Isépy István - Szigeti Zoltán (szerk.): Botanikai Közlemények, 99. kötet (2012)
2012 / 1. sz. - ERDŐS LÁSZLÓ - DÉNES ANDREA - MORSCHHAUSER TAMÁS - BÁTORI ZOLTÁN - TÓTH VIKTÓRIA - KÖRMÖCZI LÁSZLÓ: A Villányi-hegység aktuális vegetációja észak-déli irányú vegetációs grádiensek
48 Erdős L. et al. A Villányi-hegység hazánk természeti értékekben kiemelkedően gazdag kistája, amelynek mind populáció, mind társulás szintű diverzitása igen magas (vö. Dénes 2000). Bár növényzete - néhány társulás kivételével - meglehetősen jól ismert (Horvát és Papp 1964, Simon 1964, Horvát 1968, Kevey 1984, 1986; Dénes 1994, 1997, 1998; Borhidi és Dénes 1997, Erdős et al. 2010, Erdős és Morschhauser 2010), a társulások térbeli elhelyezkedéséről csak néhány publikálatlan vagy nehezen hozzáférhető vegetációtérkép áll rendelkezésre (Borhidi med., Lehmann 1995, Dénes 1997), főként a legértékesebb részekről. A növényzeti grádiensek kutatása a vegetációtan egyik központi területe volt évtizedekkel ezelőtt (pl. Whittaker 1967), és minden bizonnyal az ma is (pl. Austin 2005). A Villányi-hegységben végzett, intenzív mintavételen alapuló sokváltozós grádienselemzéseken kívül (Erdős et al. 2008, 2009) hasznos lehet a vegetációszelvények klasszikus társulástanhoz közelebb eső vizsgálata is. Dolgozatunk célja, hogy észak-déli irányú vegetációs szelvények közlésével járuljon hozzá a Villányi-hegység alaposabb megismeréséhez és a későbbi, átfogóbb térbeli elemzések megalapozásához. Anyag és módszer A Villányi-hegység nyugat-keleti fő vonulatának megfelelően az északi és a déli lejtők növényzete között jelentkezik a legmarkánsabb különbség, ezért észak-déli irányú vegetációszelvények készítése mellett döntöttünk. Kiválogattuk a Villányi-hegység azon részeit, ahol a természetközeli növényzet még viszonylag jó állapotban fennmaradt, vagy legalábbis terepen biztonsággal azonosítható mind az északi, mind a déli oldalon. Ezeken a helyeken szelvényeket jelöltünk ki a hegyek északi lábától a gerincen át a déli hegylábig. Összesen hét szelvény kijelölésére került sor (egy-egy a Tenkesen, a Csukmán, a Nagy-hegyen, és kettő-kettő a Fekete-hegyen és a Szársomlyón). A szelvények hossza kb. 1,3 km és 2 km között változott, a hegyek méretétől függően. A szelvények mentén minél több terepbejárást igyekeztünk végezni, törekedve arra, hogy legalább április-májusban és július-augusztusban minden egyes szelvényt bejárjunk. A terepen vizuálisan azonosítottuk a növénytársulásokat, amelyeket Borhidi és Sánta (1999), illetve Borhidi (2003) rendszere alapján neveztünk meg. Ennek során figyelembe vettük a termőhelyi körülményeket, a fiziognómiát és a fajkészletet. Külön nehézséget jelentett, hogy a Villányi-hegységben a szurdokerdők fajkészlete a gyertyános-tölgyesekéhez igen hasonló, ezért elkülönítésük nem könnyű feladat. Ezekben az esetekben a termőhelyi viszonyok mellett azokra a fajokra fektettük a hangsúlyt, amelyek lokálisan a szurdokerdőkre jellemzők, és a közeli gyertyános-tölgyesekhez képest itt lényegesen nagyobb tömegességgel fordulnak elő (pl. Fagus sylvatica, Polystichum aculeatum, Prunus avium, nitrofrekvens fajok). Azokon a területeken, ahol az eredeti vegetáció a hegy egyik vagy mindkét lejtőjén teljesen vagy szinte teljesen elpusztult (telepített akácosok, fenyvesek, szőlőstelkek), nem jelöltünk ki szelvényeket, hanem terepbejárást végeztünk. Ezeken a helyeken rögzítettük az aktuális vegetációt, valamint az eredeti vegetációból fennmaradt fajokból próbáltunk a természetes vegetációra következtetni. A terepen rögzített GPS-koordináták alapján, topográfiai térképek felhasználásával elkészítettük a vizsgált hegyek domborzati profilját Arc View GIS 3.2 (ESRI) segítségével. A domborzati profilokon közelítő pontossággal jelöltük a terepen azonosított növénytársulásokat. A szövegben említett hegyek és a szelvények elhelyezkedését az 1. ábra mutatja. A növényfajok megnevezésénél Simon (2000) nómenklatúráját alkalmazták.