Határszéli Ujság, 1922. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1922-01-15 / 3. szám

SZILÁNKOK NEM EGÉSZEN ÚGY VAN, ahogy azt a ruszins­zkói magyar lapok írják, mikor arról be­szélnek, hogy ebben a gyorsan konszolidálttá lett Ruszinszkóban a katonai diktatúrát követni fogja a statárium megszüntetése és — talán — az autonómia is, ha... és itt megbicsaklik a po­litikai gépezett kereke. Mert ha ez a „ha" nem volna, akkor minden renden és egyszerű becsü­letes után menne, mint ahogy egy konszolidált államban mennie is kell Ott van azonban az a „ha”, amely ellentmond minden fennen hirdetett konszolidációnak és az egész politikai manővert átlátszóvá teszi. Ez „ha“ pedig azt jelenti, hogy mindaz meglesz, amit az előbb emleget­tünk, ha... „törvényhozásbag biztosítjuk a kor­mánynak azt a jogát, hogy a rend és biztonság fenntartására Ruszinszkóban rendkívü­li intézkedé­seket tehet...“ Nos hát ne kerteljenek tovább oda­­fönn Prágában! Vagy van konszolidáció Podkarp. Ruszban, vagy nincs. Ha van, akkor nincs szük­ség a „rend“ és „biztonság“ fenntartásához „rend­kívüli intézkedések“-re. Ha pedig nincs kon­szolidáció, akkor eléggé hozzászoktunk már a katonai diktatúrához és a statáriumhoz, nem szükséges az eddig bevált politikai bilincsek helyett „törvényhozásilag“ újat gyártani. Annyi előnyünk csak lehet hogy a megszokottakat hordjuk! Vagy már annyi sincs? * EURÓPA AGYVELEJE egy kissé megló­dult. Az antantnak nevezett háromfejű ragadozó egyik fejét valahol megütötték. Azt a fejét, amely Bi­and révre hallgat Ma még nem bizonyos, hogy hol történt ez az agyrázkódtató ütés: Can­­nesben-e, vagy Párisban. Azt mondják, hogy Párisban és pedig a Poincarre kezétől. Nekünk itt Ruszinszkóban egy cseppet sem érdektelen, hogy a világ eme nagyszílű ragadozóinak fejé­ben kinek az agyveleje működik: a Briandé é, vagy a Poincarre-é. Ruszinszkó sorsa ugyanis,­­ bármilyen kicsi ország is legyen Európa testén — minden tekintetben a külpolitikai for­dulatoktól függ. Mi vagyunk az a szeizmográf, amely minden politikai rázkódtatásra érzékenyen reagálunk. Sohasem rajongtunk Bilandért, de még jobban félünk a Poincarre agyvelejétől, amelyet a múltból ismerünk. Lábujjhegyre állva figyelünk tehát a határon keresztül nyugat felé és lessük a Benes arcát: felderül e, vagy elkomo­rodik. Mert ha elkomorodik, nincs semmi baj, de ha földerül, akkor Ruszinszkó autonómiájának befellegzett. . . . kérésztől vallott elve a népek önrendelkezési joga“, — hirtelen, minden átmenet nélkül óbé­­gatni kezd, hogy az itt élő magyar nemzeti ki­sebbség „a kulturaivóját el nem érő politikai vezetés miatt“ sötétségben botorkál. Ebből a sö­tétségből pedig — a Beregi Újság „demokrata“ logikája szerint — nincsen más kivezető út, mint egy „irredenta mentes" magyar demokrata párt megszervezése. Mikor a Csehszlovákiába szakított magyar­ság a Benes „demokráciája" következtében szinte elviselhetetlenül nehéz körülmények között, min­denfelől rosszakarattal és előítélettel körülvéve, rettenetes erőfeszítéssel küzködik emberi és nem­zeti jogaiért, akkor egy ilyen — sajnos és éppen ez a legveszélyesebb, hogy magyar cégér alatt megindult — egységbontó, konkolyhintő vállalko­zás lét­egosutságával komolyan foglalkozni nem is érdemes. Hiszen a lóláb, a mindenkori konjunk­túrának mohó kihasználásán való törekvés, na­gyon is kilátszik. Mert ha tekintetbe vesszük, hogy a „Beregi Újság" szerkesztője