Határszéli Ujság, 1914. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1914-01-05 / 1. szám
1014. január 5. jük azt, amit mondani akarunk. Annál is inkább, mivel érzésünk, gondolatvilágunk, továbbá az az erő, melyre úgy szellemileg mint anyagilag támaszkodunk, a szinmagyarság körébe utalnak minket. Az igazságot azonban mindennél előbbre valónak tartjuk s meg kell mondanunk, hogy azoknak a szánalomra méltó szegény parasztoknak faggatása egyáltalában nem a magyar ügy érdekében való. Tántoríthatatlan hívei vagyunk az egy és oszthatatlan magyar birodalomnak, a pánszlávizmust, állambontó cselekedeteket azonban mindenhol inkább kereshetik a hatalmi tényezők, mint a ruthének között. Minden vitán kétségen felüli már az a körülmény, hogy a gazdaságilag elnyomorodott, buzgó hitű, fanatikusságra hajló ruthén parasztot a skizmában az a tény vezette, hogy olcsóbb vallást keresett, mely a zsebét nem fekszi meg annyira. Az ungi gör. kath. Klérus jóravalósága, magyaros gondolkozása megállja a szigorú kritikát, Beregben és Máramarosban azonban olyan jelenségek mutatkoztak, melyek nem a legjobb világításban tárják elénk a papok és a hívőik közötti viszonyt. Ma úgy fest a dolog, hogy a gazdasági kérdésből papok és a hívőik közötti civódást kihasználó és veszedelmes irányban szitó felbújtókat nem lehet felelősségre vonni, mert kívül állnak a magyar államhatalom hatalmi körén. Egy csomó, korlátolt, fanatikusan vallásos, a kultúrának legalacsonyabb fokán aluli parasztnak bebörtönzése szerintünk az államraison szempontjából sem nem okos dolog, sem nem kívánatos. Mélyebben bele kell nézni a dolgok velejébe s akkor arra az igazságra fog jutni a hatalom is, hogy a skizma földjén valami nagy, lelkiismeretlen mulasztás történt. Meg kellene tudni, vájjon a legtöbb helyen a tisztelendő urak nem , csak a párbér, a szála erejéig ereszkedtek le ehhez a szegény elmaradt néphez ? Valami nagy dolognak kellett ott történni, hogy Iván szomorú földi életének egyetlen vigasztalójával az ősi hitével is szakít, azzal az indokolással : megyek oda, ahol olcsóbb a vallás. És valószínű, hogy a közigazgatás is nem mindenhol akar leszállni a lóházról. A ruthén rettenetesen fél az úrfélétől. Talán az urakban is nagyon sok lesz a hiba, ezt a körülményt is jól latba kell vetni, mert a ruthén úrfélelme nem tisztelet, hanem reszkedő félelem. Akik a népből és a néppel élnek, azoknak hozzá kell egy kicsit férni a lelkéhez is, és főleg a gazdasági érdekek javítására törekedni, akkor nem lesz árulás, nem lesz skizma. Ezeket éppen most jónak láttuk elmondani. Téli újdonságok „BOROSS“-nál, szellemében folyton ennek él, vágyait hajhássza a vágyakozásban. Aiglon külső formáiban egészen vonzódik a primitívhez. Alakjai emberek, őslények pőrén mezítelenül vonzza a misztikus és ennek naivul kifejezést is ad. Indus, egyiptomi, asszír primitívségek hatják, a síkban élteti merev, monoton vissza-vissza csukló ernyedt idegeit. Kábult bujaságban eszközeit ismétli újra és újra, csodálatosan deformált kígyóhajlékonysága női szertelenül és érzékien meghunnyászkodók és meglapulók. Hátterei óriási és végtelen dimenziókat sejtetnek, e színtelen arányok monumentalizmusa megdöbbent s csak az elhomályosuló öntudat foglalja és kalauzolja be e végtelen perspektívát. Általában Baiyrossal egy érzelmi világát féktelen erotizmusa, csakhogy Baiyros alakjai megfontolt józansága élő alakok, az övéit a mámor az érzékek enerváltsága