Borsod - Miskolci Értesítő, 1880 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1880-04-08 / 15. szám

Közeget teremtettünk tehát, társulás út­ján, az ország összes értelmiségének, a haza összes anyagi és szellemi erőinek. Ezen osztá­lyok egyesítése a hazai ipart tűzvén ki­szólul, azt olykép óhajtja művelni, hogy törekvéseiben az iparoson kívül a gazda, a kereskedőn kívül a haza jólétéért buzgó tisztviselő, mellette a szü­letett főúr s az értelmes munkás egyaránt részt vehessen, s valamennyinek egy czél felé, egy irányban való közreműködése végeredményül a hazai jólét gyarapodását biztosítsa. E czért a magyar általános iparegyletnek Budapesten való létesítése által véltük elérhetni, mint a­hogy csakugyan a főváros és vidék hiva­tott köreinek rokonszenvével és támogatásával találkoztunk. Az egylet, mint ilyen, első­sorban a hazai ipart s az iparosok érdekeit törekszik előmozdí­tani ; előkészíti az iparral rokon termelő ágak összhangzó működését; megismerteti a nagy­közönséggel iparunk termőképességét és a hazai iparosok kiváló termékeit, ez­által felkeltvén iránta a rokonszenvet és bizalmat; törekedik az iparos osztály értelmiségének emelésére hazai oktatás, az ízlés nemes­ítése s más haladottabb országok ipartermelésének megismertetése ál­tal; mindinkáb feltölteni iparkodik a munkás osztálynak buzgóságát és fokozott ügyesség utá­ni törekvését, mit nyilvános elismerés s ez osz­tályok különleges érdekeinek ápolása s előmoz­dítása útján fog elérni; szóval, a rendelkezésére álló összes eszközökkel oda működik, hogy ter­jedt, lehetőleg sokoldalú és tökéletes iparnak szükségérzete a nemzet valamennyi rétegeiben felkeltetvén, elméletileg és gyakorlatilag képzett férfiak önzetlen együttműködése által a hazai ipar tökéletesbittessék, s hogy így anyagi és közgazdasági helyzetünk javítása felé komoly és elhatározott léptekkel közeledhessünk. A jelzett feladatok nagysága már eleve is kizárja annak lehetőségét, hogy nemzetünk bár­mely osztálya kivonhassa magát e tevékenység alól. Nem is akarjuk mi szétforgácsolni az erő­ket, melyek hasonló czélokra már egyesültek. Sőt ellenkezőleg, minden táborban toborzunk, minden használható erőt körünkbe akarunk Ma, midőn az ipari haladás — mint lát­tuk — határozó befolyással van a gazda és föld­­­míves tevékenységére, míg viszont a nyerster­­melés mikénti sikerülése visszahat számos ipar­nak még fennállhatására is; midőn az ország iparos viszonyainak mikénti fejlődése által leg­közvetlenebbül van érdekelve annak kereskedel­me és forgalma; — midőn az ipar többé ki sem vonhatja magát a művészet nemesbitő hatása alól, ez pedig csakis az ipar segítsége mellett teheti alkotásai nagy részét közkincscsé is :­­ ma többé nem lehet szó külön érdekek ápolásá­ról, avagy a már-már eltemetett kaszt-szellem újra­ébresztéséről. Mindnyájunk egyesült erejére van szük­sége ez országnak, hogy haladhasson. Kell hogy vállvetve álljanak együvé mindazok, kiknek a haza jóléte szívükön fekszik, hogy hárítsák el az országunkat fenyegető legnagyobb veszélyt, mely az egyre erősbülő külföldi versenynyel szemben akkor érne, ha tétlen nézői maradnánk a szomszéd államok szellemi s anyagi fejlődésé­nek, elfelejtve, hogy megállapodás és visszaesés, gazdasági tekintetben, egyértelműek. De ez nem fog megtörténni, mert polgár­társaink megértették a kor intő szavát. Tagjaink gyűltek s a magyar általános iparegylet oly társaságban tartható meg alakuló gyűlését, melyre bármely ország bármely egy­lete büszke lehetett volna, s a melyben a legkü­lönbözőbb társadalmi osztályok szine java volt képviselve De mindeddig csak képviselve vannak kis­­sebb-nagyobb mértékben ez osztályok, nem