Brassói Lapok, 1972 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1972-02-12 / 6. szám

BL Színház a színházban ? Akinek va­lamiképpen alkalma volt kicsit be­lülről is megismerni egy „Thálda­­templomot", nem csodálkozhat a kérdésen. Hiszen hányszor előfor­­dult és előfordul az ilyesmi, ha — szerencsére ! — a tisztelt közön­ség nem is tud róla... Színház a színházban — amikor a színész vagy színésznő hónapokig „tacsra" kerül vagy nem ő kapja a főszere­­pet, ha Y színészt vagy rendezőt nem dicsérte meg eléggé (terjedel­mesen) a kritikus, esetleg a kol­légáról 11 és 1/2 betűvel töb­bet szól a krónika, nem is szól­va arról, hogy esetleg — ne adj isten — valaki meg merte bírálni a „nagy"­­-t. Nos, ami ilyenkor történni szokott, az már nem is színház, hanem egyenesen cirkusz a színházban . .. De most nem erről van szó. Többnyire színház a színházban például a stúdiószínház, a stúdió­­színpad is. Ez lenne az a valami, amiről annyi szó elszállt és annyi tinta elfolyt a hazai magyar szín­házi életben és színházi cikkekben. Csakhogy hazai magyar színházi életünk renyhesége, szellemi-szak­mai betokosodottsága miatt ez a fajta színház hamvában holt, még mielőtt megszülethetett volna. Mert ha netalántán meg akart volna születni, lett belőle göledény- vagy felhőpamacs-nyelők, esetleg herva­dó hölgyek tea-klubja ... Persze , tisztelet a (többnyire) tiszavirág­­életű kivételnek... De most még csak nem is erről van szó. Látszólag csak arról, hogy egy profi, vagy ha úgy tetszik , kőszín­házban létrejött egy nem­ profi, műkedvelő, de évados állandó mű­sorral működő színház. Januárban a temesvári Nemzeti Színház kebe­lében megalakult az Iskolai Szín­ház. Alapító tagjai : a temesvári iskolai műkedvelő színjátszás leg­lelkesebb és legrátermettebb mű­velői, többnyire líceumi diákok. Meg is tartották első előadásukat. Brassói író, Dan Tarchila egyik színművét (Marele fluviu îşi adună apele) mutatták be. Az okoskodók okoskodhatnak. Nem jó a profi színházat összeke­verni a műkedvelő színjátszással, se a műkedvelést a hivatásos szín­művészettel, mert az egyik művé­szet, a másik meg csak műkedvelés. Igaz. De itt nem is erről van szó, hanem egyszerűen az iskolai szín­játszás felkarolásáról, intézményes támogatásáról. Ennek szép és ta­nulságos példája a temesvári Isko­lai Színház. Ráférne ez a felkarolás és intéz­ményes támogatás a romániai magyar nyelvű iskolai színjátszás­ra is, amely —n­agyszerető, lelkes tanítók, tanárok buzgalmából — akkor is volt, amikor sem közpon­tilag, sem helyileg senki sem törő­dött vele. Szerencsére volt és sze­rencsére van ma is. Itt Brassóban és környékén és másutt is. De sok mindenre lenne szüksége. Megfele­lő színművektől kezdve az intézmé­nyes támogatásig, beleértve a ha­zai magyar sajtó figyelmét. Talán a Művelődés (esetleg a Korunk?) módját ejti, hogy valamelyik szá­mának „súlypontjába" az iskolai színjátszás kerüljön. Megérné, na­gyon megérné. A téma elég gaz­dag : az erdélyi iskolai színjátszás történetétől kezdve, el egész a mai iskolai színjátszás gondjaiig. Meg­érné a figyelmet és a fáradságot. Politikai és közművelődési szem­pontból egyaránt. Csak erről van szó. (Örs) KÉK CSEND... (Györkös Mányi Falusi utca, kék fényben. Holdvilágos este. Egy ember bandukol. Mögötte kutya... — Sár­gás-vöröses kereszté''mz székés érkezik. Csend, feloldottság, béke ... — Estefelé ... libák, öregek a kerítés mellett... Két kicsi, töpörödött öreg. Kiültek a kapuba. Lemenőben a nap. A lib.