Zsidó Néplap, 1923. március-június (3. évfolyam, 1-18. szám)
1923-03-23 / 4. szám
Sír. évfolyam. |Váborod |*BTT! |D3 "1) 1923 március 23. 4. szám Előfizetési ár: 1 évre 50, ‘/a évre 25 KS. Egyes szám ára 1 Ke. | Főszerkesztő: | D. BOLGÁR MÓZES Felelős szerkesztő: SZERÉNY BÉLA - Szerkesztőségi és kiadóhivatal Dajka (tábor-u. 1 szám. // Telefon szám. Megjelenik minden pénteken. Kranz Géza: Igénytelen zsidó név, melynek viselője március 16-án a budapesti egyetemen revolvert rántott, hogy az ébredő vitézek gyáva támadása ellen megvédje magát. Kranzban nem a vakmerő fiatalembert akarjuk dicsőíteni, mert hiszen adott esetben minden ember vakmerő, hanem elszántságát csodáljuk, ahogyan szakított a zsidó diákok eddigi türelmes megadásával mellyel gyalázást és bántalmakat némán eltűrtek, az önvédelem természetes ösztönének elnyomásával. Sokáig figyeltük az eseményeket, sajnálkoztunk a zsidó diákság borzalmas helyzetén, de valahányszor újabb atrocitásokról hallottunk, mindannyiszor kétszeres düh fogott el bennünket. Bántott az antiszemitizmus vérszomjas megnyilvánulása, de még jobban fájt a zsidó diákság birkatürelme és gyáva meghunyászkodása. Hát nincs már ősi virtus ifjaink lelkében? És nem csörgedez többé Makkabeusvér ifjaink ereiben ? A túlerővel szemben nem vehetik fel a harcot — mondják meghunyászkodó testvéreink- De miért nem? Kérdezzük. A zsidó történelem nem bővelkedik talán elég példával arra, hogy egy maroknyi zsidó miként küzdött a sokszoros túlerő ellen ? Hiszen a Makkabeusok harca sem volt más, mint egy lelkes ifjú csoport harca a nagy szír túlerővel szemben. Viszont éppen Kranz esete is mutatja, hogy egy durranás elég, hogy a zsidó diákság félénk meghunyászkodására építő gyáva ébredőket megfélemlítse és menekülésre kényszerítse. Lesznek azonban zsidók, akik azt fogják mondani, hogy a zsidó diákságnak nem szabad ellenállást kifejtenie, mert ez az ébredők provokálását jelentené. Ezeknek nincsen igazuk! Mert először is az eljövendő, demokratikus korszellem reménye, mellyel vigasztalják magukat és a diákságot — amint a tények mutatják — illúzió csupán, mely talán csak generációk múltán fog valósággá fejlődni. Másodszor pedig nem vetjük el túl messze a sulykot, ha azt merjük állítani, hogy az ébredők, Hakenkreuzlerek és más ilyen nevezetes testületek épen azért olyan merészek, mert a zsidóság gyáván tűri miként űznek gúnyt belőle és némán elviseli az ütlegeket és a bántalmakat. Ha a zsidó diákság is fölszerelné magát gummibotokkal és más, az ária fajiságot általuk szimbolizáló «nemes» harci eszközökkel és ütlegze ütleggel, brutalitásra megtorlással felelne, úgy a modernvitézek bátorsága inukba szállana. A külső antiszemitizmus ellen pedig úgy harcolhat eredményesen a zsidóság, ha a fogat fogért erkölcsi alapra helyezkedik. A Hakenkreuzier, vagy ébredő vitézek szűrét, akik bizonyára nagy tömegekben vannak alkalmazva zsidó üzemekben, egyszerűen ki kell tenni. Szélnek kell bocsátani őket, hadd lássák hogyan tudnak megélni zsidók nélkül. Bármilyen szomorú is azonban a helyzet, legalább a mi szempontunkból egy előnye van: Ifjúságunk korán meg fogja ismerni az életet s nem fog építeni asszimilációs bábeli tornyokat, hanem a zsidó öntudatban és a zsidó szabadságban fogja keresni boldogulását. A cionista szervezet — pénzmaschina? A cionista szervezet hivatalos lapjában a „Haolam“-ban Julius Berger tollából fenti cím alatt a következő cikk jelent meg, melyet rendkívüli érdekességénél fogva kivonatosan hozunk. Mialatt az egyik oldalon mind világosabb lesz, hogy a cionista szervezet pénzügyi teljesítményei még távolról sem elégségesek a mai feladatok teljesítéséhez, addig a másik oldalról növekvő szenvedéllyel szemére vetik a cionista szervezetnek, hogy tulajdonképen semmit sem nyújt, csak szakadatlan pénzköveteléseket állít fel a tagokkal szemben, úgy, hogy a szervezet amolyan pénzmaschinává lett, amely nem tesz egyebet csak pénzt présel ki a tagokból. Ha ezen tényállást meg akarjuk érteni, úgy meg kell állapítanunk, hogy a cionisták, nagy tömege még nincsen tudatában azon döntő haladásnak, melyet a cionista szervezet az utóbbi években tett, az »egyesületből« népszövetséggé való fejlődése által. 