Brassói Lapok, 1925. január (31. évfolyam, 1-25. szám)
1925-01-25 / 20. szám
1523. Január 25. BIASSÓI LAPOK f1. oldal, 29. szánt. Tersánszky J. Jenő A rokkant Úgy tetszett, mintha érzései ebben a bizodalmas gondolatsorban foglalódtak volna össze : Még felvirradhat a napod, Galamb Istvánl Ha ezt a rémséges tüzet, Szurkolást, rohamot, ép bőrrel meglacoltold, mi foghat már rajtad ! Az offenzivát megelőzőleg szakaszverde lettél, még törzsőrmester lehetsz s két hét múlva jár a szabadságod haza, szüleidhez, kedvesedhez !.. nyerünk ! Gyerünk ! Az istenieket ! — rivalid a vakákra. — Nem látjátok, itt a város? A digóknár a darabokon túl menekülnek. Egy repülő nincs, egy lövés nincs. Gyerünk ! Ugy volt Előttük, halványkék párában, piros, kék emeletes házak és a domb tetején templom, ők, a járőr, egy vízmosásból fordultak ki éppen s megmászták a sima, kockaköves országút partját. A viadukt szélén, amely a vízmosáson át vitt, fejjel lefelé s fél karját előrenyujtva, roncsolt tejü bulla feküdt. De az olasz városka, csodálatos kép, a tiszamenti faluja első szétszórt házaival kezdődött. Nem !Ez csak egy pillanatnyi csalódás volt Már ott haladtak, a jól kövezett utón megint, az olasz város egymásba ragadt, árkádos erkélyes házai közt. De itt is, ott is, mint az odvas tógák, a hibátlanok közt, gránátrombolta tálak, meglyuggatott tetejű épületek üszkös gerendái meredtek s előttük a járdán cseréphamazok, mint az őszi fergeteg leparkolta levelek. Ember nem mutatkozott, egy lélek sem. A szivén az a rossz szorongás, kietlen riadtság rettegett, ami üres városban fog el bárkit De abban a pillanatban, amikor megálloit baltáival az üret előtt és puskatusával egy csapásra bezúzta az ajtót, már tisztában volt, hogy ezt, ezt, ezt súgta az isment, boldog előérzet lelkében. A bolt ékszeres bolt volt. És valami olyan benyomás tárult eléje, mint a falujabeli elhunyt tiszteletes felravatalozott szobája, amint egyszer, gyerekkorában látott, anyja kezén vezetve. Fekete alapon, fehér csipkék közül villant elő a töméntelen ezüst és arany és drágakő. Akkor is csak furcsa, nagyszerű ünnep volt gyermekszemeinek a gyász, a zokogás. Most is egy perc alatt a jelenből évekre szaladt előre a képzelete. Tudta rögtön, mit fog kihányni hátizsákjából, hogy ékszerekkel tömje meg helyét. Rettegett már szabadságra menet, hogy felfedezik, kikutatját és elvehetik tőle kincsét valami hadtap állomáson, nyomorult, frontkerülő szolyák katonák. De már megérkezett falujába, örömbódultan, mint a mese végén : „És a szegény leány a király jóvoltából, boldoggá tette minden pereputtyát és máig is élnek, ha meg nem haltak. Oh, iszonyat!... Abban a pillanatban érte a vész. Mintha egész másutt, a borzalmak, mocsok, vér telet ÖCskölte sziklazugban lett volna megint s eszméjé és az a kifejezhetetlenül rettegtető csönd húzott volna át, amit a halál küld maga előtt. Ebbe üvöltött bele, mint valami sátán-hajtotta autótülkölés, ami egyszerre érkezik meg távol vészjelével a gránát veszekedett csattanása. Aztán kavargó ájulat. * Galamb István, a vak rokkant, szendergéséből rezzent fel a pesti utcán, az ékszeres bolt melletti falpárkányon kucorogva, abban a pillanatban, amint autó állt meg a járda szélén s a kiu.ló úr, a kapuba siettében, egy jancsibankót nyomott koldus markába. Észrevette az is, hogy szundikálásából verne föl a vakot s a lépcsőházban olyastét gondolt: vájjon megéri-e ennek a boldogtalannak ez a semmi pénz, hogy valami boldog álmából verte fel avatta? Valóban, Galamb István kis hija, hogy a szájához nőtt: isten fizesse meg mondóját, olyan nagyon nem motyogta el, mintha azzal akarta volna végezni: Isten átka legyen ezen a világon !... ahogy az álomba illant szerencse, rémület, ocsudás, emlék, mint valami boszorkányvihar kavarogta be egy percre körülötte a pesti ucca világtalan forgatagát. Sebesi Samu: A sasvári lumpok (Víg novella.) Négyen voltak, de