Brassói Lapok, 1925. január (31. évfolyam, 1-25. szám)

1925-01-25 / 20. szám

1523. Január 25. BIASSÓI LAPOK f1. oldal, 29. szánt. Tersánszky J. Jenő A rokkant Úgy tetszett, mintha érzései ebben a bizodalmas gondolatsorban foglalódtak volna össze : Még felvirradhat a napod, Galamb Istvánl Ha ezt a rémséges tüzet, Szurk­olást, rohamot, ép bőrrel meglacoltold, mi foghat már rajtad ! Az offenzivát megelőzőleg szakaszverde lettél, még törzsőrmester­­ lehetsz s két hét múlva jár a szabadságod haza, szüleidhez, kedvesed­hez !.. nyerün­k ! Gyerünk ! Az istenieket ! — rivalid a vakákra. — Nem látjátok, itt a város? A digók­n­ár a darabokon túl menekülnek. Egy repülő nincs, egy lövés nincs. Gyerünk ! Ugy volt Előttük, halványkék párában, piros, kék emeletes házak és a domb tetején templom, ők, a járőr, egy vízmosásból fordultak ki éppen s megmászták a sima, kockaköves országút partját. A viadukt szélén, amely a vízmosáson át vitt, fejjel lefelé s fél karját előrenyujtva, roncsolt tejü bulla feküdt. De az olasz városka, csodálatos kép, a tiszamenti faluja első szétszórt házaival kezdő­dött. Nem !Ez csak egy pillanatnyi csalódás volt Már ott haladtak, a jól kövezett utón megint, az olasz város egymásba ragadt, árká­­dos erkélyes házai közt. D­e itt is, ott is, mint az odvas tógák, a hibátlanok közt, gránátrom­­bolta tálak, meglyuggatott tetejű épületek üszkös gerendái meredtek s előttük a járdán cserép­­ham­azok, mint az őszi fergeteg leparkolta le­velek. Ember nem mutatkozott, egy lélek sem. A szivén az a rossz szorongás, kietlen riadtság rettegett, ami üres városban fog el bárkit De abban a pillanatban, amikor megálloit baltáival az üret előtt és puskatusával egy csapásra bezúzta az ajtót, már tisztában volt, hogy ezt, ezt, ezt súgta az ismen­t, boldog elő­érzet lelkében. A bolt ékszeres bolt volt. És valami olyan benyomás tárult eléje, mint a falujabeli elhunyt tiszteletes felravatalozott szobája, amint egyszer, gyerekkorában látott, anyja kezén vezetve. Fekete alapon, fehér csipkék közül villant elő a töméntelen ezüst és arany és drágakő. Akkor is csak furcsa, nagyszerű ünnep volt gyermekszemeinek a gyász, a zokogás. Most is egy perc alatt a jelenből évekre szaladt előre a képzelete. Tudta rögtön, mit fog kihányni hátizsákjából, hogy ékszerekkel tömje meg helyét. Rettegett már szabadságra menet, hogy felfedezik, kikutatját és elvehetik tőle kincsét valami hadtap állomáson, nyomo­rult, frontkerülő szolyák katonák. De már meg­érkezett falujába, örömbódultan, mint a mese végén : „És a szegény leány a király jóvoltá­ból, boldoggá tette minden pereputtyát és máig is élnek, ha meg nem haltak. Oh, iszonyat!... Abban a pillanatban érte a vész. Mintha egész másutt, a borzalmak, mocsok, vér telet­ ÖCskölte sziklazugban lett volna megint s eszméjé és az a kifejezhetet­­lenül rettegtető csönd húzott volna át, amit a halál küld maga előtt. Ebbe üvöltött bele, mint valami sátán-hajtotta autótülkölés, ami egy­szerre érkezik meg távol vészjelével a gránát veszekedett csattanása. Aztán kavargó ájulat. * Galamb István, a vak rokkant, szender­­géséből rezzent fel a pesti utcán, az ékszeres bolt melletti falpárkányon kucorogva, abban a pillanatban, amint autó állt meg a járda szélén s a kiu.ló úr, a kapuba siettében, egy jancsi­­bankót nyomott koldus markába. Észrevette az is, hogy szundikálásából verne föl a vakot s a lépcsőházban olyast­­ét gondolt: vájjon megéri-e ennek a boldogtalan­nak ez a semmi pénz, hogy valami boldog álmából verte fel avatta? Valóban, Galamb István kis hija, hogy a szájához nőtt: isten fizesse meg mondóját, olyan nagyon nem motyogta el, mintha azzal akarta volna végezni: Isten átka legyen ezen a világon !... ahogy az álomba illant szerencse, rémület, ocsudás, emlék, mint valami boszor­­kányvihar kavarogta be egy percre körülötte a pesti ucca világtalan forgatagát. Sebesi Samu: A sasvári lumpok (Víg novella.) Négyen voltak, de a sárváriak tudomása