tö­megesen vannak még az egyletben, melynek czéljait oly melegen karolta fel a hazai közön­ség. Pedig nem azért tűztünk oly nagy czélo­­kat zászlónkra, nem azért alakultunk meg, hogy társulati csendéletet élve, teendőink költségfede­zetére a kormány segélyéhez vagy a főváros nagylelkűségéhez forduljunk. Midőn a létező hazai ipar felvirágoztatását és fejlesztését, a hiányzónak meghonosítását tűztük ki az egylet czéljaiul, midőn az ország közgazdasági érdekeit karöltve a mezőgazdaság­gal és kereskedéssel, támogatva a tudomány és művészet által, akarjuk érvényesíteni, azért mer­tük mindezt az önsegély alapján valósíthatónak odaállítani, mert összes hazai közönségünk tá­mogatására számítottunk. Most is hozzája fordulunk. Egyletünknek a tagok ezreivel kell ren­delkezni ; az ország anyagi jólétéért buzgó min­den hazafinak benne kell lenni, sorakozni kell a zászló körül, melyre Magyarország vagyonoso­­dása van kiírva, s akkor ki is fogjuk azt küzdeni s vele az erőt és a hatalmat! A magyar általános iparegylet nevében : Szlávy József, elnök. Ipolyi Arnold, báró Kochmeister Frigyes, alelnök, alelnök. Keleti Károly, igazgat­ó: T­Á­R­C­Z A. :Az emlék nélküli sír. (Elbeszélés.) Irta dr. KOVÁCS GÁBOR. Iszonyú élet egy kórházi orvos élete. Az a sok különféle betegség, az a sok­oldalú miseria, mely egy közkórházban feltalálható, képzelhetet­­len az előtt, a­ki azt nem látja. Mintha kiállítást rendeznének a világ irtózataiból, az emberek ke­serveiből, a fájdalmak okaiból. Ezek között kellett nekem reggeltől estig foglalkoznom. Oh mily szo­morú ellentéte volt ez lelkem óhajtásainak. Mikor harmadnap estre fáradtan hazatér­tem, szentül elhatároztam magamat­, hogy hol­nap okvetlen elutazom. Csak reggel nézek be a kórházba , s az engedélyt kikérve, azonnal megyek Hosszúfaluba. El is indultam. Hogy szívemben mit éreztem, azt nem va­gyok képes elmondani. Csakhogy nagyon, de nagyon boldog voltam. Elgondoltam előre, hogy mily kedves meglepetést fogok én most az én egyetlen Jolánkámnak szerezni, s milyen öröm lesz az, talán még magam is sírva fogok fakadni elérzékenyülésemben.Szüleire nem is gondoltam, hiszen miért is lett volna az ? Ha ő nekem egy­­­­szer megfogadta, hogy el tud várni, ha kell a megőszülésig, hogy inkább meg tud halni, mint valaha a másé legyen, szabad volt volna-e ne­kem kételkednem abban, hogy szavát valaha megszeghesse ? Lám én férfi vagyok, a­kinek a szívét világjártában sok kisirtés környezi, és mégse fordult meg soha abban más gondolat,mint az ő boldogítása. Hogy lehetett volna hát ő én hozzám hűtlen ? Igaz, hogy öt év hosszú idő, s talán biztosan nem is tudja, hogy hol vagyok, s emlékszem-e még rá, mert öreg bátyám min­denkitől eltitkolta hollétemet, de még­se lehet, hogy egy oly szerelmes szív, mint az övé, ne sejtsen semmit, habár nem felelt soha leveleimre, melyeket meglehet öregbátyám elfogdosott. De különben is megesküdtem neki, hogy­­szavamat be fogom váltani, ő hisz bennem, tehát várnia kell! így gondolkoztam, míg Hosszúfaluba meg­érkeztem, s benyitottam nagybátyám régi tiszt­­jébe , Zsámbory bácsihoz. Az öreg úr alig hitt szemeinek, hogy meglátott. Azt hitte, hogy én Amerikában vagyok, s nagybátyám halálát még tán nem is tudom. Szinte láttam arc­án a meg­döbbenést igazán érzett szomorúsággá átváltozni, mely mutatta, hogy elhalt kedves urának gyász­­jelentője akar lenni előttem. Én azonban meg­előztem. Szóhoz se hagytam jutni, hanem el­mondtam neki nagyjjából öt évi múltamat, j­elen terveimet, tudtára adtam, hogy mindent tudok, és kértem, hogy engedjen átöltöznöm, mert Fenyvesékhez óhajtok menni látogatóba, keserűen mosolygott, s aztán felém fordult szo­­morúan : — Oh uram ! Dezső úr ! — monda — ne menjen most oda ! Irtóztató csapás van ott most! A büszke Fenyvest is meglátogatta már egyszer az Isten, de meg is érdemelte. — Hogy ? miként, — riadtam az öregre. — Hosszú történet az uram, de azért elbe­­szélem. Tudom, hogy nagy fájdalmat fog okozni innék is, mert azt a lányt, a mint mondá végte­­en szereti,­­ azért jött ön ide. Hát ahogy ön el­­ünt ezelőtt hatodfélévvel, mindenki tudta nél­­kül, az én boldogult kedves uramtól, a­kit haló Dórában is áldok! Fenyvesekre is eljöttek a lem szeretem napok. A kisasszony nagy beteg­ett. Nem tudta gyógyítani sem orvos, sem ku­­uzsló, pedig mindennap seregszámra özönlöt­­ek a kastélyba. Magán kívül volt mindig. Kette­­jetes kínja lehetett, mert a cselédektől hallottam hogy az a híres orvos, a­kit az egyetemről hív­­ak le hozzá, azt mondta reá, hogy ha jobban esz is, meg fog őrülni, mert betegsége lelki baj. Apjának anyjának kétségbeesésekben egyetlen gyermekök miatt nagy kínokat kellett kiállani, mert az alatt a két hónap alatt, míg leányuk fe­küdt, mindketten rendkívül megvénültek és meg­őszültek. Csodálatos jelensége az életnek! De hát az ifjú természet ereje mégis győzött, a leány felgyógyult, bár mindig szomorú volt azután. Kijárt azért a mezőre is, különösen szerette an­nak a kis pataknak a partját, a­melyik a mi volt tagunk végénél folydogál. Oda majd mindennap kiment. Egyszer én is találkoztam ott vele, és észrevettem, hogy sir. Csendesen el­akartam menni mellette, de ő megszólított: — Endre bácsi — mondá — kérem jöj­jön hozzám közelebb egy kissé, valamit óhajtok magától kikérdezni. Készségesen engedelmeskedtem, mert megszántam, hogy olyan szomorú, bár atyját most is igen gyűlölöm. — Mikor lehetne az öreg György úrral beszélni ? — A mikor tetszik kisasszony — feleltem — mert az én uram mióta Dezső úr nincs itthon nem megy ki még az udvarról se többé. Nagyon öregszik meglehet azért. — De hát hol lehet, s miért ment el De­zső, — azaz az ifjú úr — szólt ismét hazám némi zavarral. — Hogy tudta itt hagyni azt az öreg bátyját magára tehetetlenségében ? — Azt én nem tudom megmondani kis­asszony; az öreg úr ha kérdeztem, azt felelte, hogy ne is említsem, úgy­se jön ő többé vissza, mert az­óta Amerikában van. — Én nem tudom azt elhinni — felelt határozottan — hiszi-e maga Endre bácsi ? — Az én uram nem hazudik soha! — Nem is úgy értettem, de hát lássa, mi­ért küldené olyan messze magától, mikor olyan öreg már ezt nem tudom megfogni. Talán nem szereti, vagy ... tán félte itt valakitől ? szólt el­fogulva. — Ah dehogy ! Dezső úr olyan áldott egy jó ember, még a cselédek is úgy szerették, ki- Tekintetes szerkesztő úr. A következő kedvező hirt kérem becses lapjában köztudomásra hozni : Mártha István, a „Borsod“ egyik vidéki szorgalmas munkatársa 1. év márczius 14-én Szilvásra rendes tanitóúr lett megválasztva. — Ezen választásnál a választó hívek között a leg­tisztább érdemismeret, méltánylat uralkodott és — győzött! A kik Mártha úrtól irigyelnék ezen szép állomást — pedig vannak ilyenek ; no de ez, a gyarló emberi szokások miatt — megbo­csátható : az efféléknek határozottan szemökbe mondjuk, hogy az illető tanító úr méltán meg­érdemli a szilvási ref. egyháznak benne helye­zett bizodalmát. Mi meg vagyunk győződve, hogy az ellene áskálódókat is meg fogja hódítani M. I. urnák elismert szakképzettsége, ismeretes nyilt őszinte­sége és tapintatos önviselete. úgy a derék egy­háznak, mint választott tanitójának adjuk őszinte üdvözletünket. Sajó-Kaza, 1880. márczius 21-én. Többek nevében: Nagy Sándor. gőz- és egyleti élet. Értesítés. Mihalovics Sándor elhunytával Miskolcz város tiszti karában a rendőrfőkapitányi állás

Next