Határszéli Ujság, 1914. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-05 / 1. szám

1014. január 5. jük azt, amit mondani akarunk. Annál is inkább, mivel érzésünk, gondolatvilágunk, továbbá az az erő, melyre úgy szellemileg mint anyagilag tá­maszkodunk, a szinmagyarság körébe utalnak minket. Az igazságot azonban mindennél előbbre valónak tartjuk s meg kell mondanunk, hogy azoknak a szánalomra méltó szegény parasztok­nak faggatása egyáltalában nem a magyar ügy érdekében való. Tántoríthatatlan hívei vagyunk az egy­ és oszthatatlan magyar birodalomnak, a pánszlávizmust, állambontó cselekedeteket azon­ban mindenhol inkább kereshetik a hatalmi té­nyezők, mint a ruthének között. Minden vitán kétségen felüli már az a kö­rülmény, hogy a gazdaságilag elnyomorodott, buzgó hitű, fanatikusságra hajló ruthén parasztot a skizmában az a tény vezette, hogy olcsóbb vallást keresett, mely a zsebét nem fekszi meg annyira. Az ungi gör. kath. Klérus jóravalósága, magyaros gondolkozása megállja a szigorú kri­tikát, Beregben és Máramarosban azonban olyan jelenségek mutatkoztak, melyek nem a legjobb világításban tárják elénk a papok­ és a hívőik közötti viszonyt. Ma úgy fest a dolog, hogy a gazdasági kérdésből papok­ és a hívőik közötti civódást kihasználó és veszedelmes irányban szitó felbújtókat nem lehet felelősségre vonni, mert kívül állnak a magyar államhatalom hatalmi körén. Egy csomó, korlátolt, fanatikusan vallá­sos, a kultúrának legalacsonyabb fokán aluli pa­rasztnak bebörtönzése szerintünk az államraison szempontjából sem nem okos dolog, sem nem kívánatos. Mélyebben bele kell nézni a dolgok vele­jébe s akkor arra az igazságra fog jutni a ha­talom is, hogy a skizma földjén valami nagy, lelkiismeretlen mulasztás történt. Meg kellene tudni, vájjon a legtöbb helyen a tisztelendő urak nem , csak a párbér, a szála erejéig ereszkedtek le ehhez a szegény elmaradt néphez ? Valami nagy dolognak kellett ott történni, hogy Iván szomorú földi életének egyetlen vigasztalójával az ősi hitével is szakít, azzal az indokolással : megyek oda, ahol olcsóbb a vallás. És valószínű, hogy a közigazgatás is nem mindenhol akar le­szállni a lóházról. A ruthén rettenetesen fél az úrfélétől. Talán az urakban is nagyon sok lesz a hiba, ezt a körülményt is jól latba kell vetni, mert a ruthén úrfélelme nem tisztelet, hanem reszkedő félelem. A­kik a népből és a néppel élnek, azoknak hozzá kell egy kicsit férni a lel­kéhez is, és főleg a gazdasági érdekek javítására törekedni, akkor nem lesz árulás, nem lesz skizma. Ezeket éppen most jónak láttuk elmondani. Téli újdonságok „BOROSS“-nál, szellemében folyton ennek él, vágyait hajhássza a vágyakozásban. Aiglon külső formáiban egészen vonzódik a primitívhez. Alakjai emberek, őslények pőrén mezítelenül vonzza a misztikus és ennek naivul kifejezést is ad. Indus, egyiptomi, asszír primitívségek hat­ják, a síkban élteti merev, monoton vissza-vissza csukló ernyedt idegeit. Kábult bujaságban eszkö­zeit ismétli újra és újra, csodálatosan deformált kígyóhajlékonysága női szertelenül és érzékien meghunnyászkodók és meglapulók. Hátterei óriási és végtelen dimenziókat sej­tetnek, e színtelen arányok monumentalizmusa megdöbbent s csak az elhomályosuló öntudat fog­lalja és kalauzolja be e végtelen perspektívát. Általában Baiyrossal egy érzelmi világát fék­telen erotizmusa, csakhogy Baiyros alakjai meg­fontolt józansága élő alakok, az övéit a mámor az érzékek enerváltsága légiesíti. — Beardsleynél