Borsodi Bányász, 1977. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-07 / 27. szám

2 BORSODI KANTASZ Hogyan érvényesül a gyakorlatban az üzemi demokrácia? Királyi tapasztalatok AZ ELKÖVETKEZŐ évek, évtizedek egyik fontos fel­adata a szocialista társada­lom fejlesztése, melynek el­engedhetetlen követelménye a szocialista demokrácia mind teljesebb kibontakozta­tása. A kibontakozáshoz és a továbbfejlesztéshez erősí­teni kell a munkahelyi de­mokráciát, hogy lehetővé váljon a dolgozók fokozot­­­­tabb részvétele a vezetésben, a segítsége a munka alkotó jellegének kialakításában és színvonalának emelésében. Ennek gyakorlati megvalósí­tásához meg kell könnyíteni a dolgozók számára a véle­ménynyilvánítást, a dönté­sekben való részvételt és az ellenőrzést. Ezeket az irány­elveket a Magyar Szocialis­ta Munkáspárt programnyi­latkozata határozta meg, út­mutatást adva vezetőnek és dolgozónak egyaránt. A Borsodi Szénbányák Vállalat üzemeiben és akná­in is fokozott figyelem kísé­ri a munkahelyi demokrá­cia érvényesülését. Az ered­mények bizonyíthatóan ki­­elégítőek, annak ellenére, hogy vannak még kisebb­­nagyobb közösségek, ahol helytelenül értelmezik a fo­galmat, nem, illetve rosszul élnek a demokrácia ?­’ta le­hetőségekkel. Hasznos lenne valamennyi munkahelyen megvizsgálni a jogok és kö­telességek összhangját, a dol­gozók és vezetők viszonyát, de az üzemi és egyéni érde­kek egyensúlyát is, egyálta­­lán a kollektíva erejét és összefogását a munkavégzés során. ILYEN SZÁNDÉKKAL in­dultunk az elmúlt héten Ki­­ráld aknára. Vezetőkkel és dolgozókkal beszélgettünk ar­ról, hogyan érvényesül az aknán a munkahelyi de­mokrácia, s milyen lehetősé­gei vannak még a megvaló­sításnak ? Egybehangzó volt a vélemény, hogy az aknák legdemokratikusabb fóruma a termelési tanácskozás, mert ’ itt cserélhetik ki véleményü­ket a vezetők és a dolgozók, itt megbeszélhetik és elha­tározhatják a feladatok tel­jesítésének leghelyesebb módját. De betölti-e ezt a szerepét a termelési tanács­kozás? — kérdeztük Nagy S. Imre ifjúsági szocialista bri­gádvezetőt. — Véleményem szerint nem élünk eléggé a fórum nyújtotta lehetőségekkel. Hosszú idő óta mindig ugyanazok az emberek áll­nak fel,­ ezért a megbeszélés lassan elveszíti igazi tartal­mát. Úgy érzem, hogy a dol­gozók húzódoznak a nagyobb nyilvánosságtól, szívesebben beszélnek kisebb közössé­gekben. Sokan azt mondják, hogy nem érdemes szólni, mert úgy sem intézkednek, sőt egyesek szerint még baj is lehet belőle­­ Azt hiszem, ez csak mentegetőzés és ma­gyarázkodás. Tapasztalom , szerint mindenkit meghall­gatnak, s ha igazat mondott, elfogadják azt és nem „üt­nek vissza”. — Mi lehet az oka an­nak, hogy a nagyobb fóru­mokon hallgatnak az embe­rek? — kérdeztük Bencs Sándor­­ bányamestert. — Mi is sokat foglalkoz­tunk már ezzel a kérdéssel — válaszolta, majd így folytatta. — A csoportérte­kezleteken, vagy lent a munkahelyen bátran beszél­nek az emberek .Tehát nem az a baj, hogy nincs véle­mény, hanem az, hogy azt nem a megfelelő helyen és nem­ a megfelelő időben mondják el. A legfőbb ok, hogy félnek­ a nyilvános­­ságtól, de egyeseknél ez ér­dektelenséggel is