­­elkésve bukdácsolnak hazafelé. Igazi béke, nyu­galom ... — Hazamegy a csavargó fiú... Nagy népi kapu, magastetős ház. Az öreg bizonyára azt kérdi : Hát hazajöttél, fiam ? — Ritmikus moz­dulattal dolgozó kaszások. Alakjuk belerajzoló­dik a tájba, a mindenségbe. Fák, szétszórt házak, házak előtt emberek. Valami történt. Valaminek történnie kellett. „Közhírré, tétetik ...“ Éneklő falusi gyermekek. Egy szemben vezényel. Szür­késkék háttér, piros föld, ember, sárga kutya, meghunyászkodó állat... . ..A tekergő vaddisz­nók az őszben megindultak. Mennek kukoricát lopni, pocsékolni...“ Macska surran be a kam­ra ablakán. Szól a furulya. Disznóölés. Csodako­csit repítenek a madarak ... Ezek Györkös Mányi Albert témái. Ihletfor­­rása faluja, Tordaszentlászló, ahol — legalábbis a képek tanúsága szerint — örökké csend van. De megszólalnak, beszélnek a képek. A színek, a csend beszédes nye én. Műterme látogatója előtt hosszú sorban vonul­nak el a képek. Mintha filmet látna, amelynek minden kockája úgy kapcsolódik egymáshoz, mint valami látomásszerű sorozat a létről, az életről, emberről és állatról, földről és égről. Pillanat­­felvételekben. Albert képei alá­ Györkös Mányi Albert képei nem részletezők, nem aprólékosak, hiszen olyanok, mintha sötét­ségből villannának elő. Lehet, hogy nem is lát­ja, csak álmodja őket. S az is lehet, hogy éb­ren van, de az álmokat leste el. Nem a valósá­got, hanem az emberek álmát. Úgy, ahogy éj­szaka is az folytatódik a tudatunkban, amit nap­pal átélünk. Legnagyobb erénye a képzelőerő. Lát, állan­dóan lát valamit, amit ki kell bontania az e­­csettel. .. Aztán a szellem. Mert szellemük van a képei­nek. Megelevenednek, élnek azok az álmok. Úgy élnek, hogy puszta megjelenésükbe belesugárzik valami az egyetlen eseten túlmutatóból. Abból, ami már nemcsak konkrétum, hanem azon felüli. Györkös Mányi Albert másik erénye a gátlás­talanság. Ebben hasonlít a naiv művészekhez vagy a rajzolgató kisgyermekekhez. Csak közvet­ve tudáspróba számára a kép. Alkotás közben fő gondja megjeleníteni a belülről látottat. Ezért o­­lyan oldott a rajz, mintha csak egy bágyadt lám­pa fénye világítaná meg a látványt. S hogy ne hassanak mégse bágyadtnak, felfokozottak a szí­nek. De annyira nem, hogy festékmivoltukban jelennének meg, hogy elkülönülnének egymástól. Harmóniájuk mindig a kép szépségének egyik forrása. Gazda József Téli táj (olajfestmény) Elhatároztam, hogy nem írok neked szomorú dolgokat, mert te olyan lágy vagy. Pajtikám, mint húsz deka vele , legszívesebben kenyér­re kenve ácsorognál a sarkon, riszálgatva puha falatkáidat, s remélve, hogy Valaki rádharap, de a Valakik nem szeretik a zsíros kaját. Pajti­kám, nem mintha nem lenne emészthető, de valahogy gyanús egy ácsorgó velőskenyér a sarkon. Pajtikám, jobb lesz tehát, ha elmondom neked az öreg muksót a síppal, az egyáltalán nem szomorú, pedig egye­dül élt az öreg muksó abban a nagy szobában, a falon kórós-kárul mulatóujjnyi nagyságú szegek mutogattak egymásra, mint szigorít fel­kiáltójelek, s mindegyik szegen egy-egy összekunkorodott fénykép lógott le­felé, a fényképeken az öreg muksó a kapu előtt, az udvaron, hason­­fekve, mintha napozni szeretett volna, oly nyugodtan feküdt az udva­ron, de érdekesen, elfelejtette levenni magáról a ruhát, néha ingben volt, néha télikabátban és csizmával, de mindig hason és mindig a kapu felé fordított arccal, mintha várt