Borsodi Bányász, 1977. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-07 / 27. szám
2 BORSODI KANTASZ Hogyan érvényesül a gyakorlatban az üzemi demokrácia? Királyi tapasztalatok AZ ELKÖVETKEZŐ évek, évtizedek egyik fontos feladata a szocialista társadalom fejlesztése, melynek elengedhetetlen követelménye a szocialista demokrácia mind teljesebb kibontakoztatása. A kibontakozáshoz és a továbbfejlesztéshez erősíteni kell a munkahelyi demokráciát, hogy lehetővé váljon a dolgozók fokozottabb részvétele a vezetésben, a segítsége a munka alkotó jellegének kialakításában és színvonalának emelésében. Ennek gyakorlati megvalósításához meg kell könnyíteni a dolgozók számára a véleménynyilvánítást, a döntésekben való részvételt és az ellenőrzést. Ezeket az irányelveket a Magyar Szocialista Munkáspárt programnyilatkozata határozta meg, útmutatást adva vezetőnek és dolgozónak egyaránt. A Borsodi Szénbányák Vállalat üzemeiben és aknáin is fokozott figyelem kíséri a munkahelyi demokrácia érvényesülését. Az eredmények bizonyíthatóan kielégítőek, annak ellenére, hogy vannak még kisebbnagyobb közösségek, ahol helytelenül értelmezik a fogalmat, nem, illetve rosszul élnek a demokrácia ?’ta lehetőségekkel. Hasznos lenne valamennyi munkahelyen megvizsgálni a jogok és kötelességek összhangját, a dolgozók és vezetők viszonyát, de az üzemi és egyéni érdekek egyensúlyát is, egyáltalán a kollektíva erejét és összefogását a munkavégzés során. ILYEN SZÁNDÉKKAL indultunk az elmúlt héten Királd aknára. Vezetőkkel és dolgozókkal beszélgettünk arról, hogyan érvényesül az aknán a munkahelyi demokrácia, s milyen lehetőségei vannak még a megvalósításnak ? Egybehangzó volt a vélemény, hogy az aknák legdemokratikusabb fóruma a termelési tanácskozás, mert ’ itt cserélhetik ki véleményüket a vezetők és a dolgozók, itt megbeszélhetik és elhatározhatják a feladatok teljesítésének leghelyesebb módját. De betölti-e ezt a szerepét a termelési tanácskozás? — kérdeztük Nagy S. Imre ifjúsági szocialista brigádvezetőt. — Véleményem szerint nem élünk eléggé a fórum nyújtotta lehetőségekkel. Hosszú idő óta mindig ugyanazok az emberek állnak fel, ezért a megbeszélés lassan elveszíti igazi tartalmát. Úgy érzem, hogy a dolgozók húzódoznak a nagyobb nyilvánosságtól, szívesebben beszélnek kisebb közösségekben. Sokan azt mondják, hogy nem érdemes szólni, mert úgy sem intézkednek, sőt egyesek szerint még baj is lehet belőle Azt hiszem, ez csak mentegetőzés és magyarázkodás. Tapasztalom , szerint mindenkit meghallgatnak, s ha igazat mondott, elfogadják azt és nem „ütnek vissza”. — Mi lehet az oka annak, hogy a nagyobb fórumokon hallgatnak az emberek? — kérdeztük Bencs Sándor bányamestert. — Mi is sokat foglalkoztunk már ezzel a kérdéssel — válaszolta, majd így folytatta. — A csoportértekezleteken, vagy lent a munkahelyen bátran beszélnek az emberek .Tehát nem az a baj, hogy nincs vélemény, hanem az, hogy azt nem a megfelelő helyen és nem a megfelelő időben mondják el. A legfőbb ok, hogy félnek a nyilvánosságtól, de egyeseknél ez érdektelenséggel is magyarázható. — Beleszólhatnak-e a dolgozók a vezetésbe? — Az lenne a jó, ha beleszólnának. Sokat segítene a vezetésnek, ha ezeken a fórumokon megbeszélnénk az aknai problémákat, mert egészen mis úgy szembenézni a feladatokkal, hogy ismerjük az emberek véleményét, hiszen ők végzik majd azt a munkát. Valamikor ez jobban ment, az utóbbi időben kevesebb ilyen segítséget kapunk. — Hogyan látta az üzemi és az egyéni érdekek viszonyát? — Mind a kettőnek egyformán kellene érvényesülnie, de sajnos mostanában néhány embernél о [UNK]о [UNK] [UNK]так jelentkeztek. Elszakadtak a többségtől, akik egy emberként vettek részt a munkában, amit az utóbbi frontszerelés is fényesen bizonyított. Szerencsére kevesen vannak olyanok, akik csak a saját gondjaikkal törődnek. PETRENKÓ GYÖRGY, a