Budapest, 1971. (9. évfolyam)
1. szám január - A címlapon: Az Országháza díszlépcső csarnoka (Czeizing Lajos felvétele)
gáltatások, a kulturális és társas élet létesítményeivel. Az eddigi lakótelepeken ezt még alig-alig oldották meg, most jobban fölkészülnek rá; kérdés persze, sikerül-e megtalálni a legalkalmasbb megoldásokat. Egy mindenképpen biztos: ez a gyors és hatalmas arányú építkezés a város képét is, az emberek életét is aránylag rövid idő alatt nagymértékben átalakítja, mégpedig egészében kedvező irányban. A másik szembetűnő változás a közlekedésben várható. Ma sop ezer gépkocsi fut Budapesten és körülbelül ugyanennyi vidéken. 1975-re az országos gépkocsipark 300 ezerrel növekszik. Ha feltesszük is, hogy most ennek nagyobbik része vidékre kerül, biztos, hogy Budapest gépkocsiforgalma legalább megduplázódik. Vegyük még a belföldi és külföldi idegenforgalom várható megnövekedését is. 1975-re a budapesti közlekedés oda jut, ahová már egész sor európai nagyvárosé. (1870-ben a párisi lóvontatású omnibusz óránként 8 km-es sebességgel közlekedett, 1970-ben a párizsi autóbusz óránként 9 km-es sebességgel. Majdnem ott tart, ahol 100 évvel ezelőtt a lóvontatás!) Ahhoz, hogy a budapesti közlekedés javuljon, legalább két, inkább három metróvonalnak kellene működnie. 1972 végére talán elkészül az első a Déli pályaudvarig. Ha minden jól megy, ha sikerül megvalósítanunk a beruházási egyensúlyt — vagyis a volumen csökkenését és az erők koncentrálását, ahogy a kormány szeretné —, a második vonal is felépülhet 1975-ig. Tudnunk kell azonban, hogy itt igen szenvedélyes ütközések vannak, egyfelől a gazdasági tevékenység legfőbb állami hármasa (miniszterelnök, tervhivatal elnöke, pénzügyminiszter), másfelől a maguk gondját-baját közvetlenül érzékelő egyes tárcák és a különböző regionális érdekek között. Lehetséges, hogy éppen a nagyon szoros szűkösség megteremti majd a koncentráció feltételeit. De még úgy is számítsunk rá, hogy a budapesti közlekedés 1975-ig súlyosan romlani fog, hacsak az életforma nem változik, azaz nem válnak a budapestiek kényszerűségből kevésbé mozgékonnyá. Ami a forgalom várható rosszabbodását illeti, sajnos, számítunk rá. A lakásépítéssel kapcsolatban azonban fölvetettük, hogy a 85 ezer vagy akár több új lakás, ha számításba vesszük a bontásokat és a 130 ezer igénylőt, igazán érezhető javulást alig hozhat a budapesti lakáshelyzetben. Nyers Rezső ebben a kérdésben derűlátóbb, és optimizmusát érvekkel támasztja alá. Először is, az 1971. július 1-én életbe lépő komplex lakásrendelet bizonyára módosítani fogja a keresletet, a kínálatot és a forgalmat. Az elmúlt 25 évben lakáscserék, úgy, ahogy az élet megkívánja, nem voltak. Az elhalasztott lakáscserék volumene tehát fel sem mérhetően nagy. Márpedig a lakásgondok nem kis része voltaképpen lakáscsere probléma. (De még a közlekedés zsúfoltságát is nagymértékben a meg nem valósított lakáscserék okozzák.) Igen könnyen lehet, hogy olyan mozgás indul el most, amelynek eredményeképpen reálisabb és a mainál kedvezőbb lesz a kép a lakáshiányról. Az optimizmusra azonban a legfőbb alapot az adja, hogy a következő öt évben végbemegy az építőipar korszerűsítése. Gondoljuk csak meg: ha egyszer már rendelkezésünkre áll az a kapacitás, amely öt évenként országosan 400 ezer lakás előállítására alkalmas (egyéb ipari és járulékos építkezés mellett), akkor bizonyosra vehető, hogy mihelyt a rendkívüli lakásínség valamelyest oldódik, sokáig nem lesz bajunk utána bármiféle építési feladataink közben a kapacitáshiánnyal. A korszerűsítés során nagy mértékben javulnak az építőmunka feltételei és a kereseti lehetőségek is a szakmában, ez pedig módot ad a szelekcióra és a munkafegyelem javítására. Alighanem sikerül gazdasági életünkben egy már-már gyógyíthatatlannak tűnő bajt rendbehoznunk. Elérhető távolságban látszik már, hogy kapacitáskínálat lesz az építőiparban. Ez pedig garancia egyebek közt arra is, hogy