légiesíti. — Beardsleynél fölötte transzcendentálisabb. Minden fesztelensége és határtalansága mellett, lágy kedélyű, szelíd és szabad, nyers ösztönei átérzésében sohasem brutális, durva alapimpresszió kecsesen elcsendesedettek, sohasem visszataszítók. Őt megérteni és szeretni kell. Festményeiben távolmarad minden naturalizmustól, nem láttatt, nem törekszik folthatásokra csak sejtet, gondolkodóba ejt s aki egyszer közelébe férkőzött, bőségesen jutalmazza kincsei pazaroltságával. Technikája finoman stilizált, egyszerűségében keresetlen. Exlibrisei mély filozófiai témákat rejtenek, küzdelmét a sötét maliciával szemben, a művészi felébredést és kulturális megújhodást symbolizálják mithikus beállításai. E témák mögött befejezett sors és történet áll. S amint így végignézem sok-sok képét, rajzai értékes tömegét egy szebb, egy gyönyörűségesebb szférában elvesztem önmagamat, az öntudatot, csak élek benne és a mámorban elomlón ringatódzom a kéjben, a testek isteni ritmusában, a szerelem az egymás felé törekvés áhítozott pose-ban. Felfogva a termékenyítés és fenntartás művészien felmagasztosult őszinte megértését vad gyönyörűséggel szívom magamhoz egyéniségét. A tompa, vén nagyteremben, évszázadok tradícióval kézen, ifjúi szerelmek, szubtilis álmok, parázna szépségek lomha tunyaságba melegedve élik a Csendet. * * * HATÁRSZÉLI ÚJSÁG. A NAGYVILÁGBÓL. A császár ruhájában. A „Határszéli Újság* számára irta: Pilsch Nándor. Háromszázhatvanöt napocska, úgynevezett „kis nap“ az egész. Háromszázhatvanöt színes és ragyogó gyöngyszemecske egymás mellé fűzve húszesztendős fiatalságunk piros selyemfonalára: ez az önkéntesi év. Ezekből a gyöngyszemekből néhányat már lepergettem az olvasó előtt, maradt még vagy háromszázhatvan énnekem. Ezekből a megmaradottakból valók a következők: * Akkoriban már két csillagja volt Freiwilliger Bacsónak, amikhez maga sem tudta, hogyan jutott hozzá, mivel azonban alkalmazkodó természet volt, belenyugodott a változhatatlanba és tíz centiméter magas gallérján, amit már kétszer levágatott a kapitány, büszkén hordta a káplári méltóság distinkcióit. A „káplár úr“ jó katona volt. Az előírásokat betartotta — amnnyire lehetett. Többet senki sem kívánhatott tőle. Fütyörészve cipelte a bornyut és feszesen meghúzta vállán a Manlicher szíjját. Igaz, hogy a bornyuban egy alkalmas deszkán kívül más semmi sem volt, ez a deszka azonban ravaszul úgy volt elhelyezve, hogy kifeszítette az üres bornya oldalát és így azt az illúziót keltette, hogy a „házibőrönd“ alaposan meg van tömve. De a Bacsó életfilozófiája szerint az életben amúgy is csak az illúzió a fő, aminek ilyenformán eleget is tett. — Hogy menynyire igaza volt, bizonyítja az a körülmény, hogy amikor egyszer a pucérja kintfelejtette a szóbanforgó illúziós deszkát, a bornya lötyögött, beesett és egyáltalában nagyon rosszul nézett ki. Annyira rosszul, hogy a század háta megött lovagló kapitánynak is szemébe ötlött, hát megpiszkálta a kardjával • — Önkéntes, mi van ebben? — Az összes előírt dolgok! mondta az önkéntes, mert bízott az illúzióban. — Majd a kaszárnyaudvaron megmutatja őket. Berukkolás után azonnal. És Bacsó megmutatta. Benne volt a bornyában minden. És amikor a kapitány mosolyogva végigvizsgálta az egész századot, egy bakának sem volt üres a ternisztere. Csodálatosnak és megmagyarázhatatlannak tetszett a dolog. Pedig roppant egyszerű volt. Amikor a kapitány előrelovagolt, Bacsó végigházalta az