magya­rázható. — Beleszólhatnak-e a dol­gozók a vezetésbe? — Az lenne a jó, ha bele­szólnának. Sokat segítene a vezetésnek, ha ezeken a fó­rumokon m­egbeszélnénk az aknai problémákat, mert egészen mis úgy szembe­nézni a feladatokkal, hogy ismerjük az emberek véle­­ményét, hiszen ők végzik majd azt a munkát. Vala­mikor ez jobban ment, az utóbbi időben kevesebb ilyen segítséget kapunk. — Hogyan látta az üzemi és az egyéni érdekek viszo­nyát? — Mind a kettőnek egy­­formán kellene érvényesül­­nie, de sajnos mostanában néhány embernél о [UNK]о [UNK] [UNK]так jelentkezt­ek. Elszakadtak a többségtől, akik­ egy ember­ként vettek részt a munká­ban, amit az utóbbi front­szerelés is fényesen bizonyí­tott. Szerencsére kevesen vannak olyanok, akik csak a saját gondjaikkal törődnek. PETRENKÓ GYÖRGY, a műhelyi alapszervezet párt­titkára jó ismerője ennek a témának. Negyven kommu­nista politikai munkáját irá­nyítja, ezért volt rá lehető­sége, hogy megtudja a dol­gozók véleményét, a sokat emlegetett munkahelyi de­mokráciáról. — Bírálatot kapott az alapszervezetünk, hogy túl sokat foglalkozunk gazdasági kérdésekkel — mondta a tit­kár. — Jogos volt az észre­vétel, de nem lehetett más­képp, mert a termelési ta­nácskozásokon elmaradt vi­ták a taggyűléseken éleződ­tek ki. Ezeken a gyűléseken csak úgy ömlött a szó az em­berekből. Ezért is tartom na­gyon fontosnak a bizalmiak szerepét. Ők lehetnek a közbeeső láncszem a dolgo­zók és a vezetők között. Ha jól értik a dolgukat, akkor megfelelő lesz az informá­cióáramlás. — Milyen a dolgozók és a vezetők közötti viszony? — kérdeztük Asberc Miklóstól, a kovácsműhely csoportve­zetőjétől, aki második éve szakszervezeti bizalmi. — Királd aknán ezzel nincs probléma. Elmondjuk a véleményünket és a javasla­tunkat, a vezetők meghall­gatnak bennünket, elfogad­ják a tanácsainkat. Amikor új munkába kezdünk, min­dig beszélgetnek azokkal a szakemberekkel, akik majd részt vesznek benne. — Van-e olyan szemlélet az aknán, hogy „mondd meg az igazat és betörik a fe­jed”? — Némelyek biztosan így gondolkodnak, de ez nevet­séges. Ilyen kis közösségben egy „visszaütést” azonnal észrevennének. A termelési tanácskozást is jobb lenne a régi módon tartani. Akkor külön tanácskoztak a bányá­szok és külön a műhelyis­ták, ezért többen jártak el és bátrabban szóltak hozzá a dolgokhoz. A mostani ta­nácskozások egy­­ kicsit sab­lonosak. Szívesebben beszél­nek az emberek itt a mű­helyben, vagy lent a bá­nyában. A HALLOTTAKAT cso­korba kötve megállapíthat­juk, hogy alapvetően nincs baj Királdon a munkahelyi demokrácia érvényesülésével, de sok olyan probléma van még, amelyeknek megoldása nem lesz egyszerű feladat. Az emberek szemléletének kell megváltoznia ahhoz, hogy fokozottabban és tartal­masabban részt vehessenek hatalmuk gyakorlásában. Napról napra erősödik a munkásosztály vezető szere­pe, s ennek érződnie kell e legkisebb közösségben is. FÓNAGY ISTVÁN Lyukóbánya első fél éve Lapzártakor kaptuk az in­formációt, hogy az első fél évben a Miskolci Bánya­üzem 64 575 tonnával termelt több szenet, a tervben sze­replő mennyiségnél. Kovács Lóránt akna-főmérnök el­mondotta azt is, hogy a