Budapest, 1966. (4. évfolyam)
5. szám augusztus - Tatay Sándor: Vallomás a Rákos patakontúlról
baráti kapcsolatokkal átszőtt családias életét, az csodálkozik rajta, miféle összetartó vonzóereje lehet Angyalföld e különleges zugának. Olyat is tudok, aki drága pénzen vett lakást valakinek, hogy visszaköltözhessék ide a helyére. Ám nem csodálkozik, aki visszaemlékszik e „grundokban" gazdag vidéken töltött gyermekkorára. A gyermekkorra, mely a haza fogalmának színt, ízt és értelmet ad egy életre. Grund volt ez is nem is nagyon régen, ahol a mi sárga háztömbünk áll. A sarki nagy közértben fogyasztom el reggeli feketémet. Nincs itt kávéház, törzsasztal és efféle, de a fekete Marika, aki a kávét főzi, összekötő kapocs a fogyasztók között, s a pult mellett asztaltársasággá válnak, akik éppen ebben a percben költik feketéjüket. Azért mondom, hogy a fekete, mert van itt piros is, szőke is, akik pedig a kassza mellől vesznek részt a társalgásban. Most arról van éppen szó, hogy egy autóbusz a Mosoly utcán ment végig, mikor annak ott semmi helye. Teljesen érthetetlen, megmagyarázhatatlan jelenség. Mert a következő már a rendes útján haladt. A napfogyatkozás az más. Azt meg lehet magyarázni, ki lehet előre számítani. De ez, ez valóban derült égből villám. Mi történhetett? Végül is a munkámhoz kell látnom, hagyom a rendkívüli jelenség megfejtését az utánam következőkre. Nz én hl óonm rettentően szűk. Ezek a há-Hí Cll lűAloUIII zak még csak előhírnökei voltak annak az új városrésznek, mely azóta hatalmasra nőtt a Rákos patak jobb partján. Még abból az építési elvből származott, amelyről most tréfálkozva azt mondják: „Minél több dolgozót minél kisebb helyre!" A szekrényt a fürdőszobába kellett bepréselni, a könyveim csak egymás mögött férnek el a falon. S milyen vékonyak ezek a falaki Televíziót felesleges vennem, a szomszédból jól hallom a hangját, ha színházi látcsövet fogok, láthatom a képet valamelyik szemközti ablakon. És áthallatszik minden sóhajtás és akarva-akaratlan tanúja vagyok a szomszédok legintimebb családi ügyeinek. Ha azt kérdik, hogy lehet itt írni, ha azt mondják, mert nem költözünk el, azzal felelek csak, hogy nem szeretek költözni, hogy nincs hozzá pénzem és összeköttetésem. Az igazság az, hogy nekem így is jó. Akárhová vessen a sorsom, nem tudok másképp élni, csak belemerülve a környezetembe. Vegyen hát körül, amilyen szorosan csak tud. Ha mondanivalója van az írónak, valahol szorongva azért csak leírja. Olvasni is jut helyem, és ha kizökkent belőle a környezet, hát akkor a legizgalmasabb, legélőbb olvasmányom zökkent ki, hadd tegye .. . Aztán van két tenyérnyi erkélyünk, melyet reggeltől estig süt a nap, s mely egy kis parkra könyököl. Park! Mikor a háztömb elkészült, csináltak itt az udvaron valami parkfélét, homokozót és hintákat. Aztán jó ideig a sorsára maradt, vagyis mi, a lakók vettük kezelésbe. Ástunk, virágot ültettünk és vitatkoztunk, hogy kinek a kiskertjét kinek a gyereke tiporta meg, kinek az autója járt rá óvatlanul. Mert olyan is akadt itt néhány élsportoló tulajdonában. Később a magaméban is. Persze aztán ezek is szaporodtak s már szoronganak is az újjáépített park kavicsos útjain. Mert egyszercsak megint hivatott kezekbe került az udvar gondozása. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy százezreket költött már a város ennek a kis földdarabnak a szépítésére. Hát szép is, némi hibával és irtózatos közelharc árán, melyet a „kertésznéni" vív a gyerekekkel. Ez a harc már teljesen elfajult a legszélsőbb gorombaságokig és a tettlegességig mindkét résztől. És különösképpen nem szól bele senki. A magános asszony és a gyerekek különháborúja. Furcsa dolog, hogy ugyanazoknak a szülőknek a gyerekei, akik teljes odaadással ápolják és óvják virágaikat kis udvarukban, vagy muskátliból, petúniából, hajnalkából pompázó csodát varázsolnak pici kis erkélyükre, szemrebbenés nélkül tiporják közös kertünket. Isten csodája, hogy mégis ilyen ez a park, hogy a fák és bokrok, ha újra és újra kell is őket pótolni, lassan felnőnek, s virítanak azért az ágyások is. Isten csodája, meg az erőfeszítésé, amit a kertészet dolgozói tesznek, az áldozatkészségé, a ráköltött pénzé. Ám valahogy mégis határozni kellene, hol legyen futballpálya, és hol legyen park, mert nincs olyan erő, mely megfékezze az elrúgott labda után futó gyerekekeket és nem is kell megfékezni, ha a helyükön vannak. Talán az iskola is segíthetne abban, hogy valami bensőségesebb viszony alakuljon ki a gyerekek és a virágok, az élő növények között. Lehetséges, hogy hiányzik nevelésünkből ennek a viszonynak a kellő