volna valakit Az öreg muksó­ korán kelt, nagyon korán, hajnali ötkor már talpon volt, és úgy dobálta magára a ruhadarabokat, mintha sietett volna valahova, mintha várta volna valaki, pedig nem sietett sehova, nem várta senki, de az öreg muksó megszokta, hogy sietnie kell, mert rövid az idő, a másodpercek elsuhannak az ember orra előtt, s percekké duzzadva loholnak tovább, de már őket sem lehet utolérni, semmit sem lehet utolérni, az órák sem cammognak, a napok, évek, évtizedek után sem érdemes kapkodni már, mert ravaszak, gyorsak, néha irányt vál­toztatnak, néha mintha lelassulnának, s amikor kinyúlsz utánuk, hogy megállítsd ezt az örökös rohanást, ügyes testcsellel kitérnek reszkető­vágyakozással előrenyújtott kezed elől, de az öreg muksó tudta, hogy nem szabad erre időt vesztegetnie, s amikor a nyakkendő és a kalap is a helyére került, kinyitotta az ajtót, annak a nagy szobának az a talát, amelyről az előbb beszéltem, belefújt a nyakába akasztott sípba, s futó­lépésben megindult a kapu felé. A távolság vagy ötven méter lehetett, az iram erős volt, túl erős az öreg muksó számára, a fele úton az iram aztán csökkenni kezdett, azt hittem, hogy a fáradtságtól csökken, de az öreg muksó összeszorított szájjal futott, a lélegzetvételét sem lehetett hallani, a szemében magas­­ra nyúlva ragyogott a győzelem, egyik lábát a hit, másik lábát a fana­tizmus tartotta feszesen, de hiába, jött a harminc méter, a harmincöt és a negyven, a futás vánszorgássá változott, s negyvenöt méternél az öreg muksó szépen lehasalt a homokra, mintha megbotlott volna, pedig nem botlott meg, s­em botolhatott meg a sima talajon, de az öreg muksó mégis ott feküdt, hosszan, ráérősen, aztán előkotorta újra a sípot, meg­ragadta, s élesen, parancsolóan fújni kezdte ismét; valaminek történnie kellett, mert az öreg muksónak ívbe feszült a háta, mintha ugrani akart volna, de olyan mulatságos volt, sajnálom, hogy nem voltál ott. Pajti­kám, én már nem tudtam uralkodni magamon, kiugrott belőlem egy hosszú nyerítés, mert az öreg muksónak nem volt semmi baja, játszott az öreg muksó, és étt életemben ilyen játékot nem láttam, aztán meg ott volt a kalap és a nyakkendő is, érted. Pajtikám ! A nyerítést nem tudtam abbahagyni, egyik lökte kifele a másikat, olyan lóverseny-hangulat volt, Pajtikám, csak akkor ijedtem meg, ami­kor az öreg muksó újra lekucorodott a homokra, mozdulatlan volt, feles szinte élettelen, hogy ki kellett nyitnom a kaput és belépnem az sem, udvarra visel Pajtikám, se sípszó, se lövés, de ettől a soha nem látott mozgás- rom­­balendü­léstől felnyivákolt bennem a félelem, mert az öreg muksó a érett talpára pattant, arca vörös volt és duzzadt, karjával össze-vissza döf­­én­y­ködte a levegőt, vissza, vissza kiáltotta, kifele, nem akarom, nem azt akarom, nem akarom, — aztán lehaptam a földre, bambán nézte, a­ is rá hogy lemerevedek előtte, furcsán rángatózni kezdett az arca, emlék- deka szem, a bal arca kezdett először rángatózni, aztán az ajka, az állat­szert s amikor az egész arca csupa rángatózás lett, hirtelen kitört belőle egy nevetésféle hang, foszlányokban, rendszertelenül, fulladozva, most miér már nem féltem tőle, mert tudom, hogy a nevető emberektől nem kell ki a félni, ezért közelebb mentem hozzá. Pajtikám, nem tudom, vajon te­lyik, megl­etted volna-e, hogy közelebb menj hozzá és megkérdezd tőle, mi van, öreg muksó, rosszul vagy, öreg muksó ■ Te fiú, mondta az öreg muksó, mert