Görög katholikus szemle, 1916. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1916-01-09 / 1. szám
1916. január hó 9. Magyarok sz. pátronája, B. sz. Mária, kérünk járj közbe isteni Atyánknál, hogy e vészthozó világháború e sz. karácsonnyal véget érjen, s a szeretet, a béke ülje meg a sziveket. Dudinszky István: EGYHÁZ. Skismatikus vitapontok és görög forrásokból merített cáfolataik. (Apológiai tanulmány.) — Irta: Dr. Vargha Géza. — * (Folytatás.) II. RÉSZ. A keletiek rövid történelme. A) Az egyházszakadás rövid leírása. A) A keleti egyházszakadásnak okai. C) A keleti egyházszakadásnak következményei. D) A pápák, legkivált XIII. Leo pápa, egyesitő törekvései. E) A keleti uniók. F) Az unió akadálya és az unió munkálása. G) Az unió jövője. A) Az egyházszakadás rövid leírása. Krisztus, mint mondottuk, csak egy egyházat (létesített) alapított és az általa alapított egyház ott van, ahol Péter, illetve Péter utóda, a római pápa van, Krisztusnak az egyház alapításakor elmondott szavai kizárják a több igaz egyház létezésének lehetőségét. A nemzetek apostola szent Pál, ez a nagy elme, mintha látná a jövőt, félti az egyház egységét, már előre inti híveit a pártoskodástól, a mikor ezeket mondja: „Obsecro autem vos fratres per nőmén Domini nostri Jesu Christi: ut idipsum dicatis omnes et non sint vobis Schismata: sitis autem perfecti in eodem sensu et in eadem sententia. Significatum est enim mihi de vobis fratres mei ab iis, qui sunt chloes, quia contentiones sunt inter vos. Hoc autem dico, quod unusquisque, vestrum dicit; Ego quidem sum Pauli, ego autem Apollo: ego verő Cephae: ego autem Christi. Divisus est Christus“ ?J) Amit a lángelme sejtett, amitől áhitatos lelke félt — bekövetkezett. Az emberi nagyzolás, a féktelen gőg, a különcködő versengés az Egyház békés hazájában is tanyát ütött. Nyugat és Kelet, a két édes testvér, harcra hívta egymást. És fájdalmas tusa volt ez, melynek csörgése az égig hallatszott. Anyaszentegyházunk szeretetben és békében született ugyan, de bölcsőjét már orkánszerű vihar ringatta; eretnekké vált gyermekei nap-nap mellett égettek sebeket angyali tiszta szent testén. Az egyházat azonban az apró sebek nem gyengítették. * 1) Corinth 1, 10—13. „Kérlek titeket atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus nevéért, hogy azon egyet (egy és ugyanazon hitet) valljátok mindnyájan és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem tökéletesen az egy értelemben és ítéletben legyetek. Mert jelentetett nekem ti feleletek atyámfiai, hogy versengések vannak közöttetek. Értem pedig azt, hogy közületek mindenik így szól: Én ugyan Pálé vagyok, én pedig Apollóé, én pedig Kéfásé, én pedig Krisztusé. Vájjon megosztott-e Krisztus ? — megtettem rendes körutamat, megnéztem a farkasvermeket s egész a régen kivágott hegyszorosig mentem el. Már vissza akartam térni s már a második forrás mellett voltam s igy elhatároztam, hogy feljebb megyek... amikor... — Nos? — Ne tessék kinevetni, világosságot pillantottam meg. — Világosságot látott? Hol?! — Saját szemeimmel főerdész úr és pedig ott a régi kápolna mögötti sziklán láttam a lángot. Ha nem volnék erdővéd, hanem vadorzó, azt hittem volna, hogy szellemek járnak ott ! Az egész kápolna ragyogott! Még idejében visszafordultam, hogy a főerdész urunk... Itt hirtelen elakadt a szava. A főerdész nagyon levertnek látszott, de a szeme oly vésztjóslóan csillogott, hogy az erdővéd megijedt. — Azt mondja, hogy a kápolna ki volt világítva? — kérdezte a főerdész. — Hát sem vadorzók, sem