Berzeviczy Albert: Válogatott beszédek (Budapest, 1912)

Akademiai, Kisfaludy-Társasági és egyéb beszédek - XI. Beszéd Jókai ravatalánál

XL Beszéd Jókai ravatalánál. Tartatott 1904. évi május hó 9-én, Jókai Mór temetése alkal­mával, a magyar kormány nevében, melynek a szónok akkor tagja volt. Hat évtized váltakozó magyar nemzedékének boldog megszokásává lett az a tudat, hogy Jókai a miénk, Jókai él, alkot; nem múlik el egy nap, melyen szellemi életünk kincsesházát nem gazdagí­taná képzelete, szíve, lángesze kifogyhatatlan aján­dékaival. És nekünk meg kellett érnünk a napot, a­melyen ridegen, elutasíthatatlanul, kérlelhetet­lenül ránk nehezedik a végzet: Jókai nincs többé. Más halandónak szelleme fényét, lelke erejét lassan, apránként oltogatja, fogyasztja a kor; szemünk láttára tűnik mind a kettő, kiszámíthatjuk végső ellobbanását, megbarátkozhatunk hiányának gondolatával. De Jókaiban megvalósulva láttuk azt, hogy Isten az ő kegyelméből való művésznek e költőnek a dicsőségen kívül örök ifjúságot is szo­kott adni. Az alkotó erő, a­mely benne működ­ött, mintha igazán egy örök létre lett volna szánva, sohasem árulta el a kor terhének nyomását. Meg­maradt benne mindvégig a fiatalos idealismus, munkakedv és derült kedély, a­mely éppen mert magát is mindig újra fiatalodni érzi, neheztelés nél­kül nézi a kor s a nemzedék változását, sőt mi több, maradt benne mindvégig valami a gyermekiből is, a­mely hisz a maga álomképeiben, gyönyörködik

Next