a sárváriak tudomása szerint, akkorákattak és olyan zajos lumpejszakákat rendeztek, mintha tizennégyen lettek volna. A közvélemény a lumpok triviális nyelvén „jó pipákénak nevezte és megállapította róluk, hogy úgy isznak, mint a gödény, úgy nyeljk a bort mint a homok a vizet és úgy teleszívják magukat, mint a szivacs. Azok, akik szigorúbban ítélnek, a világháború „erkölcsi halottai“-nak nevezték el, de ez épen olyan túlzás volt, mint a gödény, homok és szivacshoz való hasonlítás, mert helyrehozhatatlanul még se voltak elromolva. Inkább kedélyes lumpok voltak, akik a katonaélet háborús izgalmaiban megszokták, hogy ma vígan éljenek, mert holnap meghalhatnak. Ez azonban békeidőben is bekövetkezhetik, de ilyenkor a nagyobb terjedelmű ingadozást nehéz motiválni a leselkedő halállal és feltétlen szigorú megítélés alá esik. A sasvári lumpok azonban olyan jó humorú, bonvivánt kedélyű, bohém fiúk voltak hogy a sasvári közönség alkalomadtán derűs arccal emlegette a nevüket. Ha új nóta került forgalomba, mindjárt rá mondták : Várnai Lacitól származik. Ha valami jó adomán mulattak, így szóltak : ez a Nagy Pista huncutsága. Várnai — hír szerint — lecsúszott gentry volt Vasvár közelében, Sárfalván állott még a rozoga udvarháza. A határban egy pár hold sovány föld, de ezek is áztak már a sasvári „Nagy lyuk“-h , címzett vendégfogadó asztalán. Nagy Pufa színművén volt. Kritikái azt írtak róla, hogy színpadi figuráit ércbe önti és amikor nem ezt más , alább nézte őket a cipője sarkánál. A másik két cimbora a társadalom vagyonosabb osztályának legény embereiből ketült ki. A „Nagy csibuk“ban rendesen ők töltögettek és ők kérdezgették: „Mit mondott a kábai asszony?!“ — Ők nevettek legkitartóbban Nagy Pista bonmot-jain és ők szekundáltak Várnai Laci nótázásához. A tánccal egybekötött hangversenyeken is megjelentek és törzsvendégei voltak a jótékony bazároknak. Nagy Pista a program művészi részéből szavalattal vette ki a részét, ilyenkor mondta neki Várnai Laci: — Csak bordalt ne testvér! El ne rontsd rossz szavalattal a jó boritalt. Amikor pedig a tánc következett, a teremben senki nem árult petrezselymet. Tánczivatar rázta meg a terem padlóját. A sasvári négy lámp a viharos forgószél gyorsaságával repítette körbe a mulatság valamennyi táncosnőjét. Nagyszerű mulatság lehetett, mert a sasvári „Hírcsarnok“-ban „leírhatatlan siker“-t emlegetett a riporter és Begyessy Kamilla, aki a nőegyletben alelnöki tisztet s magányos óráiban kék harisnyát viselt, „Mámoros éj“ cím alatt, versben örökítette meg a bazár örömeit. Valóban Kamilla keble csak duzzadt a Urai náborgástól, mint forró lávától a tűzokádó. És a mikor csillogó szemekkel versét átnyújtotta a szerkesztő urnak, az a tekintélyes embere a tollnak, megbánta, hogy miért született szerkesztőnek és miért nem Múzsának, csak azért, hogy Kamillát naponta homlokon csókolja. Ezen a nagysikerű mulatságon történt, hogy a négy cimbora a csárdás hevétől olvadozva, bőven öntögették magukba, a hűtött italból készült enyhületet. Így történt aztán, hogy amikor a polgármester a notabilitások élén, egy kis tokaji bort akart piskótával mértogatni, az evő és ivóterem vezérigazgatónője kénytelen volt kijelenteni, hogy a rendelkezésére álló egyetlen palack tokajit, Várnai Laciéit már felcsemegézték. De, hogy ez az egy palack is hantiaitván volt, azt csak a garasuccai fűszeres tudta, aki egyszersmind azt is tudta, hogy a jótékonyság oltárán, még a hamisítvány is a valódi fényében tündöklik. A polgármester — a notabilitások élén — ekkor pezsgőre gondolt, de mialatt fontolgatta az eshetőséget et, Nagy Pista, a társaság egy kéznél levő Mecénásának megbízásából már elkaparintotta az orruk elöl. Az esetnek izgalmas következményei lettek, amennyiben a félhivatalos sajtóorgánum — állítólag sugalmazásra — azt írta, hogy a rendezőség a köteles figyelmet is elmulasztotta, a látogató előkelőségekkel