Beszélő, 1999. július-december (3. folyam, 4. évfolyam, 7-12. szám)
1999. október / 10. szám - BESZÉLŐ ÉVEK 1989 - KÜLFÖLDÖN - Tischler János: Lengyelország - 1989
szítésben, ma a Püspöki Kar tagja). A katolikus egyház formálisan nem képviseltette magát a tárgyalásokon, noha elévülhetetlen szerepet vállalt annak tető alá hozásában és lefolyásában. Kétségtelenül a Nagy Közvetítő volt. A plenáris üléseket a televízió folyamatosan közvetítette, maga az érdemi munka, a vita és az álláspontok kidolgozása három nagy csoportban zajlott (gazdaság- és társadalompolitika, szakszervezeti pluralizmus, valamint politikai reformok), ezek összesen kilenc alcsoportra (többek között a jogrend, a tömegtájékoztatási eszközök, a bányászat és a mezőgazdaság reformját tárgyalták) és három munkacsoportra oszlottak. A munkába bevont tanácsadók és szakértők létszáma több százra tehető. Ez a hatalmas „gépezet” két hónapon át dolgozott, ámde látható eredmény nélkül, ami a közvéleményt nyugtalanítani kezdte. A viták természetesek voltak, hiszen a politikai rendszer teljes átépítéséről volt szó, és senki sem tudta pontosan, hogyan is fog ez végződni. Néhány alkalommal válsághelyzet alakult ki, amelyet szűk körű találkozókon oldottak fel, minden esetben a Püspöki Kar képviselőinek jelenlétében, a már említett Magdalenkában. Ezt a BM-villát azóta is egyfajta mesterségesen táplált hamis mítosz lengi körül. A Szolidaritás jobbszárnyának háttérbe szorult része és a szakszervezeten kívüli jobboldali ellenzék újra és újra azzal vádolja az akkori főszereplőket, hogy az egész rendszerváltást kedélyesen előre lejátszották a kommunista hatalommal, az új pozíciókért cserébe átmentették a LEMP-nómenklatúrát. Erre nemrégiben ráerősített a Lengyel Televízió is, amely a 10. évforduló kapcsán dokumentumfilmet vetített a kerekasztal-tárgyalásokról. Ez kiváltképp abból állt, hogy a Magdalenkában titokban, a Szolidaritás-oldal tudta nélkül felvett s a mai napig Kiszczak tábornoknál található több tíz órás filmfelvételből kiválasztották az üdvözlő pohárköszöntőt, majd a csaknem két hónappal későbbi zárót, és azt ismételgették felváltva, azt a látszatot keltve, mintha az egész történet egy nagy eszem-iszom kvaterkázás lett volna. Az ülésekkel egy időben sztrájkok zajlottak, és radikális, a hatalommal való párbeszéd lehetőségét elutasító csoportok által szervezett tüntetések. Ezeket a rendőrség gépesített tartalékegységei durván szétverték, és az erről készített tudósítások keveredtek a tévében a kerekasztalról szóló beszámolókkal. Április 5-én került sor a kerekasztal záró plenáris ülésére. Ez sem nélkülözte az elmaradhatatlannak tűnő „drámai” fordulatot, mivel Miocowicz, aki következetesen ellenezte a Szolidaritás legalizálását, az ünnepi felszólalók sorrendjének megváltoztatását követelte. Meg volt ugyanis győződve arról, hogy a már meghatározott sorrend csökkenti szakszervezete rangját. Azzal fenyegetőzött, hogy kivonul a tanácskozásról. A vita egészen odáig fajult, hogy a helyzet tisztázásáig még a televíziós közvetítést is félbeszakították. Végül teljesítették Miocowicz követelését, Kiszczak és Walesa után övé lett a mikrofon. Az elért megállapodás értelmében a Szolidaritás ismét legálisan tevékenykedhetett, létrehozták a parlament második házát, a szenátust, valamint az Államtanács helyett széles jogosítványokkal felruházva életre hívták a Lengyel Népköztársaság elnöki intézményét (a tervek szerint Jaruzelskivel az élen), a zökkenő- és konfrontációmentes átmenet érdekében elfogadták a parlament két házára kiírandó kompromisszumos választásokat. Ez azt jelentette, hogy a szenátusban az összes helyet szabad választások útján töltik be, míg a szejmnek csak 35 százalékát, a többi mandátuma 1- 143