Görög katolikus szemle, 1933. január-december (5. évfolyam, 1-24. szám)
1933-01-08 / 1. szám
1933. január 8. GÖRÖG-KATOLIKUS SZEMLE is tanítanak többen — én háromról tudok — ki itt, ki odaát. Jöjjetek mentői többen. Ez az egyetlen görög-katolikus lap ma s már csak kénytelenségből is, a grékus egység szimbóluma. Mindenkinek jussa van hozzá, valamint nekünk is jussunk van minden hittestvérünk támogatására. Előttünk becses mindenki terve, nézete, még akkor is, ha nem egyezik a miénkkel. Gróh István, Pelle István. Mint mindenki tudja, olympiai világbajnoka a tornának, mint nagyon kevesen tudják: görög-katolikus fiú. A sportban kiváló teljesítményekkel dicsekvők közül valószínűleg nem is egyedül, így mindjárt Kohutot, a labdarúgó-viadalok közönségének népszerű ,,Kohuuuút"-ját is alighanem alaposan lehet, a neve után ítélve, megrögzött grékussággal gyanúsítani, bár igazán nem tudjuk, az-e és ha igen, mennyiben gyakorolja. Pelle István azonban egész bizonyosan az. Ezt bizonyítja az a körülmény, hogy legutóbb az athletikai szövetség dorgálásra ítélte bizonyos — állítólagos — szabálytalan viselkedés miatt. Mennyire volt jogos ez az egyik oldalról hevesen védelmezett, más oldalról épp oly hevesen támadott megrendszabályozás, nem tudjuk megítélni. Sajnos, nem vagyunk már gyakorló sportemberek , ráadásul pedig a lapok közleményei is olyan zavarosak, hogy azokon alig lehet laikusnak elindulni. Az egyik vádpont azonban, az, amelyik miatt mi is foglalkozunk Pelle István személyével — abban áll, hogy tervezett erdélyi körútja alkalmából a román követségen vízumért jelentkezvén, ott megállapították róla, hogy román. Nagyváradon ugyanis van egy Pelle nevű ügyvéd, aki román. Állítólag Pelle nem tiltakozott volna ez ellen. A dolog így meglehetősen zavarosan fest, pedig ennél világosabban a lapok közleményeiből nem lehet kihámozni. Mindamellett kétséget nem tűrően megállapíthatjuk ennyiből is, hogy Pelle István minden lehet a világon, csak éppen román nem, mert teljességgel nem tud románul. Ha ugyanis tudott volna, akkor nagyonegyszerűen azt kellett volna felelnie akár a román követségnek, akár az athletikai szövetségnek: lehet, hogy van Pelle nevű ügyvéd és az románnak vallja magát, azonban mégsem román. A román nyelv ugyanis nem tűr meg egymás mellett két „1“ betűt, annyira, hogy még a latinból szerzett szavaiban is collatio helyett colatione-t, collaborare helyett colaborare-t ír. Következésképpen a román névvegyelemzési gyakorlat alapján meg kell állapítanom, hogy az illető Pelle — nem román. Magamról nem is beszélve. Azonban Pelle, nem tudván románul, nem mondta mindezeket. Eszerint nem is román. A dolog veleje pedig igen nagy valószínűséggel egészen más; az, amit éppen múlt számaink egyikében feszegettünk, hogy Magyarországon általános vélemény szerint aki görög-katolikus, az nem lehet magyar. Oláh fordításban pedig ez a tétel úgy szól, hogy aki görög-katolikus, az eo ipso román. Ennek a ferde felfogásnak áldozata valószínűleg Pelle István is, aki talán nem is az ellen nem tiltakozott, hogy ő román, hanem az ellen, hogy görög-katolikus, ami ellen csakugyan nem is tiltakozhatott. Miután pedig ez ellen — nem tiltakozhatván — nem tiltakozott; miután pedig kétségen felül álló dolog, hogy aki görög-katolikus, az oláh, ha ugyan nem ruthén, tehát elismerte, hogy oláh. Tehát bűnös. Quod erat demonstrandum. ... A yankeek nem tartják embernek a niggert; vasútaikon külön kocsik, városaikban külön szállodák és vendéglők vannak for coloured gentlemen. Hasonlóan az indiánt sem. Mikor azonban észrevették, hogy niggerek és