ápolása? Veszedelmes hiányosság volna nemcsak falun, hanem a fővárosban is. Az mindenesetre feltűnt nekem, hogy a környék kertjeit középkorú férfiak ápolják, vagy öreg emberek és asszonyok. Nem láttam még egyszer sem lányt, aki a virágos kertjét öntözte volna. Vagy hogy ez megvetendő kispolgári csökevény ? Az alatt játszadozó s fülsiketítően hangos gyerekekkel azért én jó viszonyban vagyok. Itt van az én munkahelyem, naphosszat látnak, látom őket. Nemegyszer igazságot tenni hívnak s hajlanak is a jó szóra, ha az ember takarékoskodik a dorgálással és fölöslegesen nem száll vitába velük. Jó néhány korosztály felnőtt már itt a szemem előtt, vannak akik már saját csemetéjüket tanítják járni egykori játszóterükön. Van azonban egy új divat köztük, ami bosszant, ami miatt sokszor becsukom az ablakom, de amivel találkozom a város más terein is. A káromkodások özöne és az elviselhetetlen trágár szavak. Hogy mit tudnak sokszor a szülők és kis húguk füle hallatára ezekből az ízetlenségekből összehordani tíz-tizenkét éves gyerekek, az enyhén szólva meglepő. Valaki azt mondta a minap közértbeli feketézésünk közben, hogy mit csodálkozom rajta. Hisz ezek a kifejezések otthont leltek mostanában könyveinkben, színházainkban, filmjeinkben, még a házi tűzhely mellett álló tv-ben és rádióban is, ha egy kicsit mérsékeltebb formában is. Valóban lehet a kettő között összefüggés ? Vagy tán ragaszkodunk hozzá, hogy káromkodó nemzet vagyunk ?... Nem hiszem, hogy szükség volna rá. Egy-két írótársammal együtt kaptunk itt lakást annak idején. Azóta azok elköltöztek. Elköltöztek az élsportolók is. Nem csodálom, alkotó munkára, pihenésre alkalmasabb lakások épültek azóta. Ha csak a szomszédos Tahi utcai palotasort veszem, azokhoz sem lehet a miénket hasonlítani. De olyan is van, aki visszatért. Mónioptán festőművész barátommal 10111 0CUM, indulok. Ő valóban őslakója ennek a vidéknek. Itt volt már akkor, amikor a mi házaink táján még kis erdőcske volt és bolgárkertek a Fiastyúk utcai újtelep helyén. A Tripolisz egy szegény kis lakásában töltötte sok testvérével együtt a gyermekéveit, vagy sokkal inkább az utcáin, terein, mint abban a szűk szobában, ahova még egy cipészműhelyt is bezsúfoltak. Egy-két évvel ezelőtt szép lakást szerzett magának Budán, s lám, most visszajött. Azt mondja, úgy érezte magát néhány kiométerrel odább, mintha disszidált volna. Míg ott volt lakása, addig is itt kószált, ha csak tehette, és szomszédolt az anyja régi lakása körül. Ki érti ezt is ? Csak az, aki meggondolja, hogy a Tripolisz átodoza épületein s különös alakjain ámult el először a művész szeme. És akadhat-e számára nagyobb élmény, mint lendületes átalakulásában figyelni ezt a világot ? — Itt ma grófok és bárók gyerekei szaladgálnak, ha az én kölyökkoromra gondolok — mondja, ahogy haladunk az anyja megőrzött régi lakása felé. Hát azok azért nem, de egy kicsit csökkent az öreg városi házak zsúfoltsága. No persze attól is, hogy csökkent a gyermekáldás, attól is, hogy ötvenhatban kirajzottak innen öntevékenyen a félig kész új házakba. Sokan el is mentek külföldre, hiszen kalandos emberek voltak jórészt, akik annak idején letelepedtek ide s ez a szellem nem veszett ki belőlük. Vadonatúj Ford Taunus-ba ütközünk a Babér utcában. Ezt nem a disszidált rokonok küldték, az egyik zenész szerezte külföldi turnéján. Ilyen is van több. Amott egy csúnyán összetörve. A gazdáját máig is kórházban ápolják. Barátomnak minden kis utcához színes emlékei fűződnek. Ismerősök intenek neki az ablakokból. Jól ismeri minden család kálváriajárását. És sorolja a híres embereket, akik innen kikerültek. Zenész, énekesnő, futballista és feltaláló. A kisszobát, melyben az anya lakik, megszépítették a testvérek. És megtoldották az egykori szeneskamrával. Vidám színűre festett, új bútorokkal berendezett lakás és a sok közül most is három gyermeke veszi körül a sok gondban megfáradt, de nem megtört, jókedvű anyát. És hozzá olyan megkapó gyengédséggel, a küzdelmek nehéz esztendeiről, mint valami hőskorról mesélnek, akik a város különböző részeiből az ő ifjúságához nem hasonlítható világból térnek hozzá vissza. Az anya alakja felmagasodik előttem, és a többi anyáé, akik manapság is teregetik a mosott ruhákat a kis kalibák elé kifeszített kötelekre, hogy gyermekeik úgy induljanak mindennap útjukra, mintha palotából indulnának. Az ő kezük nyomán alakulnak ki azok a törvények a fiatalok életében és a kicsikében is, akik most még pettyes labdával gurigáznak, amely törvények határt szabnak a mai Tripolisz életének, s új világot teremtenek a helyén, mint már annyi pontján a városnak .. . 10