P—1 és a P—2-es frontfejtés dol­gozóit egy egészséges elége­detlenség, illetve többet aka­rás hajtja még jobb eredmé­nyek elérése érdekében. Már megtették a szocialis­ta brigádok a harmadik ne­gyedéves felajánlásokat is. Ezek szellemében a lyukói kollektívák a harmadik ne­­­gyedévre 17 ezer tonnával több szenet ígértek, s nem titok, ezt a vállalásukat sze­retnék november 7-re telje­síteni. Drukkolunk nekik. Kéki Lászlónak: bizalmat szavaztak A SZUHAVÖLGYI Bányaüzemnél június 17-én megtartott pb-ülésen, új pártbizottsági titkárt választottak, Ké­ki László személyében. Kéki László 1935. július 3-án szüle­tett Hajdúnánáson. Szülei szegény sors­ban éltek. Apja mezőgazdasági napszá­mos volt, aki a felszabadulást követően gondolt egyet, s búcsút intett a falu­jának. Annabányán jelentkezett mun­kára. Hamarosan követte őt fia is, László. Még be sem fejezte a nyolc ál­talánost, vájártanulónak kérte magát Tatabányára. Fel is vették. Szorgalma­san, fegyelmezetten tanult. Hátra volt még az iskolából 2 év, amikor hírül kapták, hogy Kurityánban beindult a gépi jövesztésű vájáriskola. Négy fia­talt ide irányítottak Tatabányáról. Kö­zöttük volt ő is. Tanulmányait 1957- ben fejezte be olyan eredménnyel, hogy az iskola vezetősége felkérte: ma­radjon ott oktatónak. Vállalta. — Két éven át tanítottam — mond­ja. — A hallgatók között bizony idő­sebbek is voltam nálamnál. Ez egy ki­csit zavart a munkámban, de azért szí­vesen csináltam. S, hogy tovább képezze magát, 1955- ben beiratkozott Ózdon a bányaipari technikumba. 1959-ben sikeresen érett­ségizett. Munkahelye ezt követően a Szuhavölgyi Bányaüzem lett. Különbö­ző felelős beosztásban dolgozott. Volt aknász, főaknász, műszaki csoportveze­tő, vastámfelelős, s körletvezető-helyet­­tes. Most üzemi pártbizottsági titkár­ként tevékenykedik. — Hogyan fogadta az új megbíza­tást? — Kissé meglepett, hogy rám esett a választás, de nem ijedtem meg tőle. Elvállaltam és a pártbizottság tagjai egyhangúlag­ bizalmat szavaztak ne­kem. Ez nagyon jólesett. HOSSZAN beszélgettünk mozgalmi múltjáról, tevékenységéről. Megtudtam, hogy apja — már meghalt — és anyja is 1945-től kommunisták. Ebben a szel­lemben nevelték őt is. Ő maga 1954-től tagja a pártnak. Előtte természetesen az ifjúsági szervezetben végzett aktív munkát. Volt titkár is. Azután a párt­munkában tett szert hasznos tapaszta­latokra, jártasságra. Felsőnyárádon hat éven át irányította a pártszervezet munkáját. Ezt követően az üzemnél teljesített pártmegbízatást, szakszerve­zeti és párttitkári tisztségben. Egy vá­lasztási ciklusban — 4 évig — tagja volt az üzemi párt-végrehajtó bizott­ságnak is. Közben képezte magát po­litikailag. 1965-ben elvégezte az 5 hó­napos pártiskolát, majd 1966-ban a marxista középiskolát, s 1976-ban a Marxista—Leninista Esti Egyetemen vizsgázott kiváló eredménnyel. — Mik a tervei? — kérdem. — Nem a legszerencsésebb időpont­ban kaptam a megbízatást — válaszol­ja. — Ismeretesek a Szuhavölgyi Bá­nyaüzemnél történt események, válto­zások. Jelenleg is nagy bajban vagyunk. Nem megy a termelés, s ez idegesítő. Ezért az a tervem, hogy a társadalmi és gazdasági vezetőkkel együtt mind