Kárpáti Lapok, 1900 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1900-01-07 / 1. szám
Amint kezdettük, mindazt, mi szép, nemes és igaz, ezután is hirdetni fogjuk, porba rántva mi gaz és hitvány, megértve akkor intő szózatát, küzdtérre szállítjuk a hivatottakat, mert soha nagyobb szükség nem volt egy lelkes táborra, mint most, amidőn érdekeink a megvalósulás küszöbén, népünk az anyagi és szellemi fejlődés utján s élünkön oly lángoló férfiak! Rajta hát, Isten áldásával előre, mint a sas, mely szárnyra kelve mind magasabbra tör! Nagy idők tetteket kivannak, kövessük szent lelkesedéssel ragyogó példányképeinket, küzdjünk — s ha hőn küzdünk, az akadályok teteje lapossá simuland előttünk! Isten nevében és olvasóink, pártolóink támogatásával! Ungvári, 1900. január 1-én. Fromanecz Aladár, a »Kárpáti Lapok« felelős szerkesztője. »A mi Jézuskánk.« Mikor görögkatholikus egyházunk a kereszténység legfönségesebb ünnepét üli, az egyházmegye összes templomaiban fölhangzik az ének, mely a Messiás jövetelét hirdeti a népek százezreinek, annak emlékét dicsőíti, aki annyi örömöt és üdvöt hozott az egész világnak. Kétezer éve, hogy az örök kegyelem e kiapadhatlan forrása az egyház hivő gyermekeinek áldást és békét áraszt s az Isten iránti hálára serkenti milliók lelkét, szivét egyaránt, és ma, a harmadik század küszöbén is teljes fenséggel, diadalmasan áll a katholikus anyaszentegyház és vonja magára a bámuló népek tekintetét! Ha igaz az, amit a népek egy hős szelleme mondott, hogy „a vallást nem lehet papjaitól elválasztani“ akkor abban, hogy a keresztény katholikus vallás és annak diadalmas egyháza évezredektől fennen áll és győzedelmesen megküzd ellenfeleivel , kétségkívül legnagyobb érdeme van a papságnak. Mindazon eredmények és vívmányok, melyek e nemes küzdelmes munkához, a létfentartás és az igazság terjesztése a valláserkölcs megerősítésének művéhez hozzáfűződnek, legelsősorban a papság közreműködésének, buzgó szolgálatainak tulajdoníthatók. Sajnos, az apostoli fáradozás e kitartó munkája épen az első sorban harcoló lelkész karra nem termi meg méltó gyümölcsét, értve az anyagiakat, úgy hogy a letűnő tizenkilencedik század alkonyán hazánk tízezerre menő alpapsága a nélkülözés nyomorúságában és egy vigasztalan helyzet karjai között, minden támasz menedék és utalom nélkül találtatódott. Az isteni gondviselés azonban a reménytelenség ezen legsötétebb éjjelében fénysugarakat, biztató vezércsillagokat, mentő horgonyokat, támasztott melyek a nélkülözésekkel küszködő papságot sanyarú állapotából kiszabadították s egy jobb jövőnek biztató képét tárták föl szemeik előtt! A legválságosabb 12-ik órában fölcsillant a reménység biztató sugara, a királyi kormány a kongruakérdést hathatós intézkedései alá vonta s a lelkészi javadalmak segélyezésének szükségét látván, Wlassics Gyula kultuszminiszter az egyházi javadalom összeírását vitte keresztül s azt a Felség jóváhagyása alá terjesztette.