így mondta nekem : te, fiú, te m­iért jöttél be, miért jöttél be, miért jöttél be, így háromszor kér­dezte­­, hogy miért jöttem be, olyan furcsa volt, hogy háromszor kér­dezi, de én mégsem válaszoltam, nem mintha nem tudtam volna vá­laszolni, de az öreg muksónak félrecsúszott a nyakkendője, és a kalap­ját s­­erel­te előttem, vedd le a kalapodat, te, fiú, vedd le te is a kalaj­­odat, egyebet nem tehetsz, mert imen már nem lehet kimenni soha , nem lehet kimenni soha, nem lehet kimenni soha, így mondta ismét háromszor az öreg muksó, mindent háromszor mondott, teljesen jeges volt az egész, elég lett volna egyszer mondania, vagy egyszer ,hiszen nem­ volt kalapom, te jól tudod. Pajtikám, hogy én nem te kalapot, de olyan furcsa volt, hogy az öreg muksó azt szerette rá, hogy levegyem a nemlétére, kalapom, nem csoda, hogy újra nem a 'csiklintást, de szörnyű volt, el tudod képzelni. Pajtikám k isítottam, mintha megvesztem volna, az öreg muksó magához ölelt hitte, hogy sírok, olyan mulatságos volt az egész, hogy ezt neked lied kellett volna, Pajtikám, mert te olyan lágy vagy, mint húsz , vele, s az ilyen játékokat biztosan te is szereted, hát nem nagy-Te, öreg muksó, mert így mondtam neki, hogy te, öreg muksó,­­ ne mehetnék én ki innen, nincs nekem semmi dolgom itt, s ha­karok menni, hát szépen kisétálok a kapun, azon a kapun, ame­­ly bejöttem, vagy átmászhatok a kerítésen is, ha kedvem tartaná, de hiába beszéltem, az öreg muksó csak rázta a fejét, mint aki nem hiszi el, hogy ki tudok menni, aztán mondta is: te, fiú, hát nem lá­tod, igazán nem látod a vonalat, nézd meg jól azt a vonalat, kórós­kórul meg van húzva a vonal, innen már nem lehet kimenni soha, én megpróbáltam, számtalanszor megpróbáltam, de a vonalat nem le­het átlépni soha, nekem elhiheted, ha mondom, ha valaki szeretne, hát én igazán szeretnék kimenni innen, ugye hiszed, te, fiú, ugye hiszed, hogy szeretnék kimenni innen ? Pajtikám, nem tudom, mire esküdjek, de hidd el nekem, hogy nem volt ott semmiféle vonal, teljesen sík volt a ház és a kapu kö­zötti terület, vonalak nélkül, szabadon, simára koptatva tíz öreg muksó cipőtalpától, de az öreg muksó csak hajtogatta a magáét, hát meg­mérgelődtem, hallgass ide, te öreg muksó, mondtam, én most kime­gyek innen, aztán visszajövök, és újra kimegyek, ahányszor akarod, annyiszor jövök ki-be, amíg elhiszed nekem, hogy nincs ott semmiféle akadály, semmiféle vonal, akarod ? Az öreg muksónak reménytelen mosoly volt az arcán, amikor megindultam, egy ideig mellettem jött, aztán megállt vagy öt méterrel a kapu előtt, vigyázz, te, fiú, vigyázz, most jön a vonal, kiáltotta, oda se neki, mondtam, szélesre tártam a kaput, és kiléptem az utcára, aztán visszamentem az öreg muksóhoz, s újra ki, újra be, öreg muksó, gyere te is, biztattam, szabad az út, most már látod, hogy szabad az út ? Félre az útból, te, fiú, állj félre az útból, kiáltotta, közben vissza­­sietett a házig, rt megfújta a sípot, s megindult futólépésben a nyitott kapu felé Hát, Pajtikám, látnod kellett volna, ahogy az öreg muksó elért a negyvenötödik méterig és ott szépen lehasalt a földre, mégis itt­­van a vonal, kiáltotta felém, te, fiú, becsaptál, te, fiú, hiszen mégis itt van a vonal. Te, ugye megértesz, Pajtikám, el kellett mennem, nem ülhettem ott késő estig, pedig szerettem volna, ha az öreg muksó átlépi azt a nemlétező vonalat, mert a kapun kivid már minden zöld és friss, élet­szaga van a