Borászati Lapok – 52. évfolyam – 1920.

1920-10-07 / 41. sz.

LIL évfolyam. Előfizetési dijak: Negyedévre 60­— K. Egy hóra... 20 ~ „ 1920. deczember 31-én túl ter­jedő időre jelenleg előfizetést nem fogadhatunk el. Egyes lappéldány ára 5 — K. Telefonszám : József 99—28. 41. szám. Budapest, 1920. október 7. A „FRUCTUS" a gyümölcsértékesitő és szeszfőzőszövetkezetek — Megjelenik minden csütörtökön. Laptulajdonos: Szerkesztésért és kiadásért felelős: Dr. BAROSS ENDRE. Dr. DEÜCKER JENŐ. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IX., Üllői­ út 25. (Köztelek) Árjegyzék ugyanott kapható. Hirdetési mellékletek jutányos árban fogadtatnak el, központja mint szövetkezet­nek hivatalos lapja. Hirdetéseket a lap kiadóhivatala vesz fel. Hétről-hétre. (A képzett vinczellérek elhelyezésének nehézségei. — A háború folyamán vagy után beállott egyének szerepe. — A svájczi borvásár jelentősége és megtarthatóságának feltételei.) Budapest, október 6. A tanult vinczellérek és szőlőkezelők közt feltűnően sok az álláskereső. Szinte megdöb­ben az ember, ha a hetenként ajánlkozók lajstromát olvassa, mert sokakkal heteken, sőt hónapokon át találkozik újra meg újra. Tehát olyan nagy a túlprodukczió iskolailag képzett és (néha — vagy) gyakorlati tapasztalatokkal bíró szakemberekben ezen a téren. Hogyan lehet ez? A szőlőket nem parczellázták, ma is ugyanannyi nagy szőlőgazdaság van azon a megcsonkított darab földön, melyet csúf néven ma is úgy hívnak, hogy „Magyarország", mint annak előtte. Ezek­nek kezeléséhez, munkafelügyeletéhez ugyan­annyi praktikus szőlész kell, mint annak előtte. Azután meg a szőlészeti szakemberek képzése a háború alatt — ha nem is szünetelt egészen — de igen szűk méretre szorult. Tehát az után­pótlás nagyon csekély volt, viszont hogy a vesz­teség a rendesnél nagyobb legyen, arról gon­doskodott a technika mindenféle háborús vív­mánya, a vérhas, a spanyolnátha, az idegsokk stb. Százezren még ma is háborús fogságban élnek, bizonyára vannak köztük szőlészek, borá­szok is fölös számmal. De emésztette az ember­felesleget a négyhónapos politikai őrület, amit úgy hívtak, hogy proletárdiktatúra, vörös kato­náskodás helyes szervezet és tanult vezetés nélkül, vésztörvényszék, tömeges kivégzés, élel­mezési nehézségek, anyagi gondok stb. bizonyára a vinczellérek közül is vitt kit a temetőbe, kit a munkaképtelenségbe. Az ember tehát azt hihetné, hogy a szak­munkások és munkavezetők száma erősen meg­fogyatkozott és ma nagy nehézségbe ütközik nagyobb szőlőhöz megfelelő képzett embert kapni. Így is van. És azért mégis túlprodukc­ió volna vinczellérekben ? Egyet előre kell bocsá­tanunk és ez az, hogy ezen a nekünk meg­hagyott, darab földön ma legalább egy félmillió­val több ember szorong, mint amennyi a régi jó időben itt szitta a levegőt. Ebből a több százezer idemenekült emberből, aki sehogy sem volt hajlandó a „hódítók" rabszolgalánczát hor­dani, bizonyára van jó néhány száz tanult vinczellér, pinczemester is, hisz hazafias gon­dolkozás tekintetében a mi branche beli embe­reink nem állottak a hátsó sorban. Tehát ily­­ módon számuk viszonylag a megmaradt kis­­ országhoz mérten megszaporodott.­­ Azután ne feledjük el, hogy a háború egyre vitte el szőlőgazdaságainkból a szőlőkezelőket, vinczel­léreket is. Ezeket gazdáink pótolták, mert muszáj volt. Vették onnan az erre alkalmazandó embe­reket, ahonnan tudták. Nem nagyon nézték az iskolai bizonyítványt, a gyakorlatról szóló okmá­nyokat, hanem örültek, ha kaptak valakit, akiben jó szándék, becsületes igyekezet volt. Betanítottak volt kertészmunkásokat, kőműves­legényeket, de főleg a háború rokkantjait, akik közül sokan már az első évben kerültek haza és mert egy-két ujjuk hiányzott vagy kissé biczeg­tek, mint napszámosok megtudták markolni a metszőollót, megtanulták miképen kell a könyök­sajtóval, a borszivattyuval bánni és idővel, ha elég intelligencziát és szorgalmat tanúsítottak, ha ismét elvitte a hadsereg a vinczellért, bizony ezekből kerültek