fölötte transzcendentálisabb. Minden fesztelensége és határtalansága mel­lett, lágy kedélyű, szelíd és szabad, nyers ösz­tönei átérzésében sohasem brutális, durva alap­impresszió kecsesen elcsendesedettek, sohasem visszataszítók. Őt megérteni és szeretni kell. Festményei­ben távolmarad minden naturalizmustól, nem lát­­tatt, nem törekszik folthatásokra csak sejtet, gon­dolkodóba ejt s aki egyszer közelébe férkőzött, bőségesen jutalmazza kincsei pazaroltságával. Technikája finoman stilizált, egyszerűségé­ben keresetlen. Exlibrisei mély filozófiai témákat rejtenek, küzdelmét a sötét maliciával szemben, a művé­szi felébredést és kulturális megújhodást symbo­­lizálják mithikus beállításai. E témák mögött befejezett sors és történet áll. S amint így végignézem sok-sok képét, rajzai értékes tömegét egy szebb, egy gyönyö­rűségesebb szférában elvesztem önmagamat, az öntudatot, csak élek benne és a mámorban el­omlón ringatódzom a kéjben, a testek isteni rit­musában, a szerelem az egymás felé törekvés áhí­tozott pose-ban. Felfogva a termékenyítés és fenntartás mű­vészien felmagasztosult őszinte megértését vad gyönyörűséggel szívom magamhoz egyéniségét. A tompa, vén nagyteremben, évszázadok tradícióval kézen, ifjúi szerelmek, szubtilis álmok, parázna szépségek lomha tunyaságba melegedve élik a Csendet. * * * HATÁRSZÉLI ÚJSÁG. A NAGYVILÁGBÓL. A császár ruhájában. A „Határszéli Újság* számára irta: Pilsch Nándor. Háromszázhatvanöt napocska, úgynevezett „kis nap“ az egész. Háromszázhatvanöt színes és ragyogó gyöngyszemecske egymás mellé fűzve húszesztendős fiatalságunk piros selyemfonalára: ez az önkéntesi év. Ezekből a gyöngyszemekből néhányat már lepergettem az olvasó előtt, maradt még vagy háromszázhatvan énnekem. Ezekből a megmara­­dottakból valók a következők: * Akkoriban már két csillagja volt Freiwilliger Bacsónak, amikhez maga sem tudta, hogyan ju­tott hozzá, mivel azonban alkalmazkodó termé­szet volt, belenyugodott a változhatatlanba és tíz centiméter magas gallérján, amit már kétszer le­vágatott a kapitány, büszkén hordta a káplári méltóság distinkcióit. A „káplár úr“ jó katona volt. Az előíráso­kat betartotta — amnnyire lehetett. Többet senki sem kívánhatott tőle. Fütyörészve cipelte a bor­­nyut és feszesen meghúzta vállán a Manlicher szíjját. Igaz, hogy a bornyuban egy alkalmas desz­kán kívül más semmi sem volt, ez a deszka azonban ravaszul úgy volt elhelyezve, hogy ki­­feszítette az üres bornya oldalát és így azt az illúziót keltette, hogy a „házibőrönd“ alaposan meg van tömve. De a Bacsó életfilozófiája sze­rint az életben amúgy is csak az illúzió a fő, aminek ilyenformán eleget is tett. — Hogy meny­nyire igaza volt, bizonyítja az a körülmény, hogy amikor egyszer a pucérja kintfelejtette a szóban­­forgó illúziós deszkát, a bornya lötyögött, be­esett és egyáltalában nagyon rosszul nézett ki. Annyira rosszul, hogy a század háta megött lo­vagló kapitánynak is szemébe ötlött, hát meg­piszkálta a kardjával • — Önkéntes, mi van ebben? — Az összes előírt dolgok! mondta az ön­kéntes, mert bízott az illúzióban. — Majd a kaszárnyaudvaron megmutatja őket. Berukkolás után azonnal. És Bacsó megmutatta. Benne volt a bornyá­ban minden. És amikor a kapitány mosolyogva végigvizsgálta az egész századot, egy bakának sem volt üres a ternisztere. Csodálatosnak és megmagyarázhatatlannak tetszett a dolog. Pedig roppant egyszerű volt. Amikor a kapitány előre­lovagolt, Bacsó végigházalta az egész