köveknek is, ugye, megértesz, Pajtikám, mert te sem sze­retted volna az öreg muksó udvarát, ahol csupasz minden, mintha a föld sem lenne igazi, s talán a levegő is ritkább, mint idekint, de le­het, hogy játszott velem az öreg muksó, s ha látszott, akkor röhögni kell. Pajtikám, mert ilyen játékot én még életemben nem láttam. Na, szervusz, Pajtikám. Sigmond István AZ ÖREG MAKLÓ (S. K. LEVELEI - ELSŐ LEVÉL) ________________________________________________IRODALOM - MŰVÉSZET Egyebütt már megjelent adatokat, gondolom, fölösleges elismételnem. Inkább némely „benső adattal" töltenem ki az ismereteket. Húszéves koromban debütáltam Kolozsvárott, a fejemben kóválygó „népi" és avantgardista szándékok, s valamiféle haladni­ törekvés jegyében. Életrajzi jelentősége e mellékes ténynek aligha lenne, ha nem vált volna csakhamar országos botrány tárgyává egy remekműnek nem nevezhető „va­lóság-versem". Mintegy harminc dühös cikk vé­dett néhány veszekedett tám­adó írás ellen. Ta­mási Áron — akkoriban szerepelt a Korunkban is — és nemzedéktársaim radikális csoportja álltak ki mellettem a legkövetkezetesebben. Az „idegenség" vádja ellen, így váltam máról hol­napra „hírhedt költővé", egy rossz verssel, a diszkrimináló sovén nacionalizmus erkölcsi ve­reséget akaratlanul is provokálva. Kusza szel­lemi-irodalmi tájékozódásomra külföldön tisztázó­dott, s ez egyben a Korunkhoz kapcsolódást is hozta. A munkásosztály forradalmi harcához és elkötelezett irodalmához csatlakoztam. Morális döntésem következményeképpen, a „nemzeti" fogalmának jobb megértése után, a hazai ki­sebbségi forradalmi mozgalomban vettem részt. Már elfogadott, de még tapogatózó író voltam, amikor jelentős polgári radikális, humanista író dörgölte orrom alá nem színmagyar származá­somat. Kettős diszkrimináció a­ kisebbségi álla­potban. Írni-olvasni nem tu­dó apai dédapám anyanyelve valóban még a horvát volt. Nem te­hettem közhírré, hogy ha mim is anyám apja, de legalább nagybátyja kanonok volt Hódmező­vásárhelyen, ami kétségtelenül enyhítette volna helyzetemet. Ám tapasztalnom kellett, hogy nem csak nacionalista diszkrimináció van. Kitűnő proletár forradalmi író szemlében társadalmi származásom miatt tűntem gyanúsnak. Egy ki­tűnő „népi" író azt kifogásolta, hogy nem szü­lettem parasztnak, feledve, hogy ő sem annak, hanem csak falusinak született. Kispolgári állami tisztviselő családból szár­mazom. Pusztai gyerekből monarchiabeli „úrrá" lett apám anyagilag „vitte v­alamire". Hogy osz­tályommal, családommal szíjkítottam, hogy el­köteleztem magam a másik­ osztály harca és eszméi mellett, a mindenütt jelenlevő metafizikus diszkriminációt nem elégíthe­tte ki. Az mindig totális abszolutizáló, kielégí­thetetlen. Kifogásol­ták urbánus igényeimet, a pipámat, azt," amit írok, és amit nem írok, hogy: * Brechtet szeretem, hogy nem azt szeretem Józssef Attilában, amit más. Még sorolhatnám, mi­ninden miatt voltam diszkriminációra éretten ellenszenves, hiszen mindezeknek következménye­i voltak. Érthető, ha mindig ingerülten reagálok mindenféle, különö­sen a nemzeti diszkrimináció­ra, arra is, ami nem is személyemet illeti. Hiszen­­ma már majdnem­­hogy békén élek a magam teremtette életböl­csesség védelme alatt. Érth­ető, ha e többfajta „gyanús származású" neofite­k kompenzálása he­lyett írói életem folyamán a diszkrimináció nagy magyar alanyaihoz menekültem. Petőfihez, aki Petrovics-fiú volt, Adyhoz, aki a diszkrimináció