indiánok sport tekintetében gyakran felülmúlják a fehéreket, egy pillanatig sem haboztak elismerni jankeenek a legéjfélibb képű niggert is, hadd szerezzen dicsőséget a csillagos lobogónak. Erre az alkalomra elfogadták teljes értékű embernek a feketét. Mi, magyarok sokkal előkelőbb urak vagyunk. Mások erőszakkal annektálnák a Pelle Istvánokat a magukénak, még ha kézzel-lábbal kapálóznának is ellene; mi sietünk megtagadni, ha csak a legcsekélyebb kétség is talál felmerülni. Mert kétség, az merülhetett föl. Lehet, hogy az általános közvélemény hatása alatt maga Pelle sem tudja, merheti-e magát egész határozottsággal magyarnak állítani, akármennyire magyarul érezne különben. Hiszen görög-katolikus! — ezt nem tagadhatja el. Márpedig, aki görög-katolikus . . . hiszen tetszik tudni .. . Ne küldjünk a MAGOSznak, a Szemlének magáncímekre pénzt! Ne használjunk erre utalványt! Az zavart okozhat és drága. Használjunk „csekklapokat“. EGYHÁZI ÉLET Szent év ünneplését rendelte el soron kívül Őszentsége Krisztus Urunk halálának tizenkilencszázadik évfordulója alkalmából. Őszentsége ezen elhatározásáról abban a beszédben értesítette rádió útján a világ katolikusait, melylyel a bíbornoki kar szerencsekívánatára válaszolt. A szent év április 2.-án, vasárnap kezdődik és 1934. április 2.-án, Husvét hétfőjén végződik. A vonatkozó részletes rendelkezéseket Őszentsége később fogja közzétenni Gojdits Pál eperjesi püspök úr Őnagyméltósága a múlt hó folyamán átutazóban néhány napot Budapesten töltött. Ez alkalommal a központi szemináriumban misét mondott s a mindkét szertartású papnövendékek szertartásuk szerint, két szín alatt vették megukhoz az Úr testét és vérét Őexcellenciája kezéből. Székhelyet változtat a körösi püspök. Jugoszláviai magyar lapokból, vesszük a következő információt: A pápa Őszentsége novemberben aláírta azt az okmányt, melyben a körösi görög-katolikus püspökség székhelyét Zágrábba helyezi át. Nyárády püspök átköltözése Zágrábba, az új székhelyre részben már meg is történt, ő maga már itt is lakik. Ugyancsak Róma intézkedett aziránt is, hogy Zágrábban a püspök székesegyházat nyerjen. E célból a Cirill és Metód szentekről elnevezett templomot görög-katolikus templomnak nyilvánították ki. Az elhagyott püspöki udvar Kőrösön értesülésünk szerint kolostor céljaira fog szolgálni. „ Budapesti segédlelkésszé Megyéspüspök úr Őnagyméltósága dr. Sztankay Andor bodrogolaszi lelkészt nevezte ki, aki új állását már Karácsony előtt el is foglalta. Helyébe Őnagyméltósága értesülésünk szerint dr. Szász László sátoraljaújhelyi segédlelkészt nevezte ki Bodrogolasziba, Papp György p. V. papnövendék, joghallgató és nekünk kedves ifjú munkatársunk a közelmúltban vette föl az alsóbb egyházi rendeket. Az újvilágból* A kultúrharc az Egyesült Államokban változatlan erővel folyik, sőt hevességben még inkább nyer. A coelibátus hívei amellett kardoskodnak, hogy a püspöki rendelkezéssel szembehelyezkedő lelkészek megrendszabályozása jogos volt, minthogy engedetlenség forgott fenn részükről; a másik oldalon már az unio-okmányt teregetik ki, azzal a csak épen hogy ki nem mondott „célzatossággal, hogy ime Róma, illetőleg Őszentsége így tartja meg a vállalt föltételeket. Hidegen nézhetnék az egész kavarodást, ámde bizonyos körülmények arra látszanak rá mutatni, hogy magasabb és legmagasabb egyházi körökben csakugyan kívánatosnak látják a celibrátus kierőszakolását a görögszertartásúaknál is, az időpontot pedig alkalmasnak erre az akcióra. Hisz az ukrán püspökök egyike is bevezette egyházmegyéjében ezt a változtatást, sőt hír szerint az