Borászati Lapok – 52. évfolyam – 1920.
1920-10-07 / 41. sz.
LIL évfolyam. Előfizetési dijak: Negyedévre 60— K. Egy hóra... 20 ~ „ 1920. deczember 31-én túl terjedő időre jelenleg előfizetést nem fogadhatunk el. Egyes lappéldány ára 5 — K. Telefonszám : József 99—28. 41. szám. Budapest, 1920. október 7. A „FRUCTUS" a gyümölcsértékesitő és szeszfőzőszövetkezetek — Megjelenik minden csütörtökön. Laptulajdonos: Szerkesztésért és kiadásért felelős: Dr. BAROSS ENDRE. Dr. DEÜCKER JENŐ. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IX., Üllői út 25. (Köztelek) Árjegyzék ugyanott kapható. Hirdetési mellékletek jutányos árban fogadtatnak el, központja mint szövetkezetnek hivatalos lapja. Hirdetéseket a lap kiadóhivatala vesz fel. Hétről-hétre. (A képzett vinczellérek elhelyezésének nehézségei. — A háború folyamán vagy után beállott egyének szerepe. — A svájczi borvásár jelentősége és megtarthatóságának feltételei.) Budapest, október 6. A tanult vinczellérek és szőlőkezelők közt feltűnően sok az álláskereső. Szinte megdöbben az ember, ha a hetenként ajánlkozók lajstromát olvassa, mert sokakkal heteken, sőt hónapokon át találkozik újra meg újra. Tehát olyan nagy a túlprodukczió iskolailag képzett és (néha — vagy) gyakorlati tapasztalatokkal bíró szakemberekben ezen a téren. Hogyan lehet ez? A szőlőket nem parczellázták, ma is ugyanannyi nagy szőlőgazdaság van azon a megcsonkított darab földön, melyet csúf néven ma is úgy hívnak, hogy „Magyarország", mint annak előtte. Ezeknek kezeléséhez, munkafelügyeletéhez ugyanannyi praktikus szőlész kell, mint annak előtte. Azután meg a szőlészeti szakemberek képzése a háború alatt — ha nem is szünetelt egészen — de igen szűk méretre szorult. Tehát az utánpótlás nagyon csekély volt, viszont hogy a veszteség a rendesnél nagyobb legyen, arról gondoskodott a technika mindenféle háborús vívmánya, a vérhas, a spanyolnátha, az idegsokk stb. Százezren még ma is háborús fogságban élnek, bizonyára vannak köztük szőlészek, borászok is fölös számmal. De emésztette az emberfelesleget a négyhónapos politikai őrület, amit úgy hívtak, hogy proletárdiktatúra, vörös katonáskodás helyes szervezet és tanult vezetés nélkül, vésztörvényszék, tömeges kivégzés, élelmezési nehézségek, anyagi gondok stb. bizonyára a vinczellérek közül is vitt kit a temetőbe, kit a munkaképtelenségbe. Az ember tehát azt hihetné, hogy a szakmunkások és munkavezetők száma erősen megfogyatkozott és ma nagy nehézségbe ütközik nagyobb szőlőhöz megfelelő képzett embert kapni. Így is van. És azért mégis túlprodukció volna vinczellérekben ? Egyet előre kell bocsátanunk és ez az, hogy ezen a nekünk meghagyott, darab földön ma legalább egy félmillióval több ember szorong, mint amennyi a régi jó időben itt szitta a levegőt. Ebből a több százezer idemenekült emberből, aki sehogy sem volt hajlandó a „hódítók" rabszolgalánczát hordani, bizonyára van jó néhány száz tanult vinczellér, pinczemester is, hisz hazafias gondolkozás tekintetében a mi branche beli embereink nem állottak a hátsó sorban. Tehát ily módon számuk viszonylag a megmaradt kis országhoz mérten megszaporodott. Azután ne feledjük el, hogy a háború egyre vitte el szőlőgazdaságainkból a szőlőkezelőket, vinczelléreket is. Ezeket gazdáink pótolták, mert muszáj volt. Vették onnan az erre alkalmazandó embereket, ahonnan tudták. Nem nagyon nézték az iskolai bizonyítványt, a gyakorlatról szóló okmányokat, hanem örültek, ha kaptak valakit, akiben jó szándék, becsületes igyekezet volt. Betanítottak volt kertészmunkásokat, kőműveslegényeket, de főleg a háború rokkantjait, akik közül sokan már az első évben kerültek haza és mert egy-két ujjuk hiányzott vagy kissé biczegtek, mint napszámosok megtudták markolni a metszőollót, megtanulták miképen kell a könyöksajtóval, a borszivattyuval bánni és idővel, ha elég intelligencziát és szorgalmat tanúsítottak, ha ismét elvitte a hadsereg a vinczellért, bizony ezekből