szellemek nem járnak ott, hanem az a... Különben elég! Hirtelen elhallgatott, teljes vadászfelszerelést vett magára, az erdővédnek intett, hogy hallgasson, ő pedig bement a szobába. Bámulva nézték a fickók figyelőhelyükről, hogy a főerdész felhúzza hócsizmáját, jól, prémmel kibélelt kurta bundát vesz magára, miközben szemmel láthatólag nagyon megijedt feleségét s gyermekeit igyekszik megnyugtatni. Valami rendkívül fontos dolog lehet, hogy szenteste is elmegy hazulról. Szeredély és fájdalmas seb volt Kelet elszakadása Nyugattól. A folytonos torzsalkodás, a hatalmi kérdés állandó felszínen tartása, a császári szólgaság, az erkölcs meglazulása, az egyházi disciplinának megvetése végre is a szakadáshoz vezettek. A latinok ellenszenvvel viseltettek a görögök iránt, mert a görög talaj sok heresisnek volt a szülőanyja. A görögök Nyugatban barbár népet tekintettek, akiket megvetéssel lenéztek. Hozzájárult ehez a pápák és a császárok kiegyesíthetetlen konfliktusa, amely csak fokozta az elhidegülést. A görögök nem jó szívvel nézték a latinok fegyelmi újításait és állandóan kioktatták őket, amikről még a zsinati kánonok is élénk tanulságot tesznek. Minő változások! Az apostolok egyöntetűen tanítanak és működnek az egész világon. Kelet és Nyugat a tanulmányok megőrzésében és hirdetésében a legszebb egyetértéssel járnak el. A tévtanok elleni küzdelmekben mint egységes vár jelennek meg. Együtt látjuk a zsinatokon őket, amint elvetik a tévelyeket és körvonalazzák a krisztusi tant. Még a tan ugyan meg van, de rohad a lelkesedés egymásért és hal a szeretet Kelet és Nyugat között. Nő a pápaság külső megjelenése hatalmában és fényében, nő a keleti püspökök, helyesebben a konstantinápolyi érsekek és pátriarchák féltékenykedése. A szenvedélyek átcsapnak a lélek területére is, romboló erejükkel nagyon sokszor letérítik Keletet az igazság útjáról.1) A görögök büszkeségét bántotta a nagy keleti fény tünedezése és a latinok hatalmának növekedése, de elfelejtették, hogy a Nagy szent Bazilok, Aranyszájú szent Jánosok, nysz. sz. Gergelyek alakjai sem tértek vissza. Acácius püspöknek jutott a szerep felbontani maga Jézus Krisztus, az Isten által létesitetett és megszentelt belső köteléket, mely a püspököket Róma püspökéhez, igy a pápához kötötte. El volt hintve a szétvonás magva. Megindult a lejtőn a lavina. És ha itt-ott voltak is egyenes lelkű vallásos férfiak, nem voltak képesek a rohanó áramlatnak megállító gátat vetni. Az egyház virágos kertjéből a legszebb rózsákat akarták kivágni. A keleti egyház szakadását a Photius és Coerularius patriarchák idejére szokták tenni. A régi Róma és az új Róma nagy csatájának azonban vannak előjátékai, melyek századokkal előre nyúltak és lassan de biztosan készítették elő a nagy egyházszakadást. A második század gnosticismusa, a IV. század ariánismusa, az V-ik század monophisitismusa ezek a veszélyes vallási mozgalmai az őskornak, Keleten keletkeztek és keletiek terjesztették. Csakhamar az V. és VI. században keleten az egységes egyháztól nagy területek szakadtak el és nemzeti egyházakká fejlődtek, így Armeniában, Perzsiában, Szíriában. Nemsokára nemzeti és politikai ellentétek támadnak és új egyházak alakulnak. A IV-dik században Konstantinápoly megalapításával új központ keletkezik, amely mindinkább ellentétes állásba kerül a régi Rómával szemben. Ez időtől kezdve egészen a VIII-dik századig hosszabb-rövidebb terminusú szakadások keletkeztek Kelet és Nyugat között és az egyház szent csarnokaiba lopózott egyházpolitika, nem