ungvári új püspök is tett erre célzó, bár nem nagyon határozott kísérletet. Az a jelenség, amely ennyi ponton ilyen egyidejűséggel és egymásutánisággal jelentkezik, mindenesetre többet jelent már, mint egyes ordináriusok egyéni kísérletezéseit és mindenképpen arra mutat, hogy itt magasabb helyről jövő akarat nyilvánul meg. Akkor pedig csak a név kell változzék és rólunk is szólhat a mese. Mindamellett nem tudjuk elhinni, hogy ez a magasabb hely Őszentsége maga volna. Az a pápa, aki a hívők laikus seregét oly fontosnak tekinti, hogy az Egyház tevékenységébe szorosan bevonandónak ítéli; az a pápa, akinek uralkodása alatt a milliókat elnyelő mexikói háború ment — és szinte mondhatnék: megy — végbe s a spanyol forrongások: nem ítélhet fontosabbnak egy fegyelmi kérdést a laikus hívek kívánságánál. Azt aligha lehet állítani, hogy akár Mexikóban, akár Spanyolországban a klérus fegyelme kívánnivalót hagyott volna hátra; tudtunkkal épen ezen a két helyen fejlődött ki egész tökélyében. Mégis, mikor a nagy vihar jött, ez a fegyelmezettség nemcsak arra nem volt alkalmas, hogy a vihart elfordítsa, hanem arra sem, hogy annak ellene tudja állítani a hívek seregét, pedig más tekintetek, más érdekek is lettek volna, melyek a klérus ilyen irányú törekvését alátámasztották volna. Úgy látszik tehát, hogy ebben a két országban a klérus, minden nagy fegyelmezettsége dacára, — sőt az sincs kizárva, hogy talán bizonyos mértékig épen annak következtében, nem tudjuk — elszakadt a hívek laikus tömegétől, elvesztette a látszat dacára befolyását reájuk. Valahol valami bajnak kellett lenni, ami éket vert a klérus — s ami nagyobb baj: az általa képviselt Egyház — és a lelkek közé, valaminek, ami megakadályozta, hogy a hívek a maguk dolgának tekintsék az Egyház dolgát; ami pedig csak úgy képzelhető, hogy az Egyház nem elégítette ki a lelkek minden szomjúságát. Mert különben sem maga a felfordulás nem ment volna olyan simán, sem a felfordulás megszüntetésére irányuló törekvések nem vallottak volna olyan könnyen kudarcot. Maga a disciplina, az, engedelmesség tehát nem minden s ezt Őszentsége, az Actio Catholica sürgetője bizonyára jóban látja, mint mi. Ugyanaz, aki szükségesnek tartja a laikus elem bevonását az Egyháznak — természetesen nem dogmatikus és szakrális — tevékenységébe, aki a szűkebb együttműködést kívánja, sürgeti és parancsolja, nem akarhatja ugyanakkor egymás ellen fordítani a klérust és a laikus elemet egy szintén nem dogmatikus és nem szakrális, hanem pusztán gyakorlatilag hasznos fegyelmi kérdésben, különösen, ha még ez a hasznosság is anynyira vitatható. Ezzel meg van mondva, hogy a coelibátus ellenzői helytelen nyomon járnak, amikor Őszentségére kezdik visszavezetni az akcióért való felelősséget és meg van mondva, hogy tévednek, amikor azokat az eszközöket veszik alkalmazásba, amelyeket eddig: az egyházi felsőbbségtől való elszakadást, az amerikai közvéleményhez való apellátát, a görög szertartás védelmében a „russzkij národ" túlságos hangsúlyozását, ahelyett, hogy hogy megkísérelnék az egyedül helyes eszközt, felkeresve a voltaképeni forrást, ott kísérelni meg a sérelmes vélekedés megváltoztatását. Jelenlegi magaviseletükkel csak annak adják bizonyságát, hogy inkább szlávok — mondjuk: oroszok, — mint katolikusok s ez kissé levon küzdelmük rokonszenvességéből. Ezzel nincs az mondva, hogy a coelibátus védelmezőinek álláspontja kifogásra nem ad alkalmat. Legyen úgy, hogy a görög-katolikusok privilegizált katolikusok, bár helyesebb volna azt állítani, hogy más színezetű, katolikusok. Akkor sem a görög-katolikus