ki az utódok. És ha ezek beváltak, megbecsülték magukat, bizony a dicsőségteljes háború dicstelen befe­jezése után sem kergette el őket a gazdájuk, mert visszajöttek a régi vinczellérek, az egy­kori munkavezetők. Ez talán méltánytalanság a háborúban mindent koczkára tett, hónapokig, évekig tartó hadifogságot elviselt egyénekre, de emberileg érthető. Így állott azután elő az a helyzet, hogy ezek a régi, „diplomával", hosszú praxissal bíró embereink közül ma akárhány hiába kilincsel itt is, ott is, de csak nehezen vagy sehogy sem bír elhelyezést találni. Azután a két év óta annyiszor hangoztatott jelszót, hogy igyekezzék a háborúból hazatért, otthonából kiüldözött intelligenczia gyakorlati pályára lépni, ne pedig mindenképen hivatal után futkosson, hogy menjen ki a falura ker­tésznek, szőlésznek, méhésznek, gazdaságba munkafelügyelőnek, tanuljon meg cséplőgéppel, motoros ekével bánni,­­ sokan megfogadták. Bizony ma akárhány urasági kertészt, vagy szőlőben szőlőkezelőt találunk, aki azelőtt ta­nító, vagy katonatiszt vagy törvényszéki jegyző volt. És jobb dolguk van, mintha a főváros pályaudvarainak vagonjaiban laknának és meg­járnák a különféle hivatalszobák kálváriáját 3—4 ajánlattal zsebekben. Ezért nehéz ma a kivül cseppent vinczellérek­nek újra álláshoz jutni. De ezért is kell ma még jobban megbecsülni azt az alkalmazást, melyet a sors végre mégis csak juttat előbb-utóbb mindegyiküknek. * * * A svájczi magyar borkiállításból rövidesen alig lesz valami. Nagyon szép, nagyon kívánatos a terv, soha ilyen szükség nem volt rá, mint ma, de, sajnos, nekünk a legrosszabbkor jött, ebben a pillanatban nem vagyunk rá beren­dezkedve. Amint már lapunkban említve volt, a zürichi magyar-svájczi kereskedelmi kamara megkere­sést intézett a Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesületéhez, hogy vegye a kezébe egy svájczi magyar borkiállítás ügyét. Az érdeklődés a magyar borok iránt fel van keltve, mert néhány partié jóminőségű bornak sikerült a svájczi piaczra eljutnia és ott tetszésre talált, azután a jóindulat (hogy ne mondjam szánalom!), szerencsétlen országunk iránt, minden téren megnyilvánul és végre — oly olcsón, olyan pompás italokat egy népe a világnak sem képes ma szállítani, mint mi " valutánk "versenyen kívüli" rosszasága miatt. Mi kell még több? Hát még kell hozzá valami, tudniillik bor, sok bor, jó bor, a nyugati mivelt emberek szája íze szerint iskolázott palac­kbor. Ilyen pedig ma kevés van az országban. Régi évjáratainkból bizony kevés élte túl a háborút, a forradalma­kat, a román inváziót. Az 1919-i évjárat pedig a legtöbb borvidéken nem volt elsőrendű, de még másodrendű sem. Termelőink pinczéiben ugyan össze-vissza he­vernek kisebb tételek olyan qualitású borból, melyekkel nem vallanánk odakinn szégyent, csakhogy ezekkel az 5—10, legfeljebb 100 hekto­literes nemes fajú partiekkel nem lehet egy olyan finnyás, elkényeztetett publikummal bíró országot meghódítani, mint aminő a helvét köz­társaságban megfordul. Azután gazdáink leg­többje maga nincs arra berendezve, hogy, ha az a bor a kiállításon tetszésre talált, néhány ezer palac­kot (legfeljebb egy-két fajtából) ki­küldjön és merje a koc­kázatot vállalni, hogy sem a bor, sem a palac­k nem törik el a sok berakás, kirakás, átrakás közben. Azután nem is köti le magát hónapokra, hogy míg a kiállí­tásnak vége nincs, azt a bort itthon el ne adja, ha jól megfizetik is, vagy pénz dolgában meg­szorul. Ezeknek a dolgoknak a megállapításával, melyeket érteni talán lehet, de egészen helye­selni nem, távolról sem akarunk indokokkal szol­gálni bornagytermelőinknek arra, hogy nagyobb­szabású és főleg külföldi borkiállításon ne­­ vegyenek részt, aminthogy azzal a felfogással­­ is szakítani kell, hogy ilyen czélra egy-egy faj­­­tából esetleg 10—20 palac­k bort ingyen fel-s ajánlani túlságos áldozat volna. Nem azt kell­­ nézni, hogy annak a bornak üvegestől nálunk­­ mi ma az értéke, hanem azt, hogy szembe- Mai számunk 10 oldala

Next