szerint, akkorákat­­tak és olyan zajos lump­­ejszakákat rendeztek, mintha tizennégyen let­tek volna. A közvélemény a lumpok triviális nyelvén „jó pipákénak nevezte és megálla­pította róluk, hogy úgy isznak, mint a gödény, úgy nyeljk a bort mint a homok a vizet és úgy teleszívják magukat, mint a szivacs. Azok, akik szigorúbban ítélnek, a világháború „er­kölcsi halottai“-nak nevezték el, de ez épen olyan túlzás volt, mint a gödény, homok és szivacshoz való hasonlítás,­­ mert helyrehoz­hatatlanul még se voltak elromolva. Inkább kedélyes lumpok voltak, akik a katonaélet há­borús izgalmaiban megszokták, hogy ma vígan éljenek, mert holnap meghalhatnak. Ez azon­ban békeidőben is bekövetkezhetik, de ilyen­kor a nagyobb terjedelmű ingadozást nehéz­ motiválni a leselkedő halállal és feltétlen szi­gorú megítélés alá esik. A sasvári lumpok azonban olyan jó hu­morú, bonvivánt kedélyű, bohém fiúk voltak hogy a sasvári közönség alkalomadtán derűs arccal emlegette a nevüket. Ha új nóta került forgalomba, mindjárt rá mondták : Várnai La­citól származik. Ha valami jó adomán mu­­­lattak, így szóltak : ez a Nagy Pista huncut­sága. Várnai — hír szerint — lecsúszott gentry volt Vasvár közelében, Sárfalván állott még a rozoga udvarháza. A határban egy pár hold sovány föld, de ezek is áztak már a sasvári „Nagy ly­uk“-h ,­ címzett vendégfogadó asz­­talán. Nagy Pu­fa színművén volt. Kritik­­ái azt írtak róla, hogy színpadi figuráit ércbe önti és amikor nem ezt más , alább nézte őket a cipője sarkánál. A másik két cimbora a társadalom vagyonosabb osztályának le­gény embereiből ket­ült ki. A „Nagy csibuk“­­ban rendesen ők töltögettek és ők kérdezget­ték: „Mit mondott a kábai asszony?!“ — Ők nevettek legkitartóbban Nagy Pista bon­­mot-jain és ők szekundáltak Várnai Laci nó­­tázásához. A tánccal egybekötött hangversenyeken is megjelentek és törzsvendégei voltak a jó­tékony bazároknak. Nagy Pista a program mű­vészi részéből szavalattal vette ki a részét, ilyenkor mondta neki Várnai Laci: — Csak bordalt ne testvér! El ne rontsd rossz szavalattal a jó boritalt. Amikor pedig a tánc következett, a te­remben senki n­em­ árult petrezselymet. Tánc­zivatar rázta meg a terem padlóját. A sasvári négy lámp a viharos forgószél gyorsaságával repítette k­örbe a mulatság valamennyi táncos­nőjét. Nagyszerű mulatság lehetett, mert a sasvári „Hírcsarnok“-ban „leírhatatlan siker“-t emlegetett a riporter és Begyessy Kamilla, a­ki a nőegyletben alelnöki tisztet s magányos óráiban kék harisnyát viselt, „Mámoros éj“ cím alatt, versben örökítette meg a bazár örömeit. Valóban Kamilla keble csak duzzadt a Urai náborgástól, mint forró lávától a tűz­­okádó. És a mikor csillogó szemekkel versét átnyújtotta a szerkesztő urnak,­­ az a tekin­télyes embere a tollnak, megbánta, hogy mi­ért született szerkesztőnek és miért nem Mú­zsának, csak azért, hogy Kamillát naponta homlokon csókolja. Ezen a nagysikerű mulatságon történt, hogy a négy cimbora a csárdás hevétől olva­­dozva, bőven öntögették magukba, a hűtött italból készült enyhületet. Így­ történt aztán, hogy amikor a polgármester a notabilitások élén, egy kis tokaji bort akart piskótával m­ér­­togatni, az evő és ivóterem vezérigazgatónője kénytelen volt kijelenteni, hogy a rendelkezé­sére álló egyetlen palack tokajit, Várnai La­ciéit már felcsemegézték. De, hogy ez az egy palack is hantiaitvá­n volt, azt csak a garas­­uccai fűszeres tudta, aki egyszersmind azt is tudta, hogy a jótékonyság oltárán, még a ha­misítvány is a valódi fényében tündöklik. A polgármester — a notabilitások élén — ekkor pezsgőre gondolt, de mialatt fontolgatta az es­hetőséget et, Nagy Pista, a társaság egy kéz­nél levő Mecénásának megbízásából már el­­kaparintotta az orruk elöl. Az esetnek izgal­mas következményei lettek, amennyiben a fél­­hivatalos sajtó­orgánum — állítólag sugalma­zásra — azt írta, hogy a rendezőség a köte­les figyelmet is elmulasztotta, a látogató