dr. Kovács Béla, a kommunizmus idején Beregszász városá­nak sajtóügyi politikai megbízottja volt, a nagy csinnadratta bumbummal toborozandó „demokrata párt" leendő vezérei pedig Reizmannak, Strausz­­mannak és az elvtárs közösséggel meghasonlott Simon Mózesek, akkor már meglehetősen átlát­szó az egész kis demokrata üzlet. De mégis! A magyar jövő keresése és min­den magyaroknak egy táborba való összehozása jegyében folytatott küzdelmünk följogosít, sőt egyenesen kötelez bennünket arra, hogy tiltakoz­zunk — nem a „Beregi Újság" intenciói ellen, hiszen azok amilyen közismertek, épp oly ért­hetők is, hanem­­ az ellen a tévhit ellen, hogy a „Beregi Újság- féle lapok magyar lapok. Mert amilyen tisztelettel hajoltunk meg dr. Korláth Endrének, a Pártszövetség elnökének, a magyar sajtóközi béke érdekében közzétett újévi kérelme előtt, épp olyan határozottan kell leszö­geznünk azt is, hogy a különféle indokolatlan egyéni akciók, új orientációk és demokrata ala­kulások dicséretének jegyében magyar nyelven, de magyargyalázó tartalommal megjelenő idegen propaganda iratokat igenis ellenségnek tekintjük és a ruszinszkói magyar sajtó körében kialakult áldásos Treuga D-i-t nem minden magyar n­elvű lapra, hanem csakis a magyar lapokra vonatkoz­tathatjuk Tessék ezt jól megjegyezni! ftp lapot is magyar nyelvű lapot. • Válasz a „Beregi Újság“ f. hó 8.-i vezércikkére. — Az után a durva kirohanás után, amelyet az „Új Közlöny" az elmúlt hetekben új orientáció­jának propagálásával és a Guberniania Rada halva­­született gondolatának a helyeslésével kapcsola­tosan a „patemirozott“ magyar pártok és újságok ellen il­kézett, — s amelyet annak idején lapunk nívójának és a keresztény magyar olvasóközön­ség ízlésének megfelelő formában utasítottunk vissza — most egy másik magyarnyelvű „lap“, a magát hangos szóval demokratának valló „Be­regi Ujság“ jöffen neki a „pártnélküli magyar pártvezérekének. Miután a Podkarpatszka Rusz statáriummal, cenzúrával, agent pro­vokatőrök molesztálásaival és indokolatlan letartóztatások megfélemlítő erő­szakával kormányzó Benes miniszterelnökről szer­vilis módon megállapítja, hogy „testestől lelkes­től demokrata“, aki­k „egész politikai pályáján Korjatovics Tódor herceg.* Igen tisztelt Szerkesztő úr ! Korjatovics Tódor hercegről a Határszéli Ujság 49. számában dr. Kerekes István tanul­mányt irt. A pragmatikus történetírás érdekében tisztelettel kérem a következő rektifikáló sorok közlését: Dr. Kerekes István tanulmánya nélkülözi a történelmi hitelességet. A Korjatovics Tódor hercegtől irt legendákat már alaposan megcáfol­ták hiteles oklevelekből mentett források alapjn : Zsatkovics Kálmán a „Századokéban (1888, 1900). Dr­at­dinka Ágoston: A munkácsi görög­­katholikus püspökség története c. művében és Petrov E­ek szentpétervári professzor (a magyar oroszokról szóló okleveleknek legalaposabb ismerője) Material­ dija istora Ugorskoj Russi c. művének III. füzetében (1906). E pragmatikus forrásmunkák áttanulmányo­zása után világos, hogy Korjatovicsnak Nagy Lajos magyar királlyá­ összeköttetése nem volt (az 1351. évi brachlavi szerződés nem létezett), tőle semmiféle hercegi címet nem nyert, mert d­f­r. Kerekes István viszonválasza következő számunkban jön, nem is nyerhetett (ellenben podoliai herceg volt), mivel magyar okleveleinkben el­őször csak 1398 ban, tehát Zsigmond király alatt szerepel. Különösen P.