műhelyi alapszervezet párttitkára jó ismerője ennek a témának. Negyven kommunista politikai munkáját irányítja, ezért volt rá lehetősége, hogy megtudja a dolgozók véleményét, a sokat emlegetett munkahelyi demokráciáról. — Bírálatot kapott az alapszervezetünk, hogy túl sokat foglalkozunk gazdasági kérdésekkel — mondta a titkár. — Jogos volt az észrevétel, de nem lehetett másképp, mert a termelési tanácskozásokon elmaradt viták a taggyűléseken éleződtek ki. Ezeken a gyűléseken csak úgy ömlött a szó az emberekből. Ezért is tartom nagyon fontosnak a bizalmiak szerepét. Ők lehetnek a közbeeső láncszem a dolgozók és a vezetők között. Ha jól értik a dolgukat, akkor megfelelő lesz az információáramlás. — Milyen a dolgozók és a vezetők közötti viszony? — kérdeztük Asberc Miklóstól, a kovácsműhely csoportvezetőjétől, aki második éve szakszervezeti bizalmi. — Királd aknán ezzel nincs probléma. Elmondjuk a véleményünket és a javaslatunkat, a vezetők meghallgatnak bennünket, elfogadják a tanácsainkat. Amikor új munkába kezdünk, mindig beszélgetnek azokkal a szakemberekkel, akik majd részt vesznek benne. — Van-e olyan szemlélet az aknán, hogy „mondd meg az igazat és betörik a fejed”? — Némelyek biztosan így gondolkodnak, de ez nevetséges. Ilyen kis közösségben egy „visszaütést” azonnal észrevennének. A termelési tanácskozást is jobb lenne a régi módon tartani. Akkor külön tanácskoztak a bányászok és külön a műhelyisták, ezért többen jártak el és bátrabban szóltak hozzá a dolgokhoz. A mostani tanácskozások egy kicsit sablonosak. Szívesebben beszélnek az emberek itt a műhelyben, vagy lent a bányában. A HALLOTTAKAT csokorba kötve megállapíthatjuk, hogy alapvetően nincs baj Királdon a munkahelyi demokrácia érvényesülésével, de sok olyan probléma van még, amelyeknek megoldása nem lesz egyszerű feladat. Az emberek szemléletének kell megváltoznia ahhoz, hogy fokozottabban és tartalmasabban részt vehessenek hatalmuk gyakorlásában. Napról napra erősödik a munkásosztály vezető szerepe, s ennek érződnie kell e legkisebb közösségben is. FÓNAGY ISTVÁN Lyukóbánya első fél éve Lapzártakor kaptuk az információt, hogy az első fél évben a Miskolci Bányaüzem 64 575 tonnával termelt több szenet, a tervben szereplő mennyiségnél. Kovács Lóránt akna-főmérnök elmondotta azt is, hogy a P—1 és a P—2-es frontfejtés dolgozóit egy egészséges elégedetlenség, illetve többet akarás hajtja még jobb eredmények elérése érdekében. Már megtették a szocialista brigádok a harmadik negyedéves felajánlásokat is. Ezek szellemében a lyukói kollektívák a harmadik negyedévre 17 ezer tonnával több szenet ígértek, s nem titok, ezt a vállalásukat szeretnék november 7-re teljesíteni. Drukkolunk nekik. Kéki Lászlónak: bizalmat szavaztak A SZUHAVÖLGYI Bányaüzemnél június 17-én megtartott pb-ülésen, új pártbizottsági titkárt választottak, Kéki László személyében. Kéki László 1935. július 3-án született Hajdúnánáson. Szülei szegény sorsban éltek. Apja mezőgazdasági napszámos volt, aki a felszabadulást követően gondolt egyet, s búcsút intett a falujának. Annabányán jelentkezett munkára. Hamarosan követte őt fia is, László. Még be sem fejezte a nyolc általánost, vájártanulónak kérte magát Tatabányára. Fel is vették. Szorgalmasan, fegyelmezetten tanult. Hátra volt még az iskolából 2 év, amikor hírül kapták, hogy Kurityánban beindult a gépi jövesztésű vájáriskola. Négy fiatalt ide irányítottak Tatabányáról. Közöttük volt ő is. Tanulmányait 1957- ben fejezte be olyan eredménnyel, hogy az iskola vezetősége felkérte: maradjon ott oktatónak. Vállalta. — Két éven át tanítottam — mondja. — A hallgatók között bizony idősebbek is voltam nálamnál. Ez egy kicsit zavart a munkámban, de azért szívesen csináltam. S, hogy tovább képezze magát, 1955- ben beiratkozott Ózdon a bányaipari technikumba. 