a szív és a lélek békéjét és egyetértését munkálta, de hintette az elégedetlenség, a szeretetlenség és a gyűlölet magvait, amelynek egyeneságú gyümölcse nem is lehetett más, mint az átkos szakadás. A szakadás nagy tüzének első hatalmas fellobbanása a 381-ben megtartott zsinat 3-dik kanonában tűnik fel, ahol az új Róma város püspökének tiszteletbeli elsőség biztosíttatik a római püspök után. Amit az egyház constitutiói meg nem adtak, azt kikövetelte magának a császári trón méltósága és tekintélye. Ez volt a mag, amelyből kinőtt az átkos fafi Dr. Rusznák i. m. 7. lap tettel csókolja meg feleségét, mosolyogva int fejével a gyerekeknek és eltávozik a szobából. Mikor kilépett a ház ajtaján, a két fickónak intett, hogy menjenek be, ott megkapják karácsonyi ajándékukat. Aztán szigorúan megtiltotta, hogy valaki követni merje, nagy örömmel nekivágott a csendes, sötét erdőnek. Ill. Két magasan ráeredező sziklafal között, mely mintegy 50 lépésnyire zárta körül a völgyet, álltak afelrobbantott kápolnát romjai, ahogy azt a köznép nevezte. A falakról majdnem mindenütt lehullott már a vakolat, az ajtót helyettesítő rozsdaette vasrostély tárva-nyitva volt, azt a pár még meglevő lépcsőt a gaz és dudva egészen benőtte. A kis kápolna belsejében még láthatók voltak a régi díszitések nyomai, de a temérdek szentkép teljesen megfakulva és félig megrothadva lógott a falon. Az oltárterítő és oltárkendők egy tömegben rothadtak,, az Istenszobra, mely az oltár felett trónolt, darabokra zúzva hevert a szintén összetört szentségtartóház előtt, az örökmécsesből pedig már csak a felső karika lógott a kötélén, a mécs meg darabokra törve szanaszét hevert. Mindezt ujjnyi vastag porréteg lepte be és az elhagyatott kápolna egyik sarkában tüskebokor nőtt, látszott, hogy emberi kéz már régen nem csinált itt rendet s hogy még azóta ember soha nem járt benne. A környék lakosait vallásos félelem tartotta vissza e kápolna látogatásától. De ez estén egy ember jött be ide, magával hozva 22 gyertyával felszerelt fenyőfácskát. Az oltár előtt ha-A hosszú századok múltak, de Róma jóváhagyása késett s a konstantinápolyi pátriarchák azzal mit sem törődve, beleéltik magukat Kelet elsőségébe s a tiszteletbeli elsőség után joghatósági elsőséget gyakoroltak. Eme elsőségük tudatában már nemcsak püspököket szentelnek, ítélnek, letesznek s messze kiterjedő jogokat gyakorolnak, hanem már a római pápa patriarchális területén is fel-feltünnek és a császári trón védpajzsa alatt zsinatot tartanak s ott a pápai ítélet megsemmisítésére törnek. Mindezeket azonban hiba volna a keleti egyház teherszámláján hagyni, mert a történelem lapjai arról beszélnek, hogy ezeknek a császári szék volt a kiinduló helye, a császárok zsarnoksága és tetszelgése rendezte azokat. Viszont a konstantinápolyi patriarchák között is nagyon sok tiszteletre méltó és erős egyéniség volt, akik a császári udvar eszközéül nem adták oda magukat. A szakadás nagy tüzének hatalmas fellobbanása jelentkezik a chalcedoni zsinat 18-dik cánonjában, ahol már Bizáncz Rómával és a konstantinápolyi püspök a római pápával párvonalba állíttatik ekképen : „A szent atyák végzéseit és a kegyes emlékű Theodozius alatt a császári városban, Konstantinápolyban, az új Rómában összesereglett 150 püspök felolvasott szabályait mi is elismervén, ugyanazon legszentebb városnak, az uj Rómának kiváltságairól ugyanazt határozzuk. Mert a régi Róma székének, minthogy azon város uralkodott, méltán tulajdonítanak kiváltságokat és ezen szándéktól indíttatva Isten legkedvesebb 150 püspöke a legszentebb uj Róma székének egyenlő kiváltságokat adtak, helyesen ítélvén, hogy a városnak, mely uralom és senátussal tiszteltetett meg, és a legrégibb királynéval, Rómával egyenlő kiváltságoknak örvend, egyházi ügyekben is szintoly méltósága van, és utána második helyen áll és hogy Pontus Ázsia és Trácia metropolitái, valamint a nevezett megyéknek a barbárok közt létező püspökei a nevezett legszentebb konstantinápolyi egyház széke által szenteltessenek fel...