egész századot. Az egyiktől törülközőt, a másiktól bajuszkefét, a harmadiktól suvikszot kapott, míg egészen vérschriftos nem lett a terniszter. És a világ legártatlanabb arcával mutogatta meg a kapitánynak : — Fő az illuzi, öregem! motyogta magában, miközben nagy gonddal és hatalmasakat sóhajtva visszarakta a kölcsönkapott kincseket. Legbüszkébb azonban a műfordítására volt. A lövöldében apró, pajzsalakú, fekete táblákon magyar nyelvű felírások voltak, amit a lövészet dicséretével és a harczi erényekre való buzdítással foglalkoztak. A kapitánynak tetszett a dolog csakhogy szerette volna ezeket a feliratokat németül, a hadsereg hivatalos nyelvén olvasni, de senki sem vállalkozott arra, hogy a kis verseket eredeti versformákban adja vissza német nyelven. Egy ízben végre Bacsóhoz fordult: — Te újságíró, vagy költő, vagy mi az ördög. Fordítsd le nekem azokat a verseket. Az önkéntes mindenekelőtt szabadságot kért a délutánokra, tanulmányozni óhajta — úgymond — a felírásokat, hogy a szellemükbe hatoljon, az igazi értelmükben adhassa őket vissza. Németül azonban a jámbor csak annyit tudott, hogy „Bájfusz“ annyi mint „lábhoz“, azért, mert „Báj az „láb“ és „fusz“, az „ház“. Hát tanult sokat és minden délután a lövöldében tanulmányozta a feliratokat. Rossz nyelvek azt állítják, hogy ugyanezen napokban egy szőke baba is állandóan a „Püspök kútja“ felé sétált az ura nélkül, azért, mert jó víz van arrafelé. A vizet tanulmányozta. Körülbelül két hét urulva eszébe jutott a kapitánynak a műfordítás. Éppen a lövöldében voltak, rámutat az egyik táblára: A vadász, ha a cél nehéz, jó kifogással mindig kész. — Hogy hangzik ez németül ? — Azonnal! — hüledezik Bacsó — de nincsenek nálam az írásaim. Talán otthon .. . majd megnézem . . . jelenteni fogom . . . igen, a kaszárnyában vannak . . . — Csak úgy hevenyészve fordítsd le. Bacsó nyelt egyet. — Hevenyészve? Jó. Leült az egyik asztalhoz és egy félórai kínos munka és erőltetett gondolkodás után átnyújtotta a műfordítást: Der Jäger, wenn das Ziel ist schwer, Mit gutem Ausfang ist schon fertig — Mi ez ? — kérdi a kapitány. — Műfordítás. — Mi ez: „Ausfang?“ Aus az ki és fang, az fogás. — Köszönöm. Délután kirukkolsz. — Ez volt első műfordításom, szokta mondani és csak a jóságos isten végtelen irgalma mentett meg a becsukástól. Többet sem műfordítók, annyi bizonyos. A honorárium nem éri meg. Ha műfordítani nem is, mulatni annál jobban tudott. De csak egyedül, mint az igazándi, a nagy vérbeli mulatók. És cigánnyal. Egygyel. Egy prímással, aki öreg volt, mint a zalacskai országút és inkább brácsás volt, mint prímás. Brácsásnak rossz volt, kicsapták a bandából, hát önállósította magát és felcsapott prímásnak. Ezt hívják röviden : felfelé züllésnek. — Egy öreg brácsán játszott prímet. Gyönyörű volt, sőt sok volt gyönyörnek. És ha megbolondult néha a jó fiú, ha csillogó leányszemek sebezték halálra a szivét, a nyakába szedte ezt az öreg prímást és a brácsa mélabús dörmögése mellett kipanaszkodta magát neki. Aztán leültette az asztalhoz : — Ülj le apám. Légy egyszer úr. Mulasd ki magad. Most én muzsikálok neked. És muzsikált a rossz brácsán a vén ripacsos cigánynak, hogy annak hullottak a könnyei. Isten tudja, mire, kire gondolt a vén lator, de ilyenkor aztán egész éjszaka úrnak képzelte magát. És sohasem nevették ki egymást. Ezek a mulatozások szerény, vendégmentes külvárosi korcsmákban estek meg, hát senki sem tudott róluk. 3. oldal.