Beszélő, 1999. július-december (3. folyam, 4. évfolyam, 7-12. szám)
1999. július-augusztus / 7-8. szám - BESZÉLŐ ÉVEK 1987 - Balassa Péter: 1987
120 nit neki! Nem elég a reumája, mama? Ez a hírek, nem a kívánságműsor, mama! Bemondták és kész! Hogy a harangok Rómába mentek, na, nyugalom, mama. Az elvtársak kedveskednek az egyháznak. Hátha odaadja a perselyt. Mert tudod, most már az isten pénze nem elég. Most már annyira átmentünk koldusba, huhú, olyan vastag a bőr a pofánkon, te, hogy az valami. Hát emlékezzél arra a tévéműsorra, a Vitray-műsorra, az a Telehere, és ahogy nézem, egyre inkább mindenkinek tele lesz. Na most amelyikben a pénzt fölajánlotta a múmia, emlékszel rá. Azt mondta: adok még majd hatvanezret, ha megműrdelek. Anyukám! Gyerünk, hát most kell a pénz! Később a Reagan is ad. Mondom, nyugalom, mama, bemondták, és kész: a harangok Rómába mentek. Nyugalom, nem kell idegeskedni, mama. A csillagok azok maradnak. Na, azért ennek jobban örülhetnél! Szóval, mondom, nyugalom, mama, bemondták, a harangok Rómába mentek. Amíg ilyet mondanak, addig nincs baj. A baj majd akkor lesz, ha azt mondják, hogy elvtársak, azért nincs mit enni, mert böjt van. Na de ilyet, ilyet nem mondanak, majd jövőre. (...) Kéri asszonytüntetésre való vizionárius emlékezésben a várható és alig feloldható nehézségek feltérképezése is. Kiemelkedő ebből a szempontból a December című fejezet, amely példázat formájában dolgozza fel Titus Livius alapján a római adósrabszolgaság eltörlésének krízisét - események, emberi-lelki reakciók és retorikai összecsapások megjelenítésével. Az emberi természet alapvető, mély felkészületlenségéről mesél egy olyan pillanatban, amikor lényegében egy polisz tagjainak éles egyezkedése, közös tanácskozása és széthullása zajlik, hogy létrejöjjön valami új formája a respublikának. A könyv gyengéden és keményen figyelmeztető emlékeztetői egyben előrejelző integetések is voltak. A forradalmi pillanatok szakrális kommuniója mélyéről és ellenében feltörő szétesés és a kaotikus kilengések problémáját szcenírozta az egész mű. Talán még az is fontos, hogy az 1989-es könyvhéten jelent meg, két héttel a Nagy Imre-temetés előtt, így akkor már nagyon kevesen olvastak szépirodalmat, az Évkönyvre jó egy évvel később reagált a kritika. Amivel nem azt állítom, amit Flaubert mondott, maga is nevetve: ha többen olvasták volna az 1869- ben megjelent Érzelmek iskoláját, talán másképpen alakulnak az 1870—1871-es események, melyek a regényben ábrázolt 1848-51-es forradalom és ellenforradalom farce-ának bizonyultak, holott már e farce-t is egy másik szerző, Karl Marx 1789 farce-ának nevezte, és így tovább. A baljóslatúság és a röhögés nem is marad ki Nádas szövegéből. E „római” fejezet ugyanis egy 1987 végi jelenettel ér véget, a zalaegerszegi autóbusz-pályaudvaron, ahol ez olvasható: „Mert ritkán találkozunk olyan dolgokkal, melyeknek se kezdete, se vége, s ezért se hossza, se tartalma. Ilyen volt a hahotázás. Beláthatatlanabb, mint maga az ember, aki hahotázott, és annál is hallhatóbb, mint amit mindenki látott. Ő látott minket... testi valójánál volt erősebb a hahotája. És talán senki nem érezhetett mást e hahota hallatán: borzadályt... Úgy érezhették, mintha a tömeg azt fojtotta volna magába a némasággal, amit ez az egyetlen ember kihahotázna magából. Olyan erővel és főleg olyan indulattal ragadták meg a szerencsétlen embert, mintha az egész sötét embertömeg erkölcsi kihívásával kéne szembeszállniuk. Tépték, ráncigálták, hiába. Hiába ordítottak, és a hahotázó száját hiába frecsegték teli durva szavakkal. Ennek a hahotának, miként tudjuk, nem volt kezdete, nem lehetett vége. Ütötték, hahotázott. Hogy van-e még kedve röhögni? A földre került és hahotázott.” Mindezzel előre akartam bocsátani, hogy remélhetőleg e tekintetben pontos emlékezetem szerint a rendszerváltás folyamatában soha nem voltam túl jókedvű vagy netán eufóriás, egy-egy pillanatában viszont boldog voltam, ami körülbelül éppúgy eltörölhetetlen, mint 1956 októbere, amikor a tízéves gyerek zsigeri pontosságával és memorizálásával negyven évre szóló muníciót kaptam a megélés intenzitásából. Tudtam, mi történt valójában, és ettől fogva mondhattak, amit akartak. Ez nem szakadt fel 1989. június 16-án, az „újra itt van” kommuniójának közös siralmában és méltóságában. De mindkettő igazi pillanat volt, ami meg is marad, nem is. Valamennyire ide sorolható még a berlini fal lerombolása, mert az mélyen európai pillanat volt. De mondjuk Ceausescuék pere és kivégzése, felkelés ide, felkelés oda, inkább Übü papa és Übü mama leölésének archaikus-barbár aktusára emlékeztetett. Néztük és keserűen röhögtünk. 1999-ben 1987-ről írni mindenekelőtt komoly és kényes „hermeneutikai” feladat, nem úgy általában, hanem azért, mert egyszerre esik már messzire, és túl