Berzeviczy Albert: Válogatott beszédek (Budapest, 1912)
Akademiai, Kisfaludy-Társasági és egyéb beszédek - XI. Beszéd Jókai ravatalánál
XL Beszéd Jókai ravatalánál. Tartatott 1904. évi május hó 9-én, Jókai Mór temetése alkalmával, a magyar kormány nevében, melynek a szónok akkor tagja volt. Hat évtized váltakozó magyar nemzedékének boldog megszokásává lett az a tudat, hogy Jókai a miénk, Jókai él, alkot; nem múlik el egy nap, melyen szellemi életünk kincsesházát nem gazdagítaná képzelete, szíve, lángesze kifogyhatatlan ajándékaival. És nekünk meg kellett érnünk a napot, amelyen ridegen, elutasíthatatlanul, kérlelhetetlenül ránk nehezedik a végzet: Jókai nincs többé. Más halandónak szelleme fényét, lelke erejét lassan, apránként oltogatja, fogyasztja a kor; szemünk láttára tűnik mind a kettő, kiszámíthatjuk végső ellobbanását, megbarátkozhatunk hiányának gondolatával. De Jókaiban megvalósulva láttuk azt, hogy Isten az ő kegyelméből való művésznek e költőnek a dicsőségen kívül örök ifjúságot is szokott adni. Az alkotó erő, amely benne működött, mintha igazán egy örök létre lett volna szánva, sohasem árulta el a kor terhének nyomását. Megmaradt benne mindvégig a fiatalos idealismus, munkakedv és derült kedély, amely éppen mert magát is mindig újra fiatalodni érzi, neheztelés nélkül nézi a kor s a nemzedék változását, sőt mi több, maradt benne mindvégig valami a gyermekiből is, amely hisz a maga álomképeiben, gyönyörködik