1959-ben sikeresen érettségizett. Munkahelye ezt követően a Szuhavölgyi Bányaüzem lett. Különböző felelős beosztásban dolgozott. Volt aknász, főaknász, műszaki csoportvezető, vastámfelelős, s körletvezető-helyettes. Most üzemi pártbizottsági titkárként tevékenykedik. — Hogyan fogadta az új megbízatást? — Kissé meglepett, hogy rám esett a választás, de nem ijedtem meg tőle. Elvállaltam és a pártbizottság tagjai egyhangúlag bizalmat szavaztak nekem. Ez nagyon jólesett. HOSSZAN beszélgettünk mozgalmi múltjáról, tevékenységéről. Megtudtam, hogy apja — már meghalt — és anyja is 1945-től kommunisták. Ebben a szellemben nevelték őt is. Ő maga 1954-től tagja a pártnak. Előtte természetesen az ifjúsági szervezetben végzett aktív munkát. Volt titkár is. Azután a pártmunkában tett szert hasznos tapasztalatokra, jártasságra. Felsőnyárádon hat éven át irányította a pártszervezet munkáját. Ezt követően az üzemnél teljesített pártmegbízatást, szakszervezeti és párttitkári tisztségben. Egy választási ciklusban — 4 évig — tagja volt az üzemi párt-végrehajtó bizottságnak is. Közben képezte magát politikailag. 1965-ben elvégezte az 5 hónapos pártiskolát, majd 1966-ban a marxista középiskolát, s 1976-ban a Marxista—Leninista Esti Egyetemen vizsgázott kiváló eredménnyel. — Mik a tervei? — kérdem. — Nem a legszerencsésebb időpontban kaptam a megbízatást — válaszolja. — Ismeretesek a Szuhavölgyi Bányaüzemnél történt események, változások. Jelenleg is nagy bajban vagyunk. Nem megy a termelés, s ez idegesítő. Ezért az a tervem, hogy a társadalmi és gazdasági vezetőkkel együtt mind többet legyünk az emberek között, lent a munkahelyeken. Csak úgy tudunk előbbre lépni, ha megismerjük a gondokat, az emberek problémáit, s azokat ott helyben, azonnal orvosoljuk. Helyettünk a munkát nem végzi el senki. Nekünk kell tenni, cselekedni! Feladatunk van bőven. Most az ,M”program megvalósításán munkálkodunk, amely, ha megvalósul, elkerülünk a holtpontról, s a legjobb termelő egységek között leszünk. ŐSZINTÉN, szívből hangzottak e szavak. Nem kétséges, — szavaival élve — lesz jobb is! T. A. 1977. július 7. Emlékeztető 4 Iliink a mvfényben, egy iuuun szénbányai udvarán. A telepen, az egyformára vágott és héjától megfosztott bányafarakás párolog a melegben. A vas és fa nélkül nem lehet elrabolni a szenet a föld szorításából. — A vas és a fa az ember, a bányász segítőtársa. Nemcsak közvetlenül, mint a szerszám feje vagy nyele, hanem közvetve is, mint biztosító, szállító, vizet vivő, levegőt hozó eszköz. A rozsdát virágzó vas- és acélberendezéseket itt javítják. És itt készítik méretre, és tárolják a már soha rügyet, levelet nem fakasztó, évgyűrűket nem hizlaló, a föld alá, elszenesedett ősrégi testvérei közé készülő bányafákat, amelyekből bányászember életét óvó oszlop és gerenda lesz. Itt, a vas és a fa birodalmában egyszercsük egy régi bombahüvelyt vesz észre a napsugárban hunyorgó szem. Hatalmas erejű és nagy súlyú, mázsát is meghaladó erős robbanószert hordozhatott egykor magában. Repülőbomba volt. Ki tudja, kik és hol készítették, milyen felségjelű repülőgép szállította, ki, milyen célpont fölött és mikor nyomta meg a bombakioldónyílás gombját? Ki tudja, milyen magasról zuhant, milyen mélyen fúródott a földbe a bomba? Ki tudja, miért nem robbant fel, és ki tudja, ezáltal ki, kik és hányan maradtak életben és sebesülés nélkül? Ki tudja, milyen épület, lakóház, üzem, bolt, iskola, pályaudvari váróterem, pékműhely, vagy szülőotthon maradt épségben, nem gyulladt ki, nem égett le? Ki tudja? És ki tudja még, hogyan került ide ennek a bombának az acélköpenye? Ki tudja, ki fedezte fel, hogy nemcsak alakra, hanem hangra is hasonlít a békére, a megbékélésre, a hívó, intő, jelző harangokhoz? Ki tudja, ki találta ki, hogy mint egy valóságos harang, tűzjelzőül szolgáljon, most ahogyan a több mint három évtizede tartó békében? Az a híres szobor jut eszembe, amit