többet legyünk az emberek között, lent a munkahelyeken. Csak úgy tudunk előbbre lépni, ha megismerjük a gon­dokat, az emberek problémáit, s azo­kat ott helyben, azonnal orvosoljuk. Helyettünk a munkát nem végzi el sen­ki. Nekünk kell tenni, cselekedni! Fel­adatunk van bőven. Most az ,­M”­­program megvalósításán munkálko­dunk, amely, ha megvalósul, elkerülünk a holtpontról, s a legjobb termelő egy­ségek között leszünk. ŐSZINTÉN, szívből hangzottak e sza­vak. Nem kétséges, — szavaival élve — lesz jobb is! T. A. 1977. július 7. Emlékeztető 4 Iliink a mvfényben, egy­­ iuuun szénbányai udva­rán. A telepen, az egyformá­ra vágott és héjától megfosz­tott bányafarakás párolog a melegben. A vas és fa nélkül nem lehet elrabolni a szenet a föld szorításából. — A vas és a fa az ember, a bányász segítőtársa. Nemcsak közvet­lenül, mint a szerszám feje vagy nyele, hanem közvetve is, mint biztosító, szállító, vi­zet vivő, levegőt hozó eszköz. A rozsdát virágzó vas- és acélberendezéseket itt javít­ják. És itt készítik méretre, és tárolják a már soha rü­gyet, levelet nem fakasztó, év­gyűrűket nem hizlaló, a föld alá, elszenesedett ősrégi test­vérei közé készülő bányafá­kat, amelyekből bányászem­ber életét óvó oszlop és ge­renda lesz. Itt, a vas és a fa birodalmában egyszercsük egy régi bombahüvelyt vesz észre a napsugárban hunyorgó szem. Hatalmas erejű és nagy sú­lyú, mázsát is meghaladó erős robbanószert hordozhatott egykor magában. Repülőbom­ba volt. Ki tudja, kik és hol készítették, milyen felségjelű repülőgép szállította, ki, mi­lyen célpont fölött és mikor nyomta meg a bombakioldó­nyílás gombját? Ki tudja, milyen magasról zuhant, mi­lyen mélyen fúródott a földbe a bomba? Ki tudja, miért nem robbant fel, és ki tudja, ezáltal ki, kik és hányan ma­radtak életben és sebesülés nélkül? Ki tudja, milyen épü­let, lakóház, üzem, bolt, is­kola, pályaudvari váróterem, pékműhely, vagy szülőotthon maradt épségben, nem gyul­ladt ki, nem égett le? Ki tud­ja? És ki tudja még, hogyan került ide ennek a bombának az acélköpenye? Ki tudja, ki fedezte fel, hogy nemcsak alakra, hanem hangra is ha­sonlít a békére, a megbéké­lésre, a hívó, intő, jelző ha­rangokhoz? Ki tudja, ki talál­ta ki, hogy mint egy valósá­gos harang, tűzjelzőül szol­gáljon, most ahogyan a több mint három évtizede tartó bé­kében? Az a híres szobor jut eszembe, amit Moszkvá­ban, a Tretyakov-képtár be­járata előtt láttam, s amely címében és ábrázolt mondani­valójában is azt fejezi ki, hogy kovácsoljunk ekét a kar­dokból. Ez a bronzba öntött művészi alkotás az emberi­ség örök vágyát fejezi ki. Ez az egykori fel nem robbant, „kibelezett”, és az emberi élet ellen készült bomba most az ember hasznára van, az ember hasznára válhat. És még hányféle háborús felszerelés, eszköz, készség állt annak idején azon a cso­dálatos tavaszon és később is, egészen napjainkig, a béke oldalára?! Emlékszem jól, ho­gyan lett ügyes kezekből a puskalőszer rézhüvelyéből ön­gyújtó, az ágyúgolyó rézhü­velyéből mintákkal díszített virágváza. Mécsesként szol­gált a tartalmától megfosztott katonai konzervdoboz, és sár­kaparó lett a bajonettből. Munkaruhaként használtuk