elő­kelőségekkel szemben. Erre az ellenzéki „Hir­­csarn­ok“ a „Sz­ójegyzetek“ rovatában úgy vá­gott vissza hogy ha a városi tanács a köz­ügyek terén is annyi jó ízlést tanúsítana, mint az italok rá­­gatásánál, Sasv­ár közönségére jobb napok virradnának . . . Erre a két lap között kitört a rettenetes tollháború. Soha jo­gosultabban sasvári rikkancs nem ordította, hogy „szenzációs kiadás­­“ — mint akkor. A félhivatalos hatalommal való visszaélést emle­getett. A közönség is pártokra oszlott s mivel a jótékony nőegylet a saját ügyének is tekin­tette az affért, itt is, ott is olyan temperamen­tumos kirobbanások történtek, hogy a bel­ügyminiszter is tudomást vett róla és Sasvár meg a sajtó presztízse érdekében, bizalmas rendelettel volt kénytelen csillapítani a fel­ger­jedt lelkek pusztító viharát. Ennek köszön­heti a polgármester, hogy késő vénségéig ki­tüntetés nélkül kellett a közügyek élén állnia. A sasvári lumpák a vihar elől a „Nagy Csibuk” törzsasztalához vonultak. Itt barátkoz­tak meg Birtók Rezső valahonnan Sasvárra züllött festővel, aki a festőművészet mellett a humort is kultiválta. Ez utóbbi tevékenységé­ben azt jegyezte meg a lumptársaságról, hogy ők, a négy lumpok, rácáfoltak Darwar elméle­tére, mert nem a majom, hanem a gödény volt az ősük. Ebből látható, hogy a gondviselés a humoros vénát, illetőleg, szűkszavúan bánt a testével, de a társaság kitörő tetszéssel fo­­gadta, nyomban felvette a „Gödény család“ nevet és ünnepélyes teszt kíséretében felkérték Bírtókot, hogy fesse meg a családi címert; boros hordó tetején féllábon áll a gödény; másik lábával tele serleget emel nagy tokás szájához. Mit vétett a gödény nevű szegény vízi szárnyas, hogy a köztudottban a nagy ivászat szimbólumaként szerepel ? — ezzel a termé­szetrajz adós maradt, — mindazonáltal Birtók megfestette, bizonyságot tévén arról, hogy hu­moros tehetségénél, a festőművészi képesség sem erősebb oldala. Most aztán a családi cí­mer leleplezése következett. Szöllőgerezd rajz­zal díszített takaró fedte a „Nagy Csibuk“ különszobájában a falra helyezett gödényt. A családi kép alatt, borral terhelt asztal körül foglalt helyett a társaság. Megtöltötték a po­harakat. Nagy Pista feladott és mondá : — Testvérek ! Úgy intéztük a dolgot, hogy ha már valakitől, vagy valamitől származ­nunk kellett, ne származzunk se a humortól, se a szivacstól. Ezért fogadtuk el nagy fes­tőnknek, minden tudományos alapot nélkü­löző, de annál határozottabb formában tett kijelentését, hogy leszármazásunkat a gödény­től vesszük. Éljen dicső ősünk ! Hulljon le a lepel! A következő percben egy nagytokájú gö­dény vigyorgott a falról a társaságra, amely vi­dám hangulatban koccintott és éljenzett. Az ün­nepélyes hangulathoz méltó vacsora alatt ugyan­csak sűrűn emlegették a „kábái asszonyt“, ami­től Várnai Lacinak nótás kedve csöppent, du­­dorászni kezdett. Nagy Pistának megcsillantak a szemei: — Lassan Lacikám! Lassan, lassan, las­san, — altasd el a szívemet! De akármilyen lassan hangzott a nóta, a külső ivóban gurinyasztó cigánybanda felneszeit s a következő percben nagy hajlongások közt állták körül, a nótába melegedő Várnait. — Szordínó! — parancsolta úri tempóval Laci urfi. A zene csendesen simult Várnai halkított baritonjához: „Akkor gyere, mikor mondom . .• „Azért erdő, hogy suttogjon, azért asszony, hogy meg­csaljon . ..“ „Megvirrad még valaha, nem lesz mindig éjszaka.“ A csendes nótaeső záporrá kezdett dagadni. A „jó pipák“ is nekilendültek és nap szekundáltak, hogy dörgöttt bele a le­vegő. A kedv tengere iszonyú erővel hullám­zott. A hegedű sirt. A klarinét sikoltott, a cselló zokogott, a bőgő bömbölt s ebben a nagy orgia­viharban egy-két üveg nyakát törte, úgy repült a falnak. Késő éjszaka meredt már sötét szemei­vel a vigadókra. — Megálljatok — dörgött Nagy Pista, tul­­kiállva a zivatart, mint egy részeg Lear király. — Felemelni a poharakat és lenyakalni az utolsó kortyot is, dicső ősünk tiszteletére !

Next