Bolond Istók, 1906. (29. évfolyam, 1-52. szám)

1906-01-28 / 4. szám

8 BOLOND ISTÓK: Stanczi néni a zsúron. Örömrepeső, ujjongó szívvel, rózsás kedvvel, boldogságteljes kebellel üdvözöllek benneteket, bá­jos angyalkáim! Küszöbén vagyok vá­gyam elérésének, drágáim! Miután a valódi szezon be­állt, csak a legelőkelőbb, mondhatni mágnás körök­ben forgolódom. X. báróné zsurján, ki intim, te­s­tű barátnőm, egy igazi úri­emberrel esmerkedtem meg, egy penzionált mén­lovas majorral, a­kit modorom, társalgásom annyira lebilin­cselt, hogy félreismerhetetlen czélzást tett arra nézve, hogy hitestársául óhajt megnyerni. Tudjátok, aranyoskáim, miután én is vágyom már a páros életre, óhajtozom lakályos, kis fészek után s mivel minden tekintetben hozzám illő párti, tehát ügyesen, diszkréten észre vétettem, hogy a felesége leszek. Már minden szalonban, mert rosszak, irigyek ám az emberek, édeskéim, erről tracsolnak, holmi utszéli életeket faragva róla. De hát se baj, a fülembe hozzák, hogy ki hogy s mint nyilatkozik e szerencsémről s a ki malicziózus megjegyzést tesz rá, annak aztán visszaadom én hatszorosan. Megkeserüli mindenki, a ki rajtam köszörüli a nyelvét, mert bár annyi epém sincs, mint egy galambnak, azért czine mintye vagyok s megtorlok busásan minden inzul­tust és esetlen életet. Azért, hogy valamely lány több tavaszt ért tizenhatnál, még nem vén. A kellem, kedvesség, szeretetreméltóság, meg­nyerő modor pótol mindent, tapasztalatból tudom. A múlt héten lefucscsoltam E.-be s elmentem ott a dámák által ren­dezett jótékonysági bazárba. A bizottság még ide irt és fölkért, hogy áruljak virágot. Nagyon herczig kosztümöt csináltattam magamnak egy szín­házi szabónővel. Rózsaszín selyem, egészen priszébe szedett, bokáig érő empir ruhácskát, világos kék, rózsabimbókkal díszí­tett béka-kalapot, halvány zöld harisnyát s aranypor szinü kivágott czipőcskét húztam fel, a karomra egy sásból font felszalagozott kosárkát tele virággal s igy lejtettem be a terembe. Az egész publikum el volt ragadtatva, mint a virágzó rózsa­tőt, úgy röpdestek körül a szomjas pillangók, a fekete frakkos gigerlik s olyan vásárt csaptam, milyet senki. Nekem volt a legtöbb bevételem. De aztán tudok is ám én a férfiakkal bánni, meg értek az «egy kis számítás, egy kis ámítás»-hoz. Ha kell, czirógatom, ha kell, karmolom őket, mint egy negédes kis eziezus. Ha a nő konzerválni tudja magát és kijárta a magasabb koketteria felsőbb osztályait, nincs­ vén asszony. Tudjátok, lelkem felel, hogy Londonban kaszírozták a mézes heteket s helyette csak a mézes napokat hozták divatba? Miután manapság minden villanyos sebességgel megy, még a szerelmeskedést is elvégzik pár nap alatt. Hiába no, a mai kor jelszava a változatosság. Ki ne unna rá a hetekig tartó, egyhangú turbékolásra is ? Eddigelé nem volt illendő kimozdulni a fészekből az új párnak hat hét előtt; ezentúl azonban az lesz a sikk, hogy pár nap múlva már tudassák az ismerősökkel, hogy: rá­untak egymásra s mindkét fél kezdheti ismét a flirtelést. Hallottátok már hírét, tubictáim, a macsicsnak? Azt mond­ják, hogy túl tesz frivolitás tekintetében minden elődjén: a kankánon, kékvákon stb. A majmoktól lesték el az emberek, ezek végeznek bizonyos időben, mikor egymásért epekednek, ilyen félremagyarázhatatlan mozdulatokat, melyekkel tudtul adják egymásnak szivök vágyát. Még megérjük, hogy a bálokon a damenválnál az oran­­gutangok és csimpánszok lesznek a legkapósabb tánczosok. De nem is ártana, mert nagy a tánczos-hiány, mert már a tizennyolcz éves tacskók is a blazirtat, ruét adják s azzal hen­­czegnek, hogy már annyit tánczoltak életökben, hogy bele­untak. Bizonyosan a pólyabeli ficzkándozástól számítják a bálo­zásukat. Sajnálom a mai lányokat, igen sűrűen árulják a petre­­zselmet a bálokban. Hiába abrakolják a mamák a zsúrokon a sok léha ficsurt, a bálokban legfeljebb nagy elkényszeredve lerobotolnak egy köteles túrt a kisasszonyokkal, kiknek a házuknál minden héten agyontömték magukat mindenféle jó falatokkal. Az én időmben nem traktáltuk a fiatal embereket, de azért rogyásig tánczoltattak bennünket, mert meg volt bennök a régi lovagias virtus, s szégyennek tartották volna, ha a lány kimaradt volna valamely tánczból. Képzeljétek, drágáim, a napokban Rebus, Pinkászné, a­kinek nagyon felvitte Isten a dolgát, mert az ura annyit csaklizott a börzén, hogy most áll pár százezerig — vizittek­ nálam. Föl­kért, hogy menjek el vele valami nagyértékű csipkéket, mit valamely mágnásné adott eladás végett, megtekinteni, mert meg akarja venni, hogy henczegjen vele, hogy családi csipke. Mondok: — Hagyja azt maga, Rebuskám, az ilyen csipkéknek, csak ha dédanyánktól örököljük, van becsük. De ha maga, édesem, fel­teszi, legfeljebb azt hiszi a világ, hogy zálogba tette magához valamely úri dáma, mert azt mindenki tudja, hogy a maga groszmámija, ki szegény legényeknek méregette az itókát, sza­bad óráiban pedig libatöméssel foglalkozott, nem hagyott az unokájára fejedelemnőnek való csipkéket. Fölháborító, mint akar ezen pökhendi, uborkafára fel­kapaszkodott náczió kérkedni ősiességével! Ez az úrhatnám Rebus is megvette valami kurucz vitéz portréját az ó­szeren, s mikor nála voltam zsúron, úgy mutatta be a társaságnak az arczképet, mint egyik ősét. Már ezt az én galambtermészetem sem tűrte el, mondok: — Rebuskám,kötve hiszem,hogy a magok őse, Mojzes, sujtá­­sos mentében paradirozott volna a Hóreb hegyén. Általános volt a konsternáczió, de jobbnak látta a sok újdon­sült méltóságos elnyelni a keserű pirulát, nehogy bővebb magya­rázatba bocsátkozzam. Láttátok már a «Vénusz­t, édes gyönyörűségeim? Azt mondják, speciális valami. A sablontól eltérő darab. Ma elmen­tem volna megnézni, de randevút adtam pár magasrangú dáma barátnőmnek az «Országos» női termében, a­hol kedvesen elszoktunk egy-két órát trécselni egy csésze tea mellett. Sok érdekes tracscsot hall­ott az ember, s így mindig tudja a folyó krónik skandalőrt. Vérző szívvel bár, de el kell benneteket hagynom, életem mindenségei, mert ha megváratnám a mágnásnő barátnőimet, megaprehendálnának. Azért drága lelkem felel: pá, pá, pá ! január 28.

Next