Budapest, 1971. (9. évfolyam)

1. szám január - A címlapon: Az Országháza díszlépcső csarnoka (Czeizing Lajos felvétele)

gáltatások, a kulturális és társas élet létesít­ményeivel. Az eddigi lakótelepeken ezt még alig-alig oldották meg, most jobban fölkészül­nek rá; kérdés persze, sikerül-e megtalálni a legalkalmasbb megoldásokat. Egy minden­képpen biztos: ez a gyors és hatalmas arányú építkezés a város képét is, az emberek életét is aránylag rövid idő alatt nagymértékben átalakítja, mégpedig egészében kedvező irány­ban. A másik szembetűnő változás a közleke­désben várható. Ma sop ezer gépkocsi fut Budapesten és körülbelül ugyanennyi vidé­ken. 1975-re az országos gépkocsipark 300 ezerrel növekszik. Ha feltesszük is, hogy most ennek nagyobbik része vidékre kerül, biztos, hogy Budapest gépkocsi­forgalma legalább megduplázódik. Vegyük még a bel­földi és külföldi idegenforgalom várható megnövekedését is. 1975-re a budapesti köz­lekedés oda jut, ahová már egész sor európai nagyvárosé. (1870-ben a párisi lóvontatású omnibusz óránként 8 km-es sebességgel köz­lekedett, 1970-ben a párizsi autóbusz órán­ként 9 km-es sebességgel. Majdnem ott tart, ahol 100 évvel ezelőtt a lóvontatás!) Ahhoz, hogy a budapesti közlekedés javuljon, leg­alább két, inkább három metróvonalnak kellene működnie. 1972 végére talán elkészül az első a Déli pályaudvarig. Ha minden jól megy, ha sikerül megvalósítanunk a beruhá­zási egyensúlyt — vagyis a volumen csök­kenését és az erők koncentrálását, ahogy a kormány szeretné —, a második vonal is fel­épülhet 1975-ig. Tudnunk kell azonban, hogy itt igen szenvedélyes ütközések vannak, egyfelől a gazdasági tevékenység legfőbb állami hármasa (miniszterelnök, tervhi­vatal elnöke, pénzügyminiszter), másfelől a maguk gondját-baját közvetlenül érzékelő egyes tárcák és a különböző regionális érde­kek között. Lehetséges, hogy éppen a nagyon szoros szűkösség megteremti majd a kon­centráció feltételeit. De még úgy is számít­sunk rá, hogy a budapesti közlekedés 1975-ig súlyosan romlani fog, hacsak­­ az élet­forma nem változik, azaz nem válnak a buda­pestiek kényszerűségből kevésbé mozgé­konnyá. Ami a forgalom várható rosszabbodását illeti, sajnos, számítunk rá. A lakásépítéssel kapcsolatban azonban fölvetettük, hogy­ a 85 ezer vagy akár több új lakás, ha számításba vesszük a bontásokat és a 130 ezer igénylőt, igazán érezhető javulást alig hozhat a buda­pesti lakáshelyzetben. Nyers Rezső ebben a kérdésben derűlá­tóbb, és optimizmusát érvekkel támasztja alá. Először is, az 1971. július 1-én életbe lépő komplex lakásrendelet bizonyára módosí­tani fogja a keresletet, a kínálatot és a forgal­mat. Az elmúlt 25 évben lakáscserék, úgy, ahogy az élet megkívánja, nem voltak. Az elhalasztott lakáscserék volumene tehát fel sem mérhetően nagy. Már­pedig a lakásgon­dok nem kis része voltaképpen lakáscsere probléma. (De még a közlekedés zsúfoltságát is nagymértékben a meg nem valósított lakáscserék okozzák.) Igen könnyen lehet, hogy olyan mozgás indul el most, amelynek eredményeképpen reálisabb és a mainál ked­vezőbb lesz a kép a lakáshiányról. Az opti­mizmusra azonban a legfőbb alapot az adja, hogy a következő öt évben végbemegy az építőipar korszerűsítése. Gondoljuk csak meg: ha egyszer már rendelkezésünkre áll az a kapacitás, amely öt évenként országosan 400 ezer lakás előállítására alkalmas (egyéb ipari és járulékos építkezés mellett), akkor bizonyosra vehető, hogy mihelyt a rendkí­vüli lakásínség valamelyest oldódik, sokáig nem lesz bajunk utána bármiféle építési feladataink közben a kapacitáshiánnyal. A korszerűsítés során nagy mértékben javul­nak az építőmunka feltételei és a kereseti lehetőségek is a szakmában, ez pedig módot ad a szelekcióra és