Beszélő, 1999. július-december (3. folyam, 4. évfolyam, 7-12. szám)
1999. október / 10. szám - BESZÉLŐ ÉVEK 1989 - ITTHON - Kis János: 1989: a víg esztendő
24 A nemzeti kerekasztal-tárgyalások előkészítése érdekében az MSZMP képviselői Fejti György vezetésével külön-külön megbeszélést folytatnak a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, a Münnich Ferenc Társaság, valamint a Független Kisgazdapárt küldöttségével. 1989. márc. 5. Az MSZMP tárgyalóküldöttsége a Magyarországi Ifjúsági Szervezetek Országos Tanácsa, a Magyar Néppárt, valamint a Magyar Demokrata Fórum képviselőivel tanácskozik. 1989. márc. 6. Huszár István, a HNF főtitkára kijelenti, hogy a Népfrontnak a jövőben a pártoktól függetlenül, önálló arculatú társadalmi szövetségként kell működnie. A SZOT felfüggeszti alapszabályát, hogy megkezdődhessen a szakszervezeti szövetség kiépítése. Megbeszélést folytatnak az MSZMP és a Szabad Demokraták Szövetségének képviselői. 1989. márc. 7. Rendkívüli állapotot vezetnek be Tibetben a kínai megszállás elleni tüntetések megtörésére. 1989. márc. 8. Megjelenik az Igazság a Nagy Imre-ügyben című kötet, melynek eredeti magyar kiadása 1959-ben Brüsszelben látott napvilágot, adott hazai helyzetben a többpártrendszer keretei között valósítható meg”. Ez lényeges előrelépés volt, amit a függetlenek nyilatkozata jóindulatú elismeréssel nyugtázott. Csakhogy mindjárt ezután így folytatódik a közlemény: „...a társadalom nincs felkészülve a többpártrendszerre épülő politikai hatalom azonnali megvalósítására”, újra kérdésessé téve, hogy voltaképp mit is akar az állampárt. A dolog úgy áll, hogy maga se tudta. Grósz előadói beszéde és a hozzászólások többsége valami homályos óhajra utal, hogy a többpártrendszer legalább az első parlamenti ciklusban még ne valódi versenyen alapuljon, hanem inkább „megegyezéses” karakterű legyen, csakhogy senkinek nem volt épkézláb gondolata arról, hogy a szabad verseny korlátozását mi biztosítaná. Két dolgot azonban egész biztosan nem akart az MSZMP vezetése 1989 februárjában: nem akarta a szabadon választott alkotmányozó nemzetgyűlésre bízni az új alaptörvény létrehozását, és nem akart valódi tárgyalásokba bocsátkozni az átmenet feltételeiről. Rendben van, legyen többpártrendszer - de az egypárt hozza létre. Ezért az MSZMP vezetői úgy határoztak, hogy fel kell gyorsítani a már megkezdett munkát az alkotmányon és a hozzá csatlakozó törvényeken (a párttörvényen, a választási törvényen, a népszavazási törvényen, az Alkotmánybíróságról szóló törvényen stb.), s néhány hónapon belül a hivatalban lévő Országgyűlésnek kell elfogadnia az egész csomagot. Majd amikor a jogi keretek már készen állnak, jöhet a többi párt, jöhetnek a választások, így tehát a kilátásba helyezett „két- és többoldalú megbeszélések” nemigen jelentettek többet, mint a jól bevált „társadalmi vita” továbbfejlesztett változatát. Közben azonban terítékre került az Új Márciusi Front felhívása: Országos Nemzeti Bizottság néven hozzanak létre tanácskozó testületet a „hivatalos” és a „nem hivatalos” politikai szervezetek képviselőiből, s ennek keretében vitassa meg az MSZMP a többi szervezettel az új alkotmány és az azt kísérő törvények tervezetét. Az UMF azzal a céllal alakult, hogy híd legyen az elszigetelődő állampárt és a szerveződő független oldal között: vezető testületében a PB-tag Nyers Rezsőtől az MSZMP-ből Lakitelek miatt kizárt Bihari Mihályon és Király Zoltánon át a szabaddemokrata Vásárhelyi Miklósig nagyon sokféle politikai elkötelezettségű és helyzetű ember vett részt. Az MSZMP-nek jó oka lett volna rá, hogy magáévá tegye az indítványt. Ehelyett emelt hangon elutasította: „Semmi nem indokolja az alkotmányozási folyamat gyökeres átrendezését...” Az ÚMF balszerencséjére az, amit az MSZMP még soknak talált, a független tömörülések számára már kevés volt. A majdani Ellenzéki Kerekasztalt alkotó szervezetek nem mehettek bele, hogy közös bizottságot - afféle egységfrontot - alkossanak az állampárttal; nekik csak az önálló tárgyalófelek közötti párbeszéd formulája volt elfogadható. És mégis az állampárt ekkor még úgy ítélte meg, hogy egyáltalán nem szükséges megosztania az alkotmányozás felelősségét. A pillanatnyi helyzet nem cáfolta ezt a vélekedést. A független szervezetek száma nagy volt, de tagságuk kicsiny - 1989 februárjában együttesen sem haladhatta meg a tíz-tizenötezret, s egy része ide-oda áramlott a különböző csoportosulások között. Anyagi erejük elhanyagolható volt, infrastruktúrájuk jelentéktelen. Egyik csoportjuk, mint az SZDSZ és a Fidesz, egyértelműen ellenzékiként határozta meg önmagát; mások, mint az MDF, a hatalom és az ellenzék között igy.