Beszélő, 2001. július-december (3. folyam, 6. évfolyam, 7-12. szám)

2001. október / 10. szám - BESZÉLŐ-BESZÉLGETÉS - Hegedűs B. András - Kozák Gyula: "Vásárhelyi elvtárs, maga nem érti, miről van itt szó - Beszélgetés Vásárhelyi Miklóssal élete 1945 és 56 közötti szakaszáról

gyűlés ülésezett, és ezeket az okmányokat személyesen ad­jam át Gromikónak, illetve Maliknak, és válaszoljak az ő kérdéseikre. Síknál laktam Washingtonban egy-két napig, ő volt a nagykövet. Ő felvitt New Yorkba a közgyűlésre, és ott, a New York-i ENSZ-misszió épületében fogadott Gromikó és Malik, akiknek ezeket az okmányokat átad­tam. Őket nem érte váratlanul az én jelentkezésem, nyil­ván korábban már kaptak jelzést az érkezésemről. Akkor egyik se volt még olyan nagyon nagy ember. Ott teljesen egyenrangúként szerepeltek. Teával kínáltak, és rendkívül barátságosak voltak. Körülbelül háromnegyed órát, egy órát tölthettem velük tolmács nélkül, amin ma is csodál­kozom. Ők lassan beszéltek, és én akkor még jobban be­széltem oroszul, azóta nagyon sokat felejtettem. Ez a be­szélgetés - mert nem mondhatnám, hogy tárgyalás volt - eléggé formális volt. Azzal vették át az iratcsomót, hogy nekik erre alkalomadtán szükségük lehet, és akkor fel fog­ják használni. Ha valamit nem tudnak, akkor meg fognak keresni, ne menjek el, legyek kéznél. Nem maradtam New Yorkban, visszamentem Washingtonba, és ott voltam, amíg ki nem derült, hogy nincs szükségük további felvilá­gosításra. Nem egészen értem a dolgot. Miért volt szükség arra, hogy téged küldjenek ki Gromikóhoz? Sík Endre nem tudta volna átadni ezeket az iratokat? Valószínűleg nem akarták futárpostával küldeni, nyilván nagyon bizalmasan és rejtve akarták kezelni ezt az ügyet. Engem akkor két hétre átminősítettek külügyi tanácsosnak, diplomata lettem, és ebben a minőségben mentem oda, te­hát nem mint újságíró és tudósító, hanem mint diplomata. Ezzel a New York-i úttal kapcsolatban van egy-két olyan dolog, amit talán érdemes megemlíteni. Sík bácsi rendkívül tartózkodó ember volt, nem velem, hanem az egész poli­tikával szemben. Nagyon sokat tudott, de nem mondott semmit, és igyekezett az én hevületemet és felspannoltsá­­gomat lecsendesíteni a csendes és ironikus megjegyzéseivel. Kedves, bájos modorával, ősz hajával, remek fellépésével úgy mozgott ott, mint hal a vízben. Rengeteg embernek be­mutatott. Amerikában az egyik ámulatból a másikba estem, mert New Yorkban a Sheratonban béreltek szobát, ahol televízió is volt, amit először láttam életemben. Később írtam egy-két nagyon idétlen cikket az amerikai tartózkodásomról. De úgy látszik, azért hatással lehetett rám, mert emlékszem, hogy abban az időben több ismerősöm szemrehányást tett, hogy ezek a cikkek nem elég élesek és nem elég leleplezők. Tehát valahogy nem tudtam magamat rávenni, hogy a valóságtól teljesen elrugaszkodva írjak. Hazatérve beszámoltam az élményeimről Rákosinak, akinek azonban semmi újat nem tudtam mondani, mert ő mindent sokkal jobban tudott, mint én. Nem sokkal korábban volt kint New Yorkban. Volt ugyan kint, de amiket ő nekem mondott, azt a Times­­ból, a US News and World Reportból meg ezekből a lapok­ból szedte. Muszáj előreugrani. Amikor titeket 1956 novemberé­ben elvittek Romániába, akkor Sík Endre az, aki az ENSZ-ben teljes bedobással védelmezi ezt az akciót. Ezt az ívet mivel magyarázod? Azon a szokásoson kívül, hogy alapjában véve ez egy Szovjetunióban nevelkedett funkcionárius? Én nem ezzel magyaráztam, mert az öreg nem egy Szov­jetunióban nevelkedett funkcionárius volt. Sík Endre fiata­lon, hadifogságban, Rákosival együtt került ennek az esz­mekörnek a bűvöletébe, Rákosi innen ismerte nagyon jól, és hosszú ideig külföldön tárolta. Aztán mégiscsak haza tu­dott jönni. Mert ő mindig azt mondta, hogy ő hogy utál külföldön lenni, mert csak a budapesti kávéházakban érzi jól magát. Tudomásul vettem, hogy ő olyan rezignált ember, aki elfogadta a sorsát, soha semmit nem licitált túl, ő maga nem csinált rosszat, sőt ha rajta múlott, jót csinált, de hát arra nem lehetett számítani, hogy ha megbízzák, hogy az ENSZ-ben valamit mondjon, akkor azt ne végezze a lehető legkorrek­tebben, mert ez volt az élete. Úgyhogy én se rossz néven nem vettem tőle, se nem csodálkoztam rajta. Egyetlenegy dolgon csodálkoztam, hogy kiszabadulásom után rövid idő­vel találkoztam vele. A Belvárosi Kávéházban ült a barátaival, akiket én nem ismertem. Üdvözöltem, ő visszaköszönt, de szemmel látható volt, hogy nem szeretné, ha odamennék. Én persze soha senkihez nem mentem oda. Ha valaki engem meglátott, és nem jött oda, akkor én azt úgy vettem, hogy ő nem kíván velem találkozni. Ezzel együtt Síkról nekem csak jó emlékeim vannak.

Next