a munkafegyelem javítá­sára. Alighanem sikerül gazdasági életünk­ben egy már-már gyógyíthatatlannak tűnő bajt rendbehoznunk. Elérhető távolságban látszik már, hogy kapacitás­kínálat lesz az építőiparban. Ez pedig garancia egyebek közt arra is, hogy egy sor olyan szociális és kulturális középítkezést, ahol eddig presszió­val is csak gyér eredményre jutottunk, meg­valósíthatunk s e téren is utolérhetjük ma­gunkat. Budapest ipara Nem is olyan régen úgy tartottuk számon, hogy Budapest az ország ipari termelésének felét adja. Megjegyezve, hogy ez az egész­ségtelen centralizáció eredménye. A most forgalomba került tervszámok jelentős válto­zást mutatnak. Megkértük vendégünket, elemezze a változást. Nyers Rezső szerint nem lesz, nem is lehet és nem is volna helyes holmi látványos arány­változás. Miről van szó? A vidéknek van még 5—6 esztendeje arra, hogy extenzív ipar­fejlesztést folytasson. Amíg ez tart és amíg Budapest nem vált át komolyabban inten­zív irányba, az arány dinamikusabban módo­sul a vidék javára. (Persze, közben azért a budapesti ipari termelés, abszolút mérték­ben, növekszik.) A kiegyenlítődés akkor áll majd be, amikor már a vidék is csak intenzív irányba fejlődhet, vagyis nem a munkáslét­szám növelésével, hanem a technika tökéle­tesítésével. A budapesti ipari termelés értéke az országos termelés 30—35%-a között fog végül is megállapodni. A kép, amelyet ennek kapcsán a következő évekről Nyers Rezső felvázolt, az ember kamaszkorához hasonlítható, a változások hordereje tekintetében is, de a velük járó zavarok tekintetében is. A munkaerőhiány máris Budapesten a legnagyobb, máris úgy hat, hogy a Budapesten felhalmozott holt tőkét — egyszerűsítve: a gépeket — nem tudjuk teljes kapacitással működtetni. (Ne feledjük, hogy a magyar ipar a három millió koldus korszakában, Európa egyik legna­gyobb munkaerő-tartalékhadseregének bázi­sán alakult ki!) Az intenzív fejlesztés viszont még csak a kezdet kezdetén tart. A budapesti ipar jelentős része olyan szakaszba került, amikor már nem tud megfelelő munkaerő­höz jutni, de még nem tervez a reálisan meg­szerezhető munkaerővel és a technikai fej­lesztéssel. Nem is nagyon tud ilyen fejlesz­téssel tervezni, hisz nemigen van még fel­halmozott tőkéje a rekonstrukcióra. A vál­tozás azonban érlelődik, egyre több gyárban meg is valósul. Mihelyt pedig a Rubikont átléptük, a mostani terv­periódus vége felé — amikor már természetessé válik, hogy az ipari növekedés nem új munkáskezekkel, hanem csakis intenzív módon biztosítható —, a buda­pesti ipar kilép a kritikus állapotból és ter­melési üteme felgyorsul. Közbevetettük, nem volna-e mód rá, hogy bizonyos központi intézkedésekkel (a buda­pesti ár- és bérszínvonal emelésével, a tanácsi költségeknek, a MÁV költségeinek stb. az üzemekre hárításával) meggyorsítsuk ezt a folyamatot? Nyers Rezső véleménye szerint ilyen intézkedések lehetségesek. Viszont óva­tosan kell eljárnunk, nehogy a termelésben olyan áremelő tényezők jussanak érvényre, melyek a lakosságot sújtják. Tudományos elemzést igényel a kérdés, mert nem biztos, hogy egyedül vagy döntően valóban kalkulá­ciós tényezők tartják vissza a vállalatokat a korszerűsítéstől. (Azaz, hogy a munkaerő ol­csóbb, mint az új gép.) Egyfelől, mint emlí­tettük, a rekonstrukcióhoz két év alatt még nem is gyűlt össze a kellő fejlesztési alap. Azután meg­ ama bizonyos szubjektív ténye­zők, a tervezés fogyatékossága, gondolkodás­beli, helyzetismereti fogyatékosságok. Való­színű, hogy a fordulatot maga a szorongató munkaerő­hiány fogja elsősorban meggyor­sítani. Ennek kapcsán egész sor részletkérdés is fölmerült, amelyeket itt csak érinthetünk. Nem volna-e mégis célszerű a budapesti ár-és bérszint valamelyes növekedése ?­