kerültek ki az utódok. És ha ezek beváltak, megbecsülték magukat, bizony a dicsőségteljes háború dicstelen befejezése után sem kergette el őket a gazdájuk, mert visszajöttek a régi vinczellérek, az egykori munkavezetők. Ez talán méltánytalanság a háborúban mindent koczkára tett, hónapokig, évekig tartó hadifogságot elviselt egyénekre, de emberileg érthető. Így állott azután elő az a helyzet, hogy ezek a régi, „diplomával", hosszú praxissal bíró embereink közül ma akárhány hiába kilincsel itt is, ott is, de csak nehezen vagy sehogy sem bír elhelyezést találni. Azután a két év óta annyiszor hangoztatott jelszót, hogy igyekezzék a háborúból hazatért, otthonából kiüldözött intelligenczia gyakorlati pályára lépni, ne pedig mindenképen hivatal után futkosson, hogy menjen ki a falura kertésznek, szőlésznek, méhésznek, gazdaságba munkafelügyelőnek, tanuljon meg cséplőgéppel, motoros ekével bánni, sokan megfogadták. Bizony ma akárhány urasági kertészt, vagy szőlőben szőlőkezelőt találunk, aki azelőtt tanító, vagy katonatiszt vagy törvényszéki jegyző volt. És jobb dolguk van, mintha a főváros pályaudvarainak vagonjaiban laknának és megjárnák a különféle hivatalszobák kálváriáját 3—4 ajánlattal zsebekben. Ezért nehéz ma a kivül cseppent vinczelléreknek újra álláshoz jutni. De ezért is kell ma még jobban megbecsülni azt az alkalmazást, melyet a sors végre mégis csak juttat előbb-utóbb mindegyiküknek. * * * A svájczi magyar borkiállításból rövidesen alig lesz valami. Nagyon szép, nagyon kívánatos a terv, soha ilyen szükség nem volt rá, mint ma, de, sajnos, nekünk a legrosszabbkor jött, ebben a pillanatban nem vagyunk rá berendezkedve. Amint már lapunkban említve volt, a zürichi magyar-svájczi kereskedelmi kamara megkeresést intézett a Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesületéhez, hogy vegye a kezébe egy svájczi magyar borkiállítás ügyét. Az érdeklődés a magyar borok iránt fel van keltve, mert néhány partié jóminőségű bornak sikerült a svájczi piaczra eljutnia és ott tetszésre talált, azután a jóindulat (hogy ne mondjam szánalom!), szerencsétlen országunk iránt, minden téren megnyilvánul és végre — oly olcsón, olyan pompás italokat egy népe a világnak sem képes ma szállítani, mint mi " valutánk "versenyen kívüli" rosszasága miatt. Mi kell még több? Hát még kell hozzá valami, tudniillik bor, sok bor, jó bor, a nyugati mivelt emberek szája íze szerint iskolázott palackbor. Ilyen pedig ma kevés van az országban. Régi évjáratainkból bizony kevés élte túl a háborút, a forradalmakat, a román inváziót. Az 1919-i évjárat pedig a legtöbb borvidéken nem volt elsőrendű, de még másodrendű sem. Termelőink pinczéiben ugyan össze-vissza hevernek kisebb tételek olyan qualitású borból, melyekkel nem vallanánk odakinn szégyent, csakhogy ezekkel az 5—10, legfeljebb 100 hektoliteres nemes fajú partiekkel nem lehet egy olyan finnyás, elkényeztetett publikummal bíró országot meghódítani, mint aminő a helvét köztársaságban megfordul. Azután gazdáink legtöbbje maga nincs arra berendezve, hogy, ha az a bor a kiállításon tetszésre talált, néhány ezer palackot (legfeljebb egy-két fajtából) kiküldjön és merje a kockázatot vállalni, hogy sem a bor, sem a palack nem törik el a sok berakás, kirakás, átrakás közben. Azután nem is köti le magát hónapokra, hogy míg a kiállításnak vége nincs, azt a bort itthon el ne adja, ha jól megfizetik is, vagy pénz dolgában megszorul. Ezeknek a dolgoknak a megállapításával, melyeket érteni talán lehet, de egészen helyeselni nem, távolról sem akarunk indokokkal szolgálni bornagytermelőinknek arra, hogy nagyobbszabású és főleg külföldi borkiállításon ne vegyenek részt, aminthogy azzal a felfogással is szakítani kell, hogy ilyen czélra egy-egy fajtából esetleg 10—20 palack bort ingyen fel-s ajánlani túlságos áldozat volna. Nem azt kell nézni, hogy annak a bornak üvegestől nálunk mi ma az értéke, hanem azt, hogy szembe- Mai számunk 10 oldala