Borsodi Szemle, 1958 (2. évfolyam, 1-2. szám)
1958 / 1. szám - Virágh Pál: Az új bányászlakások Borsodban
LEGÚJABB TERVALKOTÁSUNK Az új bányászlakások Borsodban VIRÁGH PÁL A kormány 1956 decemberi határozata 10 000 bányászlakás építését rendelte el az országban. Ebből a borsodi szénmedencék területére a tervezett lakásoknak mintegy harmada esik. A terv végrehajtásáért a Borsod megyében működő két szénbányászati tröszt, az ózdi és a borsodi felelős. A csaknem 3 000 lakásból az Ózdi Szénbányászati Tröszt területére, tehát a nyugatborsodi szénmedencére 412, a keleti borsodi szénmedencére, tehát a Sajó és Szinva völgyének és mellékvölgyeinek területére 2513 lakás felépítése jut. Távlati tervek hiányában hónapok múltak el, amíg a beruházó trösztök és azok felügyeleti szerve, a minisztérium abba a helyzetbe jutott, hogy a 10 000 lakás széthelyezéséről döntsön. Az É. M. tervező vállalatait — többek közt a Miskolci Tervező Vállalatot is — október utáni letargiájából először a 10 000 bányászlakás tervezésének feladata rázta fel. Míg a bányák azt azálláspontot foglalták el, hogy a lakótelepeket a bányaüzemek közvetlen közelébe kell telepíteni, amit a műszaki tervezés oldaláról »az ágyból az aknában elvnek szokás nevezni és ennek az elvnek a védelmében a szén önköltségét drágító, évente 10 milliós közlekedési költségre hivatkoztak, a műszaki tervezés telepítési alapgondolata a koncentrált telepítés volt. A közlekedési költségek valóban súlyosan terhelik a széntermelést. Viszont nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy a szétszórt telepítések hátrányokkal járnak. Dönteni kellett ugyanis arról, hogy bányászainkat városias kultúrával telepítsük-e olyan kisebb településekben, amelyeket a korszerű igényeiknek megfelelően csakis a népgazdaság aránytalan megterhelésével lehet ellátni, vagy pedig a szétszórt telepítés érdekében, mondjunk le a lakótelepek közművesítéséről és megfelelő kommunális ellátásáról. A közlekedési költségektől való félelem, véleményünk szerint, nem volt teljesen jogosult. A helyzet eddig az volt — és ez a 10 000 bányászlakás felépítésével sem változott döntően —, hogy bányászainkat igen nagy távolságról és szétszórtan fekvő lakóhelyekről kellett szállítani munkahelyükre. Ennek megfelelően a nagy távolsági és kis létszámú szállítási egységek egyetlen lehetséges közlekedési eszközeként a legdrágábbat, az autóbuszt kellett igénybevenni. Megfelelően kiválasztott koncentrált telepítés esetén a szállítást olcsóbb közlekedési eszközökkel bonyolíthatnánk le. A műszaki tervezésnek időt és alkalmat kellett volna nyújtani telepítési alternatívák kidolgozására. Ebben az esetben feleletet lehetett volna kapni arra a kérdésre, hogy — részben meglevő vágányhálózatunk felhasználásával — részben új vasútvonalak lefektetésével, a lakóhely és munkahely közötti szállításnak motorvonatokkal, vagy villamossal való lebonyolítása nem került volna-e kevesebbe, mint minden egyes szétszórt bányatelepülés közművesítése és a szükséges kommunális berendezésekkel valói ellátása. Megyénkben Ózdon és Kazincbarcikán adva is volt az a két központ, ahol a bányászlakásépítést tömöríteni lehetett volna. Ózd is, Kazincbarcika is földrajzi adottságuknál fogva alkalmasak arra, hogy az ózdvidéki, illetve a sajóvölgyi szénbányák lakótelepévé, lakóvárosává fejlesszük. Az Ózdról kiágazó útrendszer és a kazincbarcikai út és vasúti hálózat lehetővé teszi az Ózdkörnyéki bányáknak egyrészt a Sajókaza—Mucsony- medencének és az Ormos-patak völgyének, másrészt Ózddal, illetve Barcikával való szoros öszszekapcsolását. Az Ózd—Borsodnádasd —Kisterenye-i, megvalósulás előtt álló vasútvonal az Ózd-patak völgyét tárja föl, egy Edelény—Szuhakálló-i, mintegy 6 km-es új vonalszakasz pedig lehetővé tenné a bódvavölgyi bányák és Kazincbarcika közvetlen összekötését.