Borsodi Bányász, 1986. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1986-07-03 / 27. szám

1986. július 3. BEA jött [UNK] látták és győzött (Folytatás az 1. oldalról) iránt, mint például az erdé­szet, mert az élő munka megtakarítás számukra se közömbös. Visszatérve a köz­ponti anyagtérre, a rendszer és a rendszer további állo­másaira. A különböző — a BEA elemeinek használatával — kiszállítják és beszállítják a munkahelyre A rendszer vé­gén található a BFK—l­ tí­pusú automatikus támbera­­kó, amely szintén az én szü­löttem. — Иоду halad az elter­jesztés a különböző üze­meknél? — Már csak a Szuhavöl­­gyi Bányaüzem van hátra, de ebben az esztendőben ott is alkalmazzák. A helyi igényeknek megfelelően fej­lesztés alatt állnak hordót, gumi­hevedert, oxigén pa­lackot szállító speciális BEA elemek. — Hogyan fogadták a dol­gozók a BEA-t? — Viszonylag gyakran ta­pasztaltam a segítőkészség nagymértékű — esetenként teljes — hiányát, főleg az üzemek vezető beosztású munkatársai részéről, de a dolgozók hamar megkedvel­ték, hiszen munkájukat könnyíti meg ez a rendszer Használatával csökkenthe­tők a balesetek, javulhat a termelő gépek kihasználtsá­ga, mérsékelhető a szállító­­eszközök leterheltsége — fe­jezte be a tájékoztatást Ba­lin­kó László. Mindehhez csak annyit te­hetünk hozzá, az ilyen és az ehhez hasonló újítások, ta­lálmányok, a szűkös lehe­tőségek korában felértéke­lődnek. Amikor mindenki innovációról, takarékosság­ról, ésszerűsítésekről beszél és valami nagyon bonyolult dolgokra gondol, figyelmé­be ajánlom a cikkben leírt rendszer viszonylagos egy­szerűségét, hasznosságát. — pusztai — a Csere futómű összeszerelését végzi Varga István és Ladányi András «00 milliméter átmérőjű kerékbetét hajtását présgépen Hor­váth Sándor lakatos készíti Egyetemes marógép nagyjavítás utáni összeszerelés közben, Róth Béla és Rózsa Gábor lakatos BORSODI BÁNYÁSZ 3 Egymillió tonna jakut szén japán exportra 1985 augusztusában a Szov­jetunió csendes-óceáni part­vidékén Vosztocsnij kikötő­ből újabb kokszolható kő­szénszállítmányt indítottak útnak Japánba. Ez a keres­kedelmi gyakorlatban min­dennaposnak számító ese­mény széles körű visszhan­got kapott mindkét ország sajtójában. A helyzet ugyan­is az, hogy ekkor szállítot­ták japán exportra az egy­­milliomodik tonna nyerjung­­ri szenet. Valamikor tíz évvel ez­előtt ezt a nevet talán csak a geológusok ismerték. Má­ra viszont több száz gép­szállító és sok ezer szénfel­használó került kapcsolatba Dél-Jakutföld óriási (a tel­jes szénkészletet 44 milli­árd tonnára becsülik) lelő­helyével. Az importőrök kö­zé tartozik az a több mint ötven vállalatból, társaság­ból és bankból alapított ja­pán egyesülés, amely kom­penzációs szerződést kötött a Szovjetunióval. Ennek fel­tételei szerint az egyesülés 450 millió dollárnyi hitelt adott (pénzben és természet­ben — gépjárműveket, bull­dózereket, fúróberendezése­ket, stb.), a Szovjetunió pe­dig vállalta, hogy húsz éven keresztül szállít Japánnak kokszolható szenet, összesen több mint 100 millió tonnát. És bár a lelőhely terme­lésbe állításának költségei lényegesen meghaladják a japán részesedést, a 100 mil­lió tonna szén ára viszont nemcsak hogy fedezi a hi­telt, hanem még milliárdos bevételt is hoz. A kezdeti áruszállítások és a beruházás finanszírozása fontos szere­pet játszottak az új ipari központ kialakításában. Százezer lakosú város nőtt itt fel, termel a bánya (évi 13 millió tonna szén, ebből 9 millió tonna kokszolható), a 9 millió tonna kapacitású szénosztályozó üzem és a hulladék szenet hasznosító hőerőmű első egysége. A kereskedelmi partnerek augusztusban találkoztak egymással Nyerjungriban, ahol nem csak a szénprog­ram sikeres megvalósításáról esett szó. A vélemények megegyeztek abban is, hogy még sok területen vannak lehetőségek rendkívül pers­pektivikus együttműködésre. (APN) Gyönyörű környezetben impozáns épületcsoport — röviden így lehet jellemez­ni a hévízi bányász gyógy­üdülőt, mely az autóbusz­­állomástól mindössze pár perc járásra van. Már tá­volabbról szembeötlik a modern megoldású, világos és sötétbarna színek ízléses kombinációjával az azték piramishoz hasonló épület. A bejáratnál öntöttvas tábla hirdeti: Hévízi bányász gyógyüdülő. Vajon hányan pihennek ebben a két gyö­nyörű épületben? — Egy turnusban több mint négyszáz vendéget fo­gadunk — tájékoztat dr. Lukács Ferenc, az üdülő helyettes vezetője. — Ez évente több mint tízezer főt jelent. — Ez igen magas létszám. Hogyan tudják biztosítani a megfelelő szintű ellátást? — Több mint kétszáz fős személyzet­­ gondoskodik az itt pihenőkről. A mozgás-­ szervi betegségekre olyan hidroterápiás és egyéb keze­lést tudunk biztosítani, mely európai színvonalon is kor­szerűnek, sőt egyedülállónak mondható. Sok a visszatérő vendég, akiknek a kezelés hosszabb időre szóló gyó­gyulást ad, és utána igyekez­nek ők a kezelést megismé­telni. — A bejáratnál tábla hir­deti: gyógyüdülő. Az itt pi­henők mennyire tartják be a házirendet? — Az üdülőkkel nincs problémánk. Mindenki tudja, hogy a kezelések az ő ér­dekükben történik, és be is tartják az előírásokat. De jó lenne — komolyodik el —, ha mindenki megértené: ez gyógyüdülő. Ne nászutasok­nak adják a hévízi beutaló­kat, hiszen a mézesheteket máshol is ragyogóan el le­het tölteni. Az ilyen beutal­tak azok elől veszik el a he­lyet, akik ténylegesen gyógy­kezelésre szorulnának. Saj­nos, olyan eset is előfordul, hogy felületes az előzetes orvosi vizsgálat. Ezúton is nagyon komolyan kérek minden körzeti és üzemi or­vost, hogy végezzék lelki­­ismeretesen az orvosi vizs­gálatokat. A szívbántalmak­­ban szenvedőkre, magas vér­­nyomásúakra a mi üdülőnk nincs­ jó hatással. Az or­szágban nagyon sok üdülési lehetőség van, a mienket hagyják meg azoknak, akik­nek erre ténylegesen szük­ségük van. A jó közérzet egyik té­nyezője, hogy milyenek az étkezési feltételek. Az ebéd­lőben az asztalokon sor­szám, így mindenki pillana­tok alatt megtalálja a he­lyét, és a sürgő-forgó fel­szolgáló lányok már hozzák is az ízletes és választékos ételeket. — Hogyan bírják ezt erő­vel egész nap? — Gyermekkorom óta hoz­zá vagyok szokva a nehéz fizikai munkához — vála­szol Gaál Marcella, a min­dig kedves és mosolygós lány. — Részemre ez nem jelent különösebb megter­helést. Igaz, hogy estére már elfáradok, de ez vele jár a munkával. — Honnan van annyi ereje, hogy még este is mosolyog­va és kedvesen tud elköszön­ni minden vendégtől? — Tizenöt éves korom óta önállóan intézem a sorso­mat — komolyodik el kissé a derűs arc. — Részemre ez nem munka, hanem hi­vatás. Nemcsak megszokás­ból kérdezem meg a vendé­gektől, hogy ízlett-e az étel és elég volt-e, mert én an­nak örülök, ha mindenki elégedetten távozik innen. A szabad idő okos kihasz­nálásához ad segítséget Szarka Lajos, az üdülő kul­­turfelelőse. Mindenki csak Lajos bácsinak szólítja, nemcsak a kora miatt, ha­nem azért, mert olyan köz­vetlen kapcsolatot tud te­remteni az emberekkel, hogy a hivatalos formaságokat mindenki mellőzi. — Két országos rekordot is tartok — mosolyog hun­cutul Lajos bácsi. — Az or­szág üdülői kulturásai közül én végzem legrégebben ezt a munkát, több mint ti­zenhárom éve. A másik re­kord, hogy ezt az időt egy üdülőben, itt töltöttem el. Hogy mi kell ehhez a mun­kához? Elsősorban hivatás­szeretet. Másodsorban, a meglevő ismereteket állan­dóan karban kell tartani, hogy újat tudjak mondani azoknak is, akik nem elő­ször hallják az elmondotta­kat. Ez elég nehéz, mert az itt üdülők általános művelt­ségében igen nagy a szórás. Itt kell megtalálni a helyes arányt, érteni kell a han­gulatból, hogy mit és ho­gyan mondjak el. Nem vállalkozhatunk ar­ra, hogy a teljes gyógyító munkáról átfogó képet ad­junk, hiszen kb. huszonöt­féle kezelésre van mód. Ta­lálomra választottuk ki az egyik fiatal embert, Vadon Attilát, aki a víz alatti masszázs, vagy ahogyan itt nevezik, a tangentor szak­embere. — Régebben is egészség­­ügyi vonalon dolgoztam — válaszol a kérdésre. — Egy szaktanfolyamot kellett el­végezni, ahol általános masszőr képzést kaptunk. Ennek egyik ága a víz alat­ti masszázs. Lényege, hogy ezzel a módszerrel az iz­mokat mélységben is fel le­het lazítani, míg a kézi masszázs csak a felületi iz­mokra hat. Az udvaron a nap szerel­mesei igyekeznek megsze­rezni az egészséges bőrszínt, de pattog a pingponglabda, és késhegyre menő csaták folynak a rexasztalnál is. A kezelések mellett van idő és lehetőség a sportolásra is. Elgondolkodom, hogy mi­lyen nagy összeget emészt­het fel ennek a gyönyörű üdülőnek a fenntartása, de a büfé forgalmát látva meg­nyugszik a lelkiismeretem: miattunk nincs szükség a víz­vezeték-hálózat bővítésére. Az egész üdülőben kitűnő a hangulat, könnyű az is­merkedés, a barátkozás. Na­pozás közben, a fürdőmee­­dencékben valóságos szak­mai tapasztalatcserék foly­nak. Hiába, a munkától itt sem tudunk elszakadni. Es­te sokan tesznek hosszabb­­rövidebb sétát, ismerkednek a környezettel. Egy kisebb csoporttal kisétálunk a tó­hoz, s régi római szokás sze­rint aprópénzt dobunk a patakba, hogy visszakerül­jünk erre a vidékre. Némán ballagunk visszafelé, mert a csend, a nyugalom, a gyö­nyörű környezet elmondja mindazt, amire emberi szó nem mindig képes. Talán mindenki egyre gondol: jó lenne, ha a viszontlátás Hé­vízzel mielőbb megvalósul­na ... Csörnök Zoltán Egy turnusban négyszázan Л / M­I/r­e ír r Gyógyüdülő Hévizén

Next