“. E kánon nagyon a szivén feküdt nemcsak a konstantinápolyi püspöknek, de főképen a császárnak, ki maga is kérte Rómát, hogy a neki is kedves kánont hagyná jóvá. Bár a pápa úgy a császár, mind pedig a császári udvarnak s magának a konstantinápolyi püspöknek is tudomására hozta, hogy illetéktelen jogok kisajátítására törnek, már nem bírtak megválni a keleti független elsőségi gondolattól, a lavina tovább csúszott. A konstantinápolyi püspökök az ötödik században ismét feltűnnek a világ színpadán és olyan merész szerepre vállalkoztak, amilyenre addig a történelem nem tud praecedenst mutatni. Megjelenik egy Acacius, ki féktelen gőgjében a pápai kiközösítésre viszont kiközösítéssel felel. Ezzel kettészakította az isten által megalkotott egységi láncot, felbontotta a legszentebb kapcsot, mely Kelet püspökeit szent Péter trónjához fűzte. Acáciussal nemsokára ugyan sírba szállott a szakadás lényege, de az első szakadásnak gyászos következményeit még sokáig kellett viselni úgy Keletnek, mint Nyugatnak. A pápáknak s a jobb belátású konstantinápolyi patriarcháknak harmonizáló művét azonban ismét megzavarta a „synodus trullana“, amelynek üdvös tartalmú kánonai között több olyan foglaltatott, mely az apostoli szék jogaival, illetve a nyugati fegyelemmel érzékeny pontban szembe találkozott. Bár a nyolcadik században bekövetkezett képirtással egy új felvonása közeledik a szakadás nagy drámájának, végzetes jellegűvé mégis csak az lett, amelyet a történelem Photius nevéhez fűz. (Folyt, köv.) talmas termetű férfi térdelt és kínosan nyögött , torzonborz szakállal benőtt arcát kezeibe rejtve. Mit jelentett ez óriásnak különös karácsonyesti ünneplése ez elhagyatott erdei kápolnában ? Ki volt ő ? Mi mehetett végbe a lelkében, hogy úgy sírt, mint egy gyermek ? Egész múltja elvonult lelke előtt. Mint a krummfobelvölgyi erdész elsőszülött fia, szigorúan vallásos szüleitől a legjobb nevelésben részesült, melyet azonban a rossz társaság, melybe akkor került, mikor az egyetemre ment jogot tanulni, teljesen lerontott. Istenfélő, becsületes ifjútól lump, izgága, kártyás, istentagadó s végül váltóhamisitó lett. 22 éve annak, hogy atyjuk halála után főerdésszé lett öccsével itt találkozott, az akkor még díszes kápolnában. Titokban idehivatta az öcsét, úgy, hogy senki se lássa ; egyik nemes tanulótársa nevére váltót hamisított s más megoldás nem lehetett, csak menekülni külföldre, ha jómódú öccse nem segít rajta. Öccse késznek nyilatkozott őt, a váltóhamisítót megmenteni azon feltétel alatt, ha egy faluban lakó árva, becsületes leányt azonnal elvesz feleségül. Ezt az ajánlatot ő akkor kinevette. Akkor azt mondta neki öccse: — A te szived jégpáncéllal van körülvéve, menj be a kápolnába az Istenanyja szobra elé és kérd kegyelmét, hogy olvassza fel azt a jégkérget és hogy gyújtsa meg benned a hit örökmécsesét, hogy képes légy széttépni azokat a vasbilincseket, melyek téged a világ gyönyöreihez oly szorosan lekötve tartanak. GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE 3. oldal.