századot. Az egyiktől törülközőt, a másiktól bajuszkefét, a harmadiktól suvikszot kapott, m­íg egészen vér­­schriftos nem lett a terniszter. És a világ leg­­ártatlanabb arcával mutogatta meg a kapitány­nak : — Fő az illuzi, öregem! motyogta magá­ban, miközben nagy gonddal és hatalmasakat só­hajtva visszarakta a kölcsönkapott kincseket. Legbüszkébb azonban a műfordítására volt. A lövöldében apró, pajzsalakú, fekete táb­lákon magyar nyelvű felírások voltak, amit a lö­vészet dicséretével és a harczi erényekre való buzdítással foglalkoztak. A kapitánynak tetszett a dolog csakhogy szerette volna ezeket a feliratokat németül, a hadsereg hivatalos nyelvén olvasni, de senki sem vállalkozott arra, hogy a kis verseket eredeti versformákban adja vissza német nyelven. Egy ízben végre Bacsóhoz fordult: — Te újságíró, vagy költő, vagy mi az ör­dög. Fordítsd le nekem azokat a verseket. Az önkéntes mindenekelőtt szabadságot kért a délutánokra, tanulmányozni óhajta — úgy­mond — a felírásokat, hogy a szellemükbe hatoljon, az igazi értelmükben adhassa őket vissza. Né­metül azonban a jámbor csak annyit tudott, hogy „Bájfusz“ annyi mint „lábhoz“, azért, mert „Báj az „láb“ és „fusz“, az „ház“. Hát tanult sokat és minden délután a lö­­völdében tanulmányozta a feliratokat. Rossz nyel­vek azt állítják, hogy ugyanezen napokban egy szőke baba is állandóan a „Püspök kútja“ felé sétált az ura nélkül, azért, mert jó víz van arra­felé. A vizet tanulmányozta. Körülbelül két hét urulva eszébe jutott a ka­pitánynak a műfordítás. Éppen a lövöldében voltak, rámutat az egyik táblára: A vadász, ha a cél nehéz, jó kifogással mindig kész. — Hogy hangzik ez németül ? — Azonnal! — hüledezik Bacsó — de nin­csenek nálam az írásaim. Talán otthon .. . majd megnézem . . . jelenteni fogom . . . igen, a ka­szárnyában vannak . . . — Csak úgy hevenyészve fordítsd le. Bacsó nyelt egyet. — Hevenyészve? Jó. Leült az egyik asztalhoz és egy félórai kí­nos munka és erőltetett gondolkodás után át­nyújtotta a műfordítást: Der Jäger, wenn das Ziel ist schwer, Mit gutem Ausfang ist schon fertig — Mi ez ? — kérdi a kapitány. — Műfordítás. — Mi ez: „Ausfang?“ Aus az ki és fang, az fogás. — Köszönöm. Délután kirukkolsz. — Ez volt első műfordításom, szokta mon­dani és csak a jóságos isten végtelen irgalma mentett meg a becsukástól. Többet sem mű­fordítók, annyi bizonyos. A honorárium nem éri meg. Ha műfordítani nem is, mulatni annál job­ban tudott. De csak egyedül, mint az igazándi, a nagy vérbeli mulatók. És cigánnyal. Egygyel. Egy prímással, aki öreg volt, mint a zalacskai országút és inkább brácsás volt, mint prímás. Brácsásnak rossz volt, kicsapták a bandából, hát önállósította magát és felcsapott prímásnak. Ezt hívják röviden : felfelé züllésnek. — Egy öreg brá­csán játszott prímet. Gyönyörű volt, sőt sok volt gyönyörnek. És ha megbolondult néha a jó fiú, ha csillogó leányszemek sebezték halálra a szi­vét, a nyakába szedte ezt az öreg prímást és a brácsa mélabús dörmögése mellett kipanaszkodta magát neki. Aztán leültette az asztalhoz : — Ülj le apám. Légy egyszer úr. Mulasd ki magad. Most én muzsikálok neked. És muzsikált a rossz brácsán a vén ripa­­csos cigánynak, hogy annak hullottak a könnyei. Isten tudja, mire, kire gondolt a vén lator, de ilyenkor aztán egész éjszaka úrnak képzelte ma­gát. És sohasem nevették ki egymást. Ezek­ a mulatozások szerény, vendégmentes külvárosi korcsmákban estek meg, hát senki sem tudott róluk. 3. oldal.

Next