a különféle katonaruhákat, ku­lacs lett a fém gázálarc­ok­ból, a vászonból pedig tarisz­nya. Az­ erős derékszíjból flekk lett a lyukas cipőtal­­pon, és kissé beásva a föld­be csirkeitatóul szolgált a páncélsisak. Ünnepre való in­geket szabtak-varrtak az ej­tőernyő nyersselyméből. És hát természetes, hogy a katonai kulacsból munkába, bányába járó civil kulacs, a katonai gatyából civil lábra­­való, a katonai kesztyűből, a golyó, a szilánk lyukasztotta kötött, kék­­ színű pulóverből élő testet melengető ruhada­rab, a halottról lehúzott ka­tonai bakancsból a bánya sa­rát jól bíró lábbeli, az ágyút vonszoló gebékből ekét húzó lovak. És még most, nem is olyan régen, a Vietnami Demokra­tikus Köztársaság fölött le­lőtt repülőgépek roncsaiból használati és dísztárgyakat készítettek, fésűket, gyűrűket. Dél-Vietnam felszabadított területein pedig — képeken láttam — kerítéseket építet­tek az amerikaiaktól zsák­mányolt ágyúlövedékek hüve­lyeiből. A jellegzetes vietna­mi saru talpa is kilőtt ame­rikai gépjárművek gumiab­roncsaiból készült. Az ember ősi ösztöne és békevágya, de a szükség is arra kötelezi, hogy hasznossá tegye, az em­ber hasznára alakítsa át, te­gye alkalmassá mindazt, ami az ember ellen, az ember ká­rára készült. Micsoda világ! Csak úgy gazdát és funkciót cserélnek tárgyak és eszközök. Micsoda idők! A volt háború, a nagy há­ború, a második világháború, és azóta is, minden kisebb háború apró maradványai, maradékai már ott lomosod­nak a poros kamrák eldugott fészkeiben, a fulladt levegőjű padlások cserepei alatt. És ezekkel az eszközökkel és tárgyakkal, készségekkel kap­csolatos emlékeink mélyen, mesének tűnő, mélyen agy­sejtjeink dzsungeljében, az emlékezetünk emlékezetében, a múltban a vissza nem kí­vánt, így­ hát a „beszélni-se­­jó-róla” régmúltjában még mindig ott vannak, és néha fájdalmat okozva megmoz­dulnak, mint az egészséges testben a ki nem operált gránátszilánkok. Ezért kellett szólni ezekről. Emlékeztetőül. Mert bár az enyhülés jellemzi a jelenlegi nemzetközi helyze­tet, mégis fegyverben áll a világ. „Történelmi célunk — szö­gezi le a Magyar Szocialista Munkáspárt programnyilat­kozata —, a kommunizmus eléréséhez nélkülözhetetlen, a teljes leszerelés révén meg­valósuló tartós és biztonságos béke. De mindaddig, amíg az imperialista hatalmak ellen­állása miatt nem történnek hatékony intézkedések a le­szerelés érdekében, a szocia­lista közösség, és benne ha­zánk alkotómunkájának biz­tosítása végett gondoskodni kell a szocialista országok megfelelő védelmi erejéről. Amíg fennmarad a NATO, addig a szocialista országok biztonsága és a világbéke fenntartásának érdeke szük­ségessé teszi a Varsói Szer­ződés szervezetében megvaló­suló védelmi szövetséget, s a részt vevő országok honvé­delmi erejének fejlesztését.­­A ha Ion vo го országok békés egymás mi­lett élésének, intézmény biztosítása egyben harc fegyverkezési verseny cső hentéséért és megszűntetés­ért, a tömegpusztító fegyv­rek betiltásáért, az általán­os teljes leszerelésért, ha az emberiség már a mi u­runkban végleg megszab­duljon egy új világháború v esélyétől.” Már a mi korunkban!... ORAVEC JÁNOS

Next