egy egész korhadt birodalmát ásta alá, a kor­társaim közül a diszkriminációkat demitizáló József Attilához, Bálint Györgyhöz, Gaál Gábor­hoz, Fábryhoz, Sinkóhoz, Kassákhoz. És az ezek között csöppet sem idegen német Brechthez. Brechtért azt kellett hallanom, hogy vele az „e­­gész magyar irodalmat" tagadom meg, denun­­ciálom, megsemmisítem! — Ifjú korom óta „írok", szüntelen küzdelmet folytatva az anyanyelvű szóért, a kifejezésért. Kuncz Aladár rövid ideig, haláláig, aztán Gaál Gábor, amíg élt — diszk­rimináció nélkül — segített íróvá válnom. Az ember nem „író", mindig újra, könyvről könyv­re azzá kell válnia. Az íróvá válás ezért szá­momra véget nem érő gyötrő folyamat, kínzó életforma, a szüntelen változás gyakorlata. Most ebben támaszom egy-két fiatal nem költő és költőbarátom. Közülük Szilágyi Domokost emlí­tem, akiben nagy költőt és nagy barátot tiszte­lek. Támasz, azaz barát nélkül nem tudnék írni. A Korunk alkotó köre annak idején forra­dalmár baráti kör volt. Erre mondták nekem mostanában válaszként: „Gaál Gábor pusztító­­an hatott nemzetiségi irodalmunkra". Nem tar­tozom semmilyen táji vagy folyóirat-körhöz, cso­porthoz, „központhoz”. Időben az egész ötven­éves térben, az egész hazai magyar nemzetiségi irodalomhoz tartozónak vallom magam. Jól tu­dom, hogy ez a kategória — nemzetiségünk fél­­százéves irodalma — roppant elvi, szemléleti ellentétek olyan egysége, amelyben magam is ellentétek kihívójaként vagyok jelen és nem az ellentétek letagadójaként. Jól tudom azt is, hogy a természete szerint mindig ajzó, elevenítő s ezért termékeny szellemi ellentét csak a pro­vincializmus nemzeti vagy osztály-sovén alag­sorában alakulhat át a dialektikus egységet bontó, destruktív diszkriminációvá, kiiktatássá. Azért írok, mert vannak ellentétek, s mert hiszek a realista, nem opportunista nemzetiségi és em­berségi szintézis lehetőségében. Hiszek abban, hogy ez a szintézis akkor is létrejöhet, sőt csak akkor, ha aki marxista, nem mond le világné­zetéről, azaz a valósággal szembeni kritikai állásfoglalásról. Bibliográfiám többhelyütt megjelent. Itt az al­kalom a korrigálásra. Az Emil Giurgiuca és Radu Boureanu fordításában kiadott Cit cuprind cu ochii című kötet korántsem azonos az Amed­dig ellátok című kötetemmel. „Bibliográfusok", szerkesztők mindmáig bele sem néztek ebbe az 1962-ben románul megjelent kötetembe. Se­hol sem említik Arghezi néhány vitriolos prózai darabjának fordításomban Két korszak (Buka­rest, 1957.) címen megjelent kötetkéjét, ha tet­szik, füzetét. Ámbár a kiadó is elfelejtette a for­dító nevét feltüntetni. Nem szerepel legkedve­sebb könyvem, az Okos volt-e okos Marci, amit Méliusz Annával írtam. Nem rossz könyv ez, nem szégyellem. Nem szerepel az sem — pedig az újabb lexikográfia tekintettel van effajta tel­jesítményre —, hogy a szocialista hagyomány új megfogalmazásának esztendőiben hoztam létre Romját, József Attila, Radnóti teljes, vagy szinte teljes első hazai­­kiadását. Ezek a kiad­ványok nem csupán mechanikus kiadói „után­nyomásként" jöttek létre, de elmélyült tanulmá­­nyozás, egész sor indokoló, érvelő dolgozat, egy elvi irodalmi — és írói — harc eredményeként. Igaz, nálunk még mindig nem szokás az effajta munka elvégzőjének nevét feltüntetni. E három kötet hazai megjelenését objektíven fontosabb­nak tartom tulajdon munkáim kiadásánál. Az is bibliográfiai adat, hogy Aréna című kötetem mintegy 7000 verssorából egyetlenegy sem