szemben. Erre az ellenzéki „Hircsarnok“ a „Szójegyzetek“ rovatában úgy vágott vissza hogy ha a városi tanács a közügyek terén is annyi jó ízlést tanúsítana, mint az italok rágatásánál, Sasvár közönségére jobb napok virradnának . . . Erre a két lap között kitört a rettenetes tollháború. Soha jogosultabban sasvári rikkancs nem ordította, hogy „szenzációs kiadás“ — mint akkor. A félhivatalos hatalommal való visszaélést emlegetett. A közönség is pártokra oszlott s mivel a jótékony nőegylet a saját ügyének is tekintette az affért, itt is, ott is olyan temperamentumos kirobbanások történtek, hogy a belügyminiszter is tudomást vett róla és Sasvár meg a sajtó presztízse érdekében, bizalmas rendelettel volt kénytelen csillapítani a felgerjedt lelkek pusztító viharát. Ennek köszönheti a polgármester, hogy késő vénségéig kitüntetés nélkül kellett a közügyek élén állnia. A sasvári lumpák a vihar elől a „Nagy Csibuk” törzsasztalához vonultak. Itt barátkoztak meg Birtók Rezső valahonnan Sasvárra züllött festővel, aki a festőművészet mellett a humort is kultiválta. Ez utóbbi tevékenységében azt jegyezte meg a lumptársaságról, hogy ők, a négy lumpok, rácáfoltak Darwar elméletére, mert nem a majom, hanem a gödény volt az ősük. Ebből látható, hogy a gondviselés a humoros vénát, illetőleg, szűkszavúan bánt a testével, de a társaság kitörő tetszéssel fogadta, nyomban felvette a „Gödény család“ nevet és ünnepélyes teszt kíséretében felkérték Bírtókot, hogy fesse meg a családi címert; boros hordó tetején féllábon áll a gödény; másik lábával tele serleget emel nagy tokás szájához. Mit vétett a gödény nevű szegény vízi szárnyas, hogy a köztudottban a nagy ivászat szimbólumaként szerepel ? — ezzel a természetrajz adós maradt, — mindazonáltal Birtók megfestette, bizonyságot tévén arról, hogy humoros tehetségénél, a festőművészi képesség sem erősebb oldala. Most aztán a családi címer leleplezése következett. Szöllőgerezd rajzzal díszített takaró fedte a „Nagy Csibuk“ különszobájában a falra helyezett gödényt. A családi kép alatt, borral terhelt asztal körül foglalt helyett a társaság. Megtöltötték a poharakat. Nagy Pista feladott és mondá : — Testvérek ! Úgy intéztük a dolgot, hogy ha már valakitől, vagy valamitől származnunk kellett, ne származzunk se a humortól, se a szivacstól. Ezért fogadtuk el nagy festőnknek, minden tudományos alapot nélkülöző, de annál határozottabb formában tett kijelentését, hogy leszármazásunkat a gödénytől vesszük. Éljen dicső ősünk ! Hulljon le a lepel! A következő percben egy nagytokájú gödény vigyorgott a falról a társaságra, amely vidám hangulatban koccintott és éljenzett. Az ünnepélyes hangulathoz méltó vacsora alatt ugyancsak sűrűn emlegették a „kábái asszonyt“, amitől Várnai Lacinak nótás kedve csöppent, dudorászni kezdett. Nagy Pistának megcsillantak a szemei: — Lassan Lacikám! Lassan, lassan, lassan, — altasd el a szívemet! De akármilyen lassan hangzott a nóta, a külső ivóban gurinyasztó cigánybanda felneszeit s a következő percben nagy hajlongások közt állták körül, a nótába melegedő Várnait. — Szordínó! — parancsolta úri tempóval Laci urfi. A zene csendesen simult Várnai halkított baritonjához: „Akkor gyere, mikor mondom . .• „Azért erdő, hogy suttogjon, azért asszony, hogy megcsaljon . ..“ „Megvirrad még valaha, nem lesz mindig éjszaka.“ A csendes nótaeső záporrá kezdett dagadni. A „jó pipák“ is nekilendültek és nap szekundáltak, hogy dörgöttt bele a levegő. A kedv tengere iszonyú erővel hullámzott. A hegedű sirt. A klarinét sikoltott, a cselló zokogott, a bőgő bömbölt s ebben a nagy orgiaviharban egy-két üveg nyakát törte, úgy repült a falnak. Késő éjszaka meredt már sötét szemeivel a vigadókra. — Megálljatok — dörgött Nagy Pista, tulkiállva a zivatart, mint egy részeg Lear király. — Felemelni a poharakat és lenyakalni az utolsó kortyot is, dicső ősünk tiszteletére !