Borsodi Fiatal, 1979 (1-10. szám)

1979 / 1. szám

2 Dicsőséges 133 nap A Tanácsköztársaság kikiáltása óta 60 esztendő pergett le az idő rostáján. A mú­ló évek sok mindenre fátylat borítanak, hiszen az idő múlásával gyengül az em­lékezet. A magyar történelem aranybetű­jével írott 133 napjára azonban ez a meg­állapítás nem vonatkozik. Népünk dicső­séges eseményeinek minden egyes napjára, percére úgy emlékezik az utókor, mintha mindannyian ott lettünk volna 1919. már­cius 21-én a Kommün bölcsőjénél, s Ady Endrével harsogtuk volna együtt: „Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem: Véreim, magyar proletárok”. Aligha vette á­t valaha is társadalmi osztály nehezebb körülmények között a hatalmat, mint a magyar munkásosztály. Nem túlzunk, ha azt írjuk: proletariátu­sunk az 1871-es kiéheztetett, az ellen­ségtől körülvett párizsi kommünárokhoz, vagy a száz sebből vérző orosz munkás­­osztályhoz hasonlított. Az első világháború esztelen vérontása, a féktelen kizsákmányolás, az ország gaz­dasági, társadalmi és politikai életében egyre mélyülő válság döbbentette rá a magyar munkásságot és szegényparasztsá­got, hogy sorsának jobbra fordulását az oroszországi eseményekhez hasonlóan csakis demokratikus forradalomtól vár­hatja. Ez a felismerés vezette arra, hogy egyre szervezettebben adjon hangot poli­tikai követeléseinek, mind erőteljesebben lépjen fel tüntetések, sztrájkok formájá­ban a demokratikus átalakulásért. A magyar munkásosztály nemcsak lel­kesen üdvözölte a Nagy Októberi Szocia­lista Forradalmat, hanem a munkástaná­csok életrehívásával, sztrájkok szervezé­sével, mindenekelőtt pedig a Kommunis­ták Magyarországi Pártjának megalakítá­sával maga is a forradalom útjára lépett. A munkásosztály legforradalmibb rétegét, vezetőit tömörítő új típusú párt, a KMP 1918. novemberében kezdte meg munká­ját. A párt a szocialista forradalom kiví­vását, a munkás-paraszt hatalom megte­remtését írta zászlajára, a programjában az üzemek munkásellenőrzése, a munka­­nélküliség felszámolása, a nagy- és közép­birtokok kisajátítása, a proletariátus fel­fegyverzése szerepelt. Mindez országszer­te nagy visszhangot váltott ki: növelte a párt tekintélyét, mivel programja az egy­szerű emberek, munkások, parasztok, ka­tonák akaratát, vágyát fejezte ki. A fiatal kommunista pártra, megalaku­lása után pár hónappal nagy feladat meg­oldása várt. Az ország belső helyzete, a munkástömegek fokozódó harckészsége és a reakció szervezkedése döntő lépésre késztette. A polgári kormányzat kudarca, az ellenforradalmi terror erősödése a nemzet jövőjét, a polgári forradalom biz­tosította demokratikus jogokat veszélyez­tette. A munkástömegek az MKP mellé álltak, s mind határozottabban követelték a hatalom átvételét, a proletárdiktatúra kikiáltásárt­. 1919. március 21-én a burzsoá kormányt végérvényesen elsöpörte a for­radalom — kikiáltották a proletárdikta­túrát Magyarországon. Nem szabad véletlennek tekinteni azt, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forra­dalom példáját elsőnek Magyarországon követték. Ennek sok oka volt. A legdön­tőbb: az oroszországi helyzet és az ak­kori magyarországi helyzet hasonlósága. Magyarországon az összes fő társadalmi ellentmondás végsőkig való kiéleződése, az uralkodó osztály csődje alakította ki a sorsközösség tudatát, kovácsolta a fegy­verbarátságot. A magyar internacionalis­ták azért vetették meg lábukat a proletár­forradalom első tűzhelye körül, hogy itt­hon is kiforgassák sarkából a világot. Ma­gyarország munkásosztálya, elnyomott né­pe az orosz példában kereste és találta meg az ország függetlenségének, a társa­dalmi haladásnak, a nép szabadságának útját. Sok ezer munkás és szegényparaszt orosz földön, a szovjethatalom bölcsőjé­nél tette magáévá a szocialista forradalom eszméjét, második itthon, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatására értették meg, hogy csak a szocialista forradalom oldja meg az ország függetlenségének problémáját, biztosítja a kenyeret, a föl­det, a békát a magyar népnek. Ez a meg­győződés a magyar dolgozók szívében gyökeret vert, ez a meggyőződés vezette el az első Magyar Tanácsköztársasághoz. Ahhoz az új rendhez, melyet Tóth Árpád Az új Isten című versében így üdvözölt: „Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Legyen szavad teremtés új igéje, Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk, Mit elrontott sok régi, úri isten, Te istenek közt új és proletár, Formáld boldoggá