrégibb királynéval, Rómával egyenlő kiváltságoknak örvend, egyházi ügyekben is szintoly méltósága van, és utána második helyen áll és hogy Pontus Ázsia és Trácia metropolitái, valamint a nevezett megyéknek a barbárok közt létező püspökei a nevezett legszentebb konstantinápolyi egyház széke által szenteltessenek fel...“. E kánon nagyon a szivén feküdt nemcsak a konstantinápolyi püspöknek, de főképen a császárnak, ki maga is kérte Rómát, hogy a neki is kedves kánont hagyná jóvá. Bár a pápa úgy a cs­ászár, mind pedig a császári udvarnak s magának a konstantinápolyi püs­pöknek is tudomására hozta, hogy illetéktelen jogok kisajátítására törnek, már nem bírtak megválni a keleti független elsőségi gondolattól, a lavina tovább csúszott. A konstantinápolyi püspökök az ötödik században ismét feltűnnek a világ színpadán és olyan merész sze­repre vállalkoztak, a­milyenre addig a történelem nem tud praecedenst mutatni. Megjelenik egy Acacius, ki féktelen gőgjében a pápai kiközösítésre viszont kiközö­­sítéssel felel. Ezzel kettészakította az isten által megalkotott egységi láncot, felbontotta a legszentebb kapcsot, mely Kelet püspökeit szent Péter trónjához fűzte. Acáciussal nemsokára ugyan sírba szállott a szakadás lényege, de az első szakadásnak gyászos következményeit még so­káig kellett viselni úgy Keletnek, mint Nyugatnak. A pápáknak s a jobb belátású konstantinápolyi patriarcháknak harmonizáló művét azonban ismét meg­zavarta a „synodus trullana“, a­melynek üdvös tartalmú kánonai között több olyan foglaltatott, mely az apostoli szék jogaival, illetve a nyugati fegyelemmel érzékeny pontban szembe találkozott. Bár a nyolcadik században bekövetkezett képirtással egy új felvonása közeledik a szakadás nagy drámájának, végzetes jellegűvé mégis csak az lett, a­melyet a történelem Photius nevéhez fűz. (Folyt, köv.)­ talmas termetű férfi térdelt és kínosan nyögött , torzon­­borz szakállal benőtt arcát kezeibe rejtve. Mit jelentett ez óriásnak különös karácsonyesti ünneplése ez elhagyatott erdei kápolnában ? Ki volt ő ? Mi mehetett végbe a lelkében, hogy úgy sírt, mint egy gyermek ? Egész múltja elvonult lelke előtt. Mint a krumm­­fobelvölgyi erdész elsőszülött fia, szigorúan vallásos szü­leitől a legjobb nevelésben részesült, melyet azon­ban a rossz társaság, melybe akkor került, mikor az egyetemre ment jogot tanulni, teljesen lerontott. Isten­félő, becsületes ifjútól lump, izgága, kártyás, istentagadó s végül váltóhamisitó lett. 22 éve annak, hogy atyjuk halála után főerdésszé lett öccsével itt találkozott, az akkor még díszes kápol­nában. Titokban idehivatta az öcsét, úgy, hogy senki se lássa ; egyik nemes tanulótársa nevére váltót hami­sított s más megoldás nem lehetett, csak menekülni külföldre, ha jómódú öccse nem segít rajta. Öccse késznek nyilatkozott őt, a váltóhamisítót megmenteni azon feltétel alatt, ha egy faluban lakó árva, becsületes leányt azonnal elvesz feleségül. Ezt az ajánlatot ő akkor kinevette. Akkor azt mondta neki öccse: — A te szived jégpáncéllal van körülvéve, menj be a kápolnába az Istenanyja szobra elé és kérd ke­gyelmét, hogy olvassza fel azt a jégkérget és hogy gyújtsa meg benned a hit örökmécsesét, hogy képes légy szét­­tépni azokat a vasbilincseket, melyek téged a világ gyö­nyöreihez oly szorosan lekötve tartanak. GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE 3. oldal.

Next