egy sor olyan szociális és kulturális középítkezést, ahol eddig presszióval is csak gyér eredményre jutottunk, megvalósíthatunk s e téren is utolérhetjük magunkat. Budapest ipara Nem is olyan régen úgy tartottuk számon, hogy Budapest az ország ipari termelésének felét adja. Megjegyezve, hogy ez az egészségtelen centralizáció eredménye. A most forgalomba került tervszámok jelentős változást mutatnak. Megkértük vendégünket, elemezze a változást. Nyers Rezső szerint nem lesz, nem is lehet és nem is volna helyes holmi látványos arányváltozás. Miről van szó? A vidéknek van még 5—6 esztendeje arra, hogy extenzív iparfejlesztést folytasson. Amíg ez tart és amíg Budapest nem vált át komolyabban intenzív irányba, az arány dinamikusabban módosul a vidék javára. (Persze, közben azért a budapesti ipari termelés, abszolút mértékben, növekszik.) A kiegyenlítődés akkor áll majd be, amikor már a vidék is csak intenzív irányba fejlődhet, vagyis nem a munkáslétszám növelésével, hanem a technika tökéletesítésével. A budapesti ipari termelés értéke az országos termelés 30—35%-a között fog végül is megállapodni. A kép, amelyet ennek kapcsán a következő évekről Nyers Rezső felvázolt, az ember kamaszkorához hasonlítható, a változások hordereje tekintetében is, de a velük járó zavarok tekintetében is. A munkaerőhiány máris Budapesten a legnagyobb, máris úgy hat, hogy a Budapesten felhalmozott holt tőkét — egyszerűsítve: a gépeket — nem tudjuk teljes kapacitással működtetni. (Ne feledjük, hogy a magyar ipar a három millió koldus korszakában, Európa egyik legnagyobb munkaerő-tartalékhadseregének bázisán alakult ki!) Az intenzív fejlesztés viszont még csak a kezdet kezdetén tart. A budapesti ipar jelentős része olyan szakaszba került, amikor már nem tud megfelelő munkaerőhöz jutni, de még nem tervez a reálisan megszerezhető munkaerővel és a technikai fejlesztéssel. Nem is nagyon tud ilyen fejlesztéssel tervezni, hisz nemigen van még felhalmozott tőkéje a rekonstrukcióra. A változás azonban érlelődik, egyre több gyárban meg is valósul. Mihelyt pedig a Rubikont átléptük, a mostani tervperiódus vége felé — amikor már természetessé válik, hogy az ipari növekedés nem új munkáskezekkel, hanem csakis intenzív módon biztosítható —, a budapesti ipar kilép a kritikus állapotból és termelési üteme felgyorsul. Közbevetettük, nem volna-e mód rá, hogy bizonyos központi intézkedésekkel (a budapesti ár- és bérszínvonal emelésével, a tanácsi költségeknek, a MÁV költségeinek stb. az üzemekre hárításával) meggyorsítsuk ezt a folyamatot? Nyers Rezső véleménye szerint ilyen intézkedések lehetségesek. Viszont óvatosan kell eljárnunk, nehogy a termelésben olyan áremelő tényezők jussanak érvényre, melyek a lakosságot sújtják. Tudományos elemzést igényel a kérdés, mert nem biztos, hogy egyedül vagy döntően valóban kalkulációs tényezők tartják vissza a vállalatokat a korszerűsítéstől. (Azaz, hogy a munkaerő olcsóbb, mint az új gép.) Egyfelől, mint említettük, a rekonstrukcióhoz két év alatt még nem is gyűlt össze a kellő fejlesztési alap. Azután meg ama bizonyos szubjektív tényezők, a tervezés fogyatékossága, gondolkodásbeli, helyzetismereti fogyatékosságok. Valószínű, hogy a fordulatot maga a szorongató munkaerőhiány fogja elsősorban meggyorsítani. Ennek kapcsán egész sor részletkérdés is fölmerült, amelyeket itt csak érinthetünk. Nem volna-e mégis célszerű a budapesti ár-és bérszint valamelyes növekedése ?Mellesleg, hiszen valamivel most is magasabb, de ez nem intézményes rendezés eredménye, pusztán a városi életformának a következménye.) A múltban a nyugdíjasok vidékre költöztek Budapestről és az egészséges folyamat volt. Ma az ország nyugdíjasainak mintegy a fele Budapesten él. Ami nemcsak a város zsúfoltságát növeli, de az illetők szempontjából sem ideális. Szóbakerült, hogy a vidéki ipartelepítés feltehetően elsősorban Budapest környékét, az agglomerációt érinti. Az üzemeknek az a leg-