Moszkvában, a Tretyakov-képtár bejárata előtt láttam, s amely címében és ábrázolt mondanivalójában is azt fejezi ki, hogy kovácsoljunk ekét a kardokból. Ez a bronzba öntött művészi alkotás az emberiség örök vágyát fejezi ki. Ez az egykori fel nem robbant, „kibelezett”, és az emberi élet ellen készült bomba most az ember hasznára van, az ember hasznára válhat. És még hányféle háborús felszerelés, eszköz, készség állt annak idején azon a csodálatos tavaszon és később is, egészen napjainkig, a béke oldalára?! Emlékszem jól, hogyan lett ügyes kezekből a puskalőszer rézhüvelyéből öngyújtó, az ágyúgolyó rézhüvelyéből mintákkal díszített virágváza. Mécsesként szolgált a tartalmától megfosztott katonai konzervdoboz, és sárkaparó lett a bajonettből. Munkaruhaként használtuk a különféle katonaruhákat, kulacs lett a fém gázálarcokból, a vászonból pedig tarisznya. Az erős derékszíjból flekk lett a lyukas cipőtalpon, és kissé beásva a földbe csirkeitatóul szolgált a páncélsisak. Ünnepre való ingeket szabtak-varrtak az ejtőernyő nyersselyméből. És hát természetes, hogy a katonai kulacsból munkába, bányába járó civil kulacs, a katonai gatyából civil lábravaló, a katonai kesztyűből, a golyó, a szilánk lyukasztotta kötött, kék színű pulóverből élő testet melengető ruhadarab, a halottról lehúzott katonai bakancsból a bánya sarát jól bíró lábbeli, az ágyút vonszoló gebékből ekét húzó lovak. És még most, nem is olyan régen, a Vietnami Demokratikus Köztársaság fölött lelőtt repülőgépek roncsaiból használati és dísztárgyakat készítettek, fésűket, gyűrűket. Dél-Vietnam felszabadított területein pedig — képeken láttam — kerítéseket építettek az amerikaiaktól zsákmányolt ágyúlövedékek hüvelyeiből. A jellegzetes vietnami saru talpa is kilőtt amerikai gépjárművek gumiabroncsaiból készült. Az ember ősi ösztöne és békevágya, de a szükség is arra kötelezi, hogy hasznossá tegye, az ember hasznára alakítsa át, tegye alkalmassá mindazt, ami az ember ellen, az ember kárára készült. Micsoda világ! Csak úgy gazdát és funkciót cserélnek tárgyak és eszközök. Micsoda idők! A volt háború, a nagy háború, a második világháború, és azóta is, minden kisebb háború apró maradványai, maradékai már ott lomosodnak a poros kamrák eldugott fészkeiben, a fulladt levegőjű padlások cserepei alatt. És ezekkel az eszközökkel és tárgyakkal, készségekkel kapcsolatos emlékeink mélyen, mesének tűnő, mélyen agysejtjeink dzsungeljében, az emlékezetünk emlékezetében, a múltban a vissza nem kívánt, így hát a „beszélni-sejó-róla” régmúltjában még mindig ott vannak, és néha fájdalmat okozva megmozdulnak, mint az egészséges testben a ki nem operált gránátszilánkok. Ezért kellett szólni ezekről. Emlékeztetőül. Mert bár az enyhülés jellemzi a jelenlegi nemzetközi helyzetet, mégis fegyverben áll a világ. „Történelmi célunk — szögezi le a Magyar Szocialista Munkáspárt programnyilatkozata —, a kommunizmus eléréséhez nélkülözhetetlen, a teljes leszerelés révén megvalósuló tartós és biztonságos béke. De mindaddig, amíg az imperialista hatalmak ellenállása miatt nem történnek hatékony intézkedések a leszerelés érdekében, a szocialista közösség, és benne hazánk alkotómunkájának biztosítása végett gondoskodni kell a szocialista országok megfelelő védelmi erejéről. Amíg fennmarad a NATO, addig a szocialista országok biztonsága és a világbéke fenntartásának érdeke szükségessé teszi a Varsói Szerződés szervezetében megvalósuló védelmi szövetséget, s a részt vevő országok honvédelmi erejének fejlesztését.A ha Ion vo го országok békés egymás milett élésének, intézmény biztosítása egyben harc fegyverkezési verseny cső hentéséért és megszűntetésért, a tömegpusztító fegyvrek betiltásáért, az általános teljes leszerelésért, ha az emberiség már a mi urunkban végleg megszabduljon egy új világháború v esélyétől.” Már a mi korunkban!... ORAVEC JÁNOS