* Legközelebb a lelkészi kongrua rendezésére vonatkozó intézkedések annyira előrehaladottak, hogy a tényleges segélyezést is meg lehetett kezdeni. A kormány jóakarata ebben is a lelkészek segítségére sietett, midőn felismervén a lelkészi álláshoz hozzáfűződő nagyfontosságú érdekeket, állami költségvetésének terhét-. lalta el a jövedelmekiglenes kiegészítésének feladata Az igy megnyilatkozni; jóak, végre csakugyan megtenné gümölcsét, a lelkészek hosszú várakzás után hozzájutottak legalább az elodázhatlanul legégetőbb szükségeken immár segítve van, mert évről-évre szélesebb mederben valósíttatnak meg a kongruakérdés megoldásának fokozatosan életbeléptetett módozatai, bárha minden szükségen nincs is még segítve. Egyházmegyénk azok közé tartozik, ahol legnagyobb a szükség, mert javadalmaink aránylag hasonlíthatlanul csekélyebbek s igy a dolog természeténél fogva inkább ráj szorulnak a segélyezésre, mint a római katolikus parókiák. Azonkívül püspökségünk nincs abba a kedvező anyagi helyzetbe, hogy — mint más egyházmegyékben — saját hatáskörében rendezhesse a segítés legsürgősebb szükségleteit. Ily körülmények között valóságos megváltás napjainkra nézve, hogy a kormány oly humánusan gondolkodik nélkülözésekkel teljes helyzetünk javításáról s az országnak azt a testületét, mely az Istennek szent, fölséges, tiszteletet parancsoló igéjének hirdetése mellett az ahhoz méltó ellátásra is igényt tarthat, hathatós támogatásában részesíti, hogy igy a kezünkre bízott érdekeket garantírozza. * Hálátlanság lenne erről meg nem emlékezni s mi, akik évek során át küzdöttünk ez eredmény kivívásáért, a legnagyobb örömmel teljesítjük most azon kötelességünket, hogy hálánknak a nyilvánosság előtt is kifezést adjunk. Erre kedvezőbb alkalmat nem választhattunk, mint a jelenlegit, midőn ismét egy jelentékeny összeg érkezett egyházmegyénk segélyezésére, melyből annyi embernek java keletkezik, már pedig ami jó, az dicséretes is egyszersmind. A dicséret, hála és elismerés pedig mindenesetre egyesegyedül a kormányt és fáradhatlan buzgalmú kultuszminiszterünket illeti s közelebbről azokat a férfiakat, akiknek і utánjárása eszközölte ez eredmény és köszönet zokat az et, akik a , segély szétosztásának munkáját intettek s ennek során anyi igényt kielégítettek, a méltányosság követelményen beteljeníttették! „Kinek szájában cukor van, nem mondhatja, hogy édes a szája, de édes a cukor“, — hasonlóképen mi a lelki édességünk, megvigasztalónk irán ... azok akiket ez méltóan megillet s akik megszerezték számunkra ezt a régóta várt örömet, a mi Jézuskánkat! A „KÁRPÁTI LAPOK" TÁRCÁJA. Karácsonyi történet. Irta: Szépfaludi ö. JTeFencz. I. Bárdos Ferencz pénzügyi fogalmazót az igazgató úr kiküldte a községekbe, hogy az adókezelést és az adóbehajtást felülvizsgálja és tapasztalatait az igazgató úrral annak idején közölje. _ A tehetséges és szorgalmas tisztviselő, ki hat év előtt nősült meg, nagyon nehezen indult erre a hivatalos útra, mert a karácsony közeledett s ez alatt az idő alatt nemcsak hivatalos teendők akadtak, de a Jézuska adományait is neki kellett kiválogatni, mert felesége, az ő szerelmes Málikája jobban értett a kalácssütéshez, mint a gyermek örömök kitalálásához. Meg aztán a kis Bandi gyerek — az egyetlen rajkó sem volt ám olyan gyerek, mint a többi. Nagyon nehéz volt kitalálni a gusztusát. Tavaly, pedig még csak négy éves volt, egy egész sor katonát, melyet az édes mama a boltban vásárolt, lefejezett, mert nem engedelmeskedtek az ő első parancsára s nem hajtották meg büszke fejeket. Ebből méltán azt lehetett gondolni, hogy a kis Bandiba zsarnok természet szorult. Hanem ugyanekkor a kis bárátnykát, mely ott legelt a még mindig földiszített karácsonyfa