­t­ov: „O podioznoszi hramot knjazja Teodora Korjatovict 1360 hodi“ (Kor­jatovics Tódor herceg 1360 iki oklevelének ha­mis voltáról , mely a munkács csernekhegyi monostor koholt alapító és adományozó levele­k ) cimű nagy tanulmányában foglaltak alapján világos és ezt Hodinka­­ tanulmánya is megerő­siti hogy Korjatovics hiteles adatok szerint őse a XIV. század utolsó tizedében , a XV. század első s második tizedének 1414 évéig volt Mun­kács ura. 1353—1387-ig Erzsébet és Máris királynők birtoka volt Munkács, Petrov Stadnicky lengyel történetíró nyo­mán (ki megcáfolja Sti­kovius állításait) kimu­tatja, Korjatovics Tódor csak három idősebb fivérének halála után lett podnlcai herceggé. Mint ilyen 1393-ban összekapott Vitolddal, s csak azután emigrált Mivel Mária királyné 1387 ben még bírta Munkácsot s csak 1395-ben halt meg, Korjatovics csak Mária halála után kaphatta meg Munkácsot, ahol 1398 ban említi egyik adomány levele. Podoliai herceggé is csak 1388 után leli Korjatovics Tódor a munkácsi birtokot — mint Hodinka kifejti — nem kaphatta önálló, független hercegségként, hanem csak mint kö­zönséges adománybirtokot. Zsigmond 1398 ban Vaszily podoliai herceg és fivére Tódor herceg Sarkad nevű faluját olyannak nevezi, mint ame­let ő adományozott nekik 1412 ben pedig Zsigmond Munkácsot „castrum nostrum“-nak mondja. 1419 ben így nyilatkozik Tódor her­cegről: „néhai nagyságos Tódor fejedelem podoliai herceg, Munkács várunk (castri nostri) kormányzója“. Tehát a jus regium Munkácsra nézve az övé. Saját jogú hercegséggel az ország szűkebb területén még az ifjabb királyok se bírtak, hogy bírhattak tehát idegenből ideszakadt fejedelmek sarjai, mint amilyen pl. Tódir herceg volt? Különben is az ország szűkebb területen, mint Munkács, Isten kegyelméből való ducatu­sokat, fejedelemségeket sem a magyar közjog, sem a történelem nem ismert. A dux cim Tó­dort csak mint podoliai fejedelmet illette meg, Munkácsnak csak közönséges ura volt, mint az kitünik Zsigmodnak 1401. okleveléből, hol Tódor dux Podoliae et dominus de Munkács*-nak ne­veztetik. A mesék országába tartozik az is, amit dr. Kerekes a lenek (miének) betelepü­éséről irt, kik szerinte 1330-1340. évben Korjatovics Tó­dor vezetése alatt átlépték a Kárpátokat s Zem­plén, Ung, Bereg, Ugocsa és Mármaros megyék­ben telepedtek le. Az időpont, — mint fentebb láttuk — máris téves, de Korjatovics még későbben 1390 -1400 táján is csak családival s szűkebb környezeté­vel, bár tekintélyes kísérettel — Zsatkovics sze­rint háromezer emberrel — jöhetett a Kárpátok közé Mint politikai menekült azonban aligha érkezhetett olyan embertömeggel, hogy 5 meglét megszállhasson De még nem is volt hová ? Hiszen a Bogdán vajdának Moldvába való ki­ülése után üressé vált Mámorosban azok az oláhok kaptak adományokat, kik a Bogdán Ül­­dözésében részt vettek, Ujhely várának Munkács várává­ való 1360 iki átcserélése is mese. Hol volt még akkor Korjatovics ?­­ A munkácsi csernekhegyi monostor alapítá­sát is neki tulajdonítják az 1360 ik évi koholt oklevél alapján. Ezt a hamis oklevelet, melynek koholai ideszakadt szerzetesek voltak, nem ír­hatta Korjatovics, hiszen 1360 ban még Litvániá­ban se szerepel s akkoriban Munkács is a királynők birtoka Hodinka bebizonít­ja, hogy e hamis oklevél csak Konaipeics és évvégre- Esyes »/.am­an* s körmi«. E lap a szlovmniszkui r­i»zin»zkói ellenzéki partok »aluitM/ott^a^anak tmya. —

Next