1918-ig a cionizmus csak amolyan »egyesület« volt, melynek az volt a célja, hogy az eszmének szimpátiát és összeköttetéseket nyerjünk és bizonyos előkészületi lépéseket megtegyünk. Mindezek olyan feladatok voltak, melyek nem jártak túl nagy felelősséggel és melyekből az egyesületi tagok meglehetős számban kivették részüket. Szervezetileg feladata volt: új helyi csoportokat alakítani, új híveket szerezni, anticionistákkal disputálni, a teóriát elmélyíteni, vagy új axiómákat felállítani. Nagyszerű tevékenység volt ez. Szellemünket minden régióba sétáltathattuk, beszélhettünk, írhattunk róla, amenynyire csak kedvünk volt. A praktikus Palesztinai munkát illetőleg a dolog már nem volt olyan könnyű, de azért a felaladat korántsem volt nehéz! Ennek folytán aránylag csak kis követelésekkel álltak elő az egyesekkel szemben. Mindez kevésbe került és így valóságos élvezet volt cionistának lenni, így aránylag csekély járulékért mindent kaptunk : erkölcsi felemelkedettséget, teoretikus kutatást, retorikai gyakorlatot, szervezeti munkát és ezenkívül még egy jó adag »kovedot« is. Azonban az idők változtak, a Balfour-deklaráció — amint ezt egyszer Weizman mondotta — úgyszólván a fejünkre esett. Egyszerre egyesületből világpolitikai faktorrá lettünk. A nagyhatalmak a cionista szervezetet a zsidóság képviseletének ismerték el, ami azt jelenti, hogy a cionista szervezet viseli a felelősséget a zsidó népért és a zsidóság ügyeiért. Ami eddig szónoklat volt, annak most tetté kell változni és így a követelések ennek megfelelően máról-holnapra aránytalanul növekedtek. Most már nem a nemzeti otthon felépítésének követelése, hanem ennek megvalósítása, nem néppé lenni, hanem néplétünk tényét elismertetni a feladatunk. Az egyesületi tag kötelessége helyébe a néphez tartozó egyed kötelessége lépett és pedig eléggé kedvezőtlen viszonyok mellett. Amiből következik, hogy többé nem tagsági díjat kell fizetnünk, hanem adót, mint egy népnek. Ám mégis általános a panasz. Pedig a dolog rendkívül jellemző. Szinte azt lehetne mondani, hogy ha még szükségünk volna bizonyítékra, hogy a legjobb után vagyunk néppé lenni, úgy ezt a megadóztatások szakadatlan folyamata szolgáltatja,melyet manapság a cionizmus ránk ró. Azon utódállamokhoz tartozunk mi is, melyek még nem konszolidálódtak és melyek feladatai inkább nemzeti igényeikhez, mint teljesítőképességéhez vannak mérve. Sok ilyen nép van. Az egyiknek nagy hadseregre van szüksége, hogy nemzeti vívmányait biztosítsa, a másiknak egy teljesen új hivatalnoki kart kell teremtenie, az országot rekonstruálni és mindezeknek csak egy eszköze van : adók s ismét adók. Mindezen államok és mindezen államok hozzátartozóinak kivétel nélkül sokkal többet kellett harcolni nemzeti aspirációjuk teljesítéséért, mint a zsidóságnak. Nem is kell rámutatnunk ezen népek véráldozatára, hiszen ezzel szemben nekünk egy Ukrajnánk van és különben is sok zsidó vér folyt. Azonban tisztán a pénzáldozatok, melyeket ezek a népek hoztak nemzeti ideáljuk megvalósításáért összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint azon áldozatok, melyeket a zsidóság hozott Palesztina elnyeréséért. A görögök és az írek is nagyrészt nemzeti otthonukon kívül laknak és épen úgy fizetik az adókat választott hazájukban, mint a zsidók a galutban. De ezenkívül mily óriási összegeket juttatnak ezek a szétszórtságban élő görögök, írek, örmények és lengyelek nemzeti ideáljaik megvalósítására. Azok a cionisták, akik oly gyakran panaszkodnak a folytonos követelések miatt, elcsodálkoznának, ha fogalmuk volna azon összegek nagyságáról, melyeket az amerikai írek Írország szabadságharcára áldoztak. Nem pénzmaschinává, hanem néppé lett, a cionizmus. Miből állott eddig a cionizmus ? Reményből, szép szóból és ünnepélyes felemelkedettségből. És miből áll ma ? Reális palesztinai munkából. És ez a Keren Hajessod feladata. A Sekel is eddig csak egyesületi járulék volt. Ma: adó, mely a népbudget egy részének fedezésére szolgál. Nép vagyunk és van egy költségvetésünk, miként minden népnek minden részeivel: a gazdasági budget, a kulturális budget, adója: a Keren Hajessod, a belső kolonizáció budgetadója: a zsidó nemzeti alap; a külpolitikai budget adója: az arany Sékel; a belügyminisztérium budget adója: a Sekel. Talán egyszerűbb volna mindezt egy adóból behajtani, de vajon más államoknak csak egy adóneme van ? Az zsidó nép adóbokrétája a cionista szervezetben még megközelíthetőleg sem oly nagy, mint más népnél. Még ha az összes egyesületi és kerületi adókat is beszámítjuk — no igen hiszen másutt is vannak különféle községi és más adók. Az egyetlen, ami megkülönböztet bennünket azoktól, akiket példának felhoztunk az adó fenséges céljának megértése, ami nekünk hiányzik. Aki tart valamit a zsidóságára aki ad valamit a zsidó sajtóra, az előfizeti és terjeszti a „Zsidó Néplap“-ot.