alatt, az ölébe fogta és csókjaival halmozta el. Az aranyos, ezüstös kis kard, puska sehogy sem kapta meg a figyelmét, míg a két krajcáros ostor oly nagy örömöt okozott, hogy a Bábi szakácsnénak majd kiverte vele a szemét. Nagyon nehezen csomagolta össze a holmiját Bárdos úr. Egész egy napi járásnyira kellett menni a községekbe, a legszegényebb hegyvidéki nép közé, hol nyáron is nagy a szükség, télen pedig éppenséggel nagy a nyomorúság. De nem mert kifogást tenni, nem mert szólani sem a főnökének, mert jól tudta, hogy ez csak azért küldte erre az útra is, hogy mellékkeresettel örvendeztesse meg. — Vissza jösz-e karácsony estére fiam ? — kérdé gyöngéden a feleség. — Igyekezni fogok elvégezni a dolgomat, de ha nem lehet, majd írok és akkor intézkedjél legjobb belátásod szerint. — Jer, jer haza! Hisz eddig még mindig itthon töltötted a szent estét. II* A fogalmazó ur nehezen vált el hazulról, akárha Jeruzsálembe távozott volna valami zarándokútra. Oly nyugtalm érzései voltak, mintha párbaj előtt állna. Szeretett volna testamentumot csinálni s leírni nemcsak azt, mit hagy Málikájának és Bandinak, ha nem szerette volna leírni, mennyire ragaszkodik szeretteihez, hadd tudják, ha már nem is lesz, milyen drága kincs voltak az ő szivének. Az úton a szekér zökkenése, mintha ágyudörrenésre változott volna, mikor pedig körültekintett a havas vidék, a zuzmarás fák, a befagyott patakok méginkább kivánatossá tették az otthon bizalmas tűzhelyének áldott melegét. A mint a jegyzői lakba megérkezett, alig pihent meg s már előkérte az adókönyveket és mindazokat az iratokat, amik a vizsgálatra szükségesek voltak. Késő éjfélig volt fenn és dolgozott; úgy tetszett, mintha egy negyedórás hiába való pihenés száz meg száz mértföldre távolítaná el szeretteitől. Nem volt vele sem a felesége, sem a Bandika arcképe, de azért mindig ott ragyogtak előtte, ott mosolygott a szájuk, biztatott az ajakuk s megveregette a vállát egy láthatatlan kéz. A jegyző, segédjegyző, a biró mind azt mondták, hogy megerőlteti magát s baj lesz, de ő arra azzal felelt, hogy akkor lenne igazán baj, ha nem mehetne haza karácsony estére. — Hisz az is csak olyan nap, mint másnap! —- vélte nagy bölcsen a jegyző úr, ki a modern felvilágosodás kellékei közé sorolta az eféle beszédet. Bárdos végig nézte a nótáriust s feleletül csak annyit kérdezett: — Van-e önnek gyermeke ? — Nincs. — Akkor nem tehet róla, hogy efeléket beszél. A munka elfelejtette a fogalmazóval a jegyző úr bölcselkedését s a kis kellemetlenkedést azzal hálálta meg, hogy több hibáját, melyre vizsgálat közben rájött, kiigazította, kisimította, kiegyenlítette. A derék ember azt is a karácsonyi teendői közé sorolta, hogy jót tegyen azokkal akik tévedtek, hogy annál jobb szívvel léphessen be a karácsony örömeibe. Hogy meg fogja ezt a jó Ég hálálni. Várjon a Bandika gyakran emlegeti-e ? III. Nehéz napok érkeztek. Nem ott a falusi jegyző irodájában, hanem otthon a Bárdos-háznál. A mikor Bárdos Ferencz fogalmazó ur kitette lábát, a mint a szekérre ült s a mint zötyögve az első faluba ért, hova a vasút nem vezet, otthon a kis Bandi homloka forró lett mint a tűz. A szegény asszony azt sem tudta, merre forduljon? Küldöncöt küldjön férje után és hivassa vissza messziről vagy doktorért indítsa a cselédet? A kis gyermek baja azonnal nagynak látszik, felfúvódik