je­lent meg irodalmi lapjainkban. Ám lehet, ez in­kább irodalomszociológiai adat. Az írásaimról szóló értékelésekből, ha szemel­vényeket válogatnék, alighanem igyekeznék nem közölni azokat a passzusokat, amik két­ségbe vonják létjogosultságomat az irodalom­ban, vagy azt a kérdést teszik fel: író vagyok-e egyáltalán. Ha viszont ezek ellenkezőjét válo­gatnám össze, mi más lenne ez, mint az előb­biek letagadásával, a részrehajló önértékelés tette? Erre nem vállalkozom. Már csak azért sem, mert tépelődve, nehezen írok, képessé­geim felől szüntelenül kétségek közepette. A­­hányszor kiérleletlen írások, gyors közlése lehe­tőségével lépre mentem, demoralizáló vereséget szenvedtem. Máig sem tudom, hogy ezek elől hová bújjak. Nem vigasztal, hogy „ami jó, meg­marad". Mert hát, mi a jó? Az irodalomtudomá­nyok is csak folyton változó választ adnak. Kielégítő felelettel csak a maradandó nagy mű­vek szolgálnak. Ilyeneket sosem írtam. De a­­zért a korról, amiben éltem, egy nemzetiségi történelmet járt írójaként, jól-rosszul elmondtam egyet s mást édes anyanyelvemen, abból nincs mit visszavonnom. Örülök, hogy az utóbbi évek­ben néhány közlemény­t elfogadhatónak minősí­tette, amit írtam. Vagy ''tagadhatatlannak. Ez sem kevés. Szocialista íróként büszke vagyok, hogy erre az adminisztratív dicsőülések tűzijá­téka után került sor. Márki Zoltán DALLAM Abból indultam ki, szeretlek, ezért volt minden reggelem, abból indultam ki, szerettek már mások is, de így sosem. Abból indultam ki, csak egyszer találnak ránk ily csillagok, abból indultam ki, ha tetszel másoknak is, én meghalok. Abból indultam ki, a csókunk , egyetlen nyár, mit más nem ért, abból indultam ki, csalódtunk a nyárban is, de volt miért. Abból indultam ki, mi végül igaz lett ősszel, megbocsásd, abból indultam ki, emlékül majd hagyhatok egy vallomást. KAPCSOLATOK írtam a gyermekeknek, és a gyermekek felnőttek, írtam a felnőtteknek, és a felnőttek előbbre léptek, írtam az előbbrelépőknek, az előbbrelépők szárnyra kaptak, írtam a repülősöknek, a repülősök csillagokig szálltak. Mindenki azt tette, amit kell, amit úgyis tett volna, de így tette meg magáét a szó is, mely nélkületek néma. Hans Eder kiállítása Általános érdeklődés középpontjában áll az ARTA-teremben megnyílt festészeti kiállítás, amely Hians Eder életművéről nyújt átfogó képet. A gyűjteményes kiállítás 48 olajfestményt tartalmaz; elegendő ahhoz, hogy a néző megismerkedjék en­nek a jelentős brassói művésznek a munkássá­gával. Hans Eder 1888-ban született Brassóban. Művé­szeti tanulmányait Németországban és Franciaor­szágban folytatta, majd hazájába visszatérve a festészetnek szenteli életét, egészen 1955-ben be­következett haláláig. Életében számos hazai és külföldi kiállításon mutatkozott be a műértő kö­zönségnek, és mint a század eleji expresszionista tö­rekvések egyéni, és a hazai valóság prizmáján át­szűrt művészi megfogalmazója vált ismertté. Hans Eder­­ művészetének aranyfedezete az a szoros, eltéphetetlen kapcsolat, amely a széles lá­tókörű, az európai festészet század eleji megújulá­sain nevelkedett művészt hazájához és szülőváro­sához kapcsolta. Ebből a termékeny kapcsolatból születtek legszebb képei, amelyeket a jelen kiállí­táson megtekinthetünk — Téli táj, Rozsnyói táj, Csendélet gyümölcsökkel, Paul Richter portréja, Florea munkás arcképe , és számos más tájkép, csendélet és portré. Csendélet kaktusszal (olajfestmény) 6. SZÁM 6—7. oldal

Next