Beszélő, 1990. január-június (1. évfolyam, 1-25. szám)

1990-05-05 / 17. szám - KÖRNYEZET - Molnár Géza: A Tisza-völgy természeti adottságai és a vízlépcsők

KÖRNYEZET 27 »■» in Lt­d .(­ 1990. május 5. Hogyan tovább? A Tisza-völgy természeti adottságai és a vízlépcsők A Tisza menti vízépítéseket, ha különböző mértékben is, de mindig meghatározták a Tisza-völgy természeti adottságai. Ezek közül kiemelkedő jelentősége a tiszai árterület lefolyási viszonyainak s az ártérre hulló csapadék mennyiségének van. Az ártér felszínét a csapadékvíz évezredek munkájával alakította ki. E felszínt formáló munkák közül témánk szem­pontjából a legfontosabb a víz hordalékszállító képességével függ össze. A Tisza áradásakor a medréből kilépő víz sebes­sége csökken, emiatt hordalékának jelentős részét közvet­lenül a part mentén rakja le. Az így keletkező természetes gát, az ún. övzátony nem képes a kiáradó vizet a mederben tartani, de azt meg tudja akadályozni, hogy apadáskor az a folyóba visszahúzódjon. Az ártéren rekedt víz posványokat, mocsara­kat alkotva gátolja a terület hasznosítását. E folyamat ellen kétféleképpen is lehet védekezni. A tiszai vízépítések törté­netét áttekintve mindkét módszer alkalmazására találunk példát. Az első lényege a következő: a kiáradó vizet a lehető legnagyobb területen kell szétteríteni, majd apadáskor gondoskodni kell arról, hogy a mederbe visszafoly­hasson. Erre az alapelvre épült a középkori Magyarország vízgazdálko­dása. A vizek szétvezetését egy kiterjedt „fokrendszer” oldotta meg. A fok mel­lékágszerű bemélyedés egy folyó árterén. Középkori okleveleink egy része, vala­mint a fokok elnevezései és elhelyezke­désük rendszeressége arra utal, hogy mesterséges csatornákról van szó, amelyek célja az áradó víz szétterítése, majd a levonuló ár nyomán visszaveze­tése volt a mederbe. A fokok lehetőség szerint az egyes ártéri medencék, öblö­­zetek legmélyebb pontjain nyíltak, így ezeket a medencéket és a bennük talál­ható tavakat, holt ágakat a víz mindig alulról felfelé, tehát a fő folyással ellen­tétesen töltötte fel. Ennek következmé­nyeként a lehető legkevesebb hordalék jutott a holt ágakba és a tavakba. A víz egyenletes szétterítésével pedig meg lehetett akadályozni az ár hirtelen kitö­réseit, mérsékelni lehetett pusztításait, azaz végső soron csökkenthető volt az ártéri mederváltozások mértéke és üteme. Az alulról töltés másik előnye az volt, hogy az árhullám levonulása után a víz visszafolyhatott a folyóba, tehát a tavak és holt­ágak vizének egy részét, a mélye­dések, időszakos víztárolók, laposok vizét pedig teljes egészében le lehetett vezetni. A körülöttük fekvő réteket, lege­lőket, erdőket és gyümölcsösöket ily mó­don ármentesítették. A fokrendszer tehát egyszerre biztosíthatta a terület ártéri jellegének s az ennek megfelelő növény­zetnek és állatvilágnak a fennmaradását, valamint az ártér mezőgazdasági haszno­sítását. A török hódoltság időszakában az Alföld nagy része hadszíntérré vált. Hadi körülmények között vízépítési munkákat nem lehetett folytatni. A fokok megfelelő tisztítás híján feliszapolódtak, az ártér elvadult. Ezt a folyamatot erősítette az Alföld ligeterdeinek kiirtása. A XVI. sz. végére az Alföld nagy kiterjedésű erdőségei eltűntek, az utánuk maradó pusztaság teljes egészében ki volt szolgáltatva a szél és a víz pusztító erejének. A XVIII. századtól az erdőirtás egyre jobban kiterjed a Tisza vízgyűjtői­nek hegyvidéki területeire is. A vízgyűjtő lefolyási viszonyai megváltoztak. Víz­visszatartó képessége csökkent. A folyók által szállított hordalék és víz mennyisége nőtt. Az ártér egyre gyorsabban töltődött fel. A foktok eltömődése miatt az árvíz nem tudott visszahúzódni a mederbe, egyre kisebb lett az ártér tározókapa­citása, az árvízszint emelkedett. Az öv­zátonyon kívül rekedt vizeket belepte a növényzet. Az ártéri szigetek fokozatosan elvesztették az ártér mélyéhez mért rela­tív magasságukat, így a víz a korábban biztonságos helyeket is fenyegette. Jól példázza ezt az 1689. és az 1712. évi szegedi árvizek története. 1689-ben a tavaszi ár még lefolyást talált a várost körülvevő laposokon, 23 évvel később, 1712-ben azonban már átbukott a szige­ten, és teljes egészében elpusztította Szegedet. Ilyen körülmények között került napi­rendre a XIX. század elején a Tisza újbóli szabályozása E szabályozás azonban szögesen ellentétes volt az előbb ismer­tetett módszerrel. Ennek oka részben az volt, hogy nyugat-európai iskolákban nevelkedett vízmérnökeink többsége nem ismerte a magyar vízépítészet hagyomá­nyait, részben az, hogy az egyre inkább terjedő monokultúrás mezőgazdaság szá­mára nem volt kedvező egy ennyire differenciált terület, mint a tiszai ártér. Végső soron e két tényező döntötte el, hogy az ártér elvadulása ellen nem a hagyományoknak megfelelően, hanem a folyó gátak közé szorításával védekeztek, és az ár gyors elvezetésével igyekeztek ármentesíteni az Alföldet. Egy egyenletesen bő csapadékelosz­lású területen ez a módszer eredményre vezethetett volna. Nem így az Alföldön. E terület csapadékviszonyai ugyanis rendkívül szélsőségesek. 100 évből átla­gosan 28 igen száraz, 23 száraz, 32 nedves és csak 17 év kedvező. Hosszabb idő átlagát tekintve az évi csapadék mennyisége 500 mm körül van. A szára­zabb időszakokban azonban csak évi 265- 300 mm körül, a csapadékosabb években viszont 1000-1100 mm körül. Ilyen éghajlati viszonyok mellett az Alföldön a vegetációs vízigényeket hosszú távon nem a csapadék, hanem a Tiszának és mellékfolyóinak árvizei elégítik ki. Az árvizek gyors levezetésével a víz után­pótlásától fosztjuk meg a területet. A természeti adottságokkal ily kevéssé számoló szabályozás következménye, hogy az igen száraz és a száraz években az Alföldet aszály sújtja, a nedves idő­szakokban viszont az egykori laposok helyét belvíz önti el. Az Alföld tehát egy­szerre szenved a víztől és annak hiányá­tól. E problémát részben öntözőcsator­nák, részben belvízlevezető csatornák segítségével igyekeztek megoldani. Ez azonban nagy területek elszikesedéséhez

Next