mint a hólyag s egy gömböstűvel el lehet oszlatni felfuvalkodását. Talán a gyomrát rontotta meg onnan a láz. Holnapra nem marad a nyoma sem. Miért ijesszük meg az apát ? A szekér pedig zötyögött tovább, itt pedig elősietett a pápaszemes orvos a hőmérővel, a tapasztalattal és azt mondta, hogy még most nem mondhat semmit. Majd eljön holnap, eljön a beteget megnézni újra, megvizsgálja s aztán praescribál valami orvosságot. A gyermeknek nyugtalan éjszakája volt. Mindig azt rebegte: „Apa, apa, Láttad a Jézuskát? Mit hoz Bandikának ? A szegény anya szeméből könyvergett alá. Annyi ideje sem volt piaczra kimenjen s megvegye azt a 11 lovas huszárt, melyet a múlt héten a'Vi tárgyává tett. Csak azt kérdezte az övedoktortól, hogy milyen járvány uralkódik a városban. Sajnos, a válasz nem volt kielégítő, mert több járvány roncsoló torokláb, kanyaró, hagyma Bárcsak a legkisebbik volna! A napok múltak s a helyzet nem javult. Az lehetetlen, hogy a kis Amika meg ne érje a karácsonyt, melyet annyit emlegetett és hogy az apa a meg fiát, reménységét. Kábult volt a fiatal asszony. Tövisz -' hozzáfogott az Íráshoz, hogy férjét A kölcsön magtárak. Ezen elnevezés alatt oly magtárakat kell értenünk, melyeket községek vagy vagyonosabb egyénekből alakult szövetkezetek oly czélból létesítenek, hogy silány termés idején, vagy elemi csapás esetére segélyt nyújthassanak és a mindig kölcsönre szoruló szegényebb néposztálynak bizonyos, csekély kamat mellett egy vagy két évi időtartamra kölcsön magot adhassanak. A mi orosz népünk nagyobb részben a Kárpátok verhovináin telepedett le, hol a kedvezőtlen földrajzi helyzet, magasság szülte zord égalj, valamint az okszerűbb talajjavításra alkalmatlan fekvés következtében, no meg azért is, mert népünk a jelenkor praktikusabb gazdálkodási módozataival még nem ismerkedett meg, nagy ritkán terem meg a silány kenyérből a nép évi szükségletére elegendő mennyiség. Legtöbb vidéken az évi termés körülbelül a félévi szükségletet fedezi. Azonban vannak vidékek, ahol a félévi kenyérigényt kielégítő termés mennyiség már „bő esztendő“ számba megy. Ilyenek a máramarosi, beregi, ungi verhovinák, továbbá a zempléni, sárosi, és a szepesi felvidék. E vidéken az égalj oly zord, hogy csak zab és burgonyát termelhetnek az emberek, de elegendő menynyiségben soha sem produkálhatnak még ezekből sem. Itt az ínség aztán óriási arányú oly kedvezőtlen esztendőben, mint a milyen az 1899. év, a mikor is a burgonya az egyes felvidékeken alig adta vissza a magot. Ez ínség fokozottabb mérvben lép föl a kevés földbirtokkal rendelkező sok tagból álló, szegényebb családoknál ott, hol a nép semminemű munkát, keresetet nem találhat. Mit tud hát a szegény ember egyebet tenni, hogy „kenyérért“ siránkozó gyermekeinek éhségét csillapítsa, mint elmegy a legközelebbi zsidóhoz az utolsó riskára vagy telki állományára kölcsönt kérni. Zsidónk azonban látván emberünk szorult állapotát, csak jó kamat és szigorított lekötelezésre ad. Vagy akad egyik-másik községben terménykereskedéssel foglalkozó „börzsáller“, ki hajlandó a szegény emberen segíteni úgy, hogy maárcziusban ad neki kölcsön 2 véka életet, de oly feltétellel, hogy az alföldi aratás után adjon neki vissza hármat. Erről kötelezvényt vesz tőle s ha idejére nem fizethet, beperli. Ily módon már sok telek jutott idegen kézre.