pörölyös kezeddel — Emelj minket roppant tenyereidre, És magad képére gyúrj át minket!” És mintha csak a vers sorainak akart volna engedelmeskedni a történelem. Mindenkihez szólt a proletariátus veze­tőinek 1919. március 21-i kiáltványa, amelyben elsőként bejelentették: „Ma­gyarország proletársága a mai nappal a maga kezébe vesz minden hatalmat”. E hatalom átvétele, majd pedig meg­tartása, megerősítése szükségképpen nem lesz, nem lehet diadalmenet — csendült ki a Magyarországi Szocialista Párt és a Forradalmi Kormányzótanács ál­tal aláírt kiáltványból. — „... A Magyarországi Szocialista Párt és a Forradalmi Kor­mányzótanács fölismeri, mennyi nehézsége­vel és áldozattal kell megküzdenie a ma­gyar munkásságnak, ha elindul ezen a bá­tor és nagyszerű úton (azaz: a szocializ­mus, a kommunizmus megteremtésének útján — a szerk.). Háborút kell viselnünk életünk és bányáink fölszabadításáért, harcot kell vívnunk proletár testvéreink szabadságáért és a magunk jólétéért”. A bejelentést tett követte. A Tanács­­köztársaság intézkedéseiben az eddig el­nyomott, végsőkig kizsákmányolt és meg­alázott néptömegek vágya testesült meg. A Forradalmi Kormányzótanács, amely a népbiztosokból állt, óriási erőfeszítést ta­núsított a társadalom átformálásában. Gi­gászi küzdelem folyt egyszerre a múlt nehézségeinek felszámolásáért, a jelen roppant terheinek enyhítéséért és egy új jövő megalapozásáért. A Tanácsköztársaság vezetőinek a fi­gyelme, az élet minden területére kiter­jedt. Március 24-én a Forradalmi Kor­mányzótanács rendeletben mondta ki az ipari üzemek társadalmi tulajdonba véte­lét. Létrehozták a munkástanácsokat, megtették az első lépéseket a szocialista társadalom építése felé. A kormányzóta­nács fennállásának rövid ideje alatt is számos olyan intézkedést tett, amely a munkások számára mindaddig csak álom, elérhetetlen óhaj lehetett. Törvényben biztosította a munkához való jogot, a le­hetőségekhez mérten rendezte a munka­béreket, bevezette a nyolcórás munkaidőt, a társadalombiztosítást, a fizetett szabad­ságot. Állami kezelésbe vette az ország kórházait, ingyenes szanatóriumi ellátást valósított meg, s mindezek mellett óriási erőfeszítéseket tett a nyomortanyák fel­számolására és a lakbérek csökkentésére. Ezekre az intézkedésekre illettek Lenin szavai, aki a Magyar Tanácsköztársaság­ról szólva többször is hangsúlyozta, hogy a szocialista forradalom március 21-én erkölcsi győzelmet is aratott, mert a magyar burzsoázia beismerte, hogy „a legna­gyobb válság pillanatában, amikor a há­borúban kimerült országot újabb háború fenyegeti... a magyar munkásoknak és parasztoknak, az új, a szovjet, a proletár demokráciának kell megmenteni az orszá­got”. És a kommunista párt vezette Tanács­­köztársaság, melynek Kun Béla volt a vezéralakja, meg is mentette volna az or­szágot, ha a békés építőmunka ideje to­vább tartott volna hazánkban. 1919. ápri­lis 16-án a királyi román hadsereg táma­dást indított a Magyar Tanácsköztár­saság ellen, amelyet néhány nap múlva az akkor szerveződő csehszlovák hadsereg támadása követett. Ezzel véget ért a bé­kés építés ideje, és megkezdődött a minden oldalról körülzárt ország 105 napon át tartó élethalálharca. A párt segítségével szinte egyik napról a másikra létrehozták a Vörös Hadsereget a munkások, diákok, értelmiségiek ezrei­ből. A 150 000 főt számláló hadsereg szin­te csodákat művelt. Az északi hadjárat például három hétig tartott, s mind az előrenyomulás tempója, mind a felszaba­dított területek nagyságát tekintve had­történelmünk kiemelkedő jelentőségű ese­ménye volt. A Magyar Vörös Hadsereg dicső győ­zelmeket aratott a csatatéren, de a nem­zetközi diplomácia cselszövései, valamint a hazai nehézségek erősen gyöngítették a proletárdiktatúra erejét; fellazult, lemor­zsolódott a Tanácsköztársaság belső és külső frontja. S hiába álltak a belső ellen­ség elleni harc élére a kommunisták leg­jobbjai, a kispolgári elemekkel felhígult és forradalmi élcsapat jellegét elvesztett Kommunista Párt nem tudta útját állni a bomlásnak és a rombolásnak. A túlerő — 133 nappal a Tanácsköztár­saság kikiáltása után — leverte, vérbe fojtotta a proletárforradalmat. A Tanács­­köztársaság rövid négy és fél hónapja ki­törölhetetlen népünk történelméből. 1919. március 21-e emléke, a forradalmi példa megmutatta pártunk, munkásosztályunk vezetői elhivatottságát, népünk szabadság­­vágyát, s ez ma is lelkesít, tettekre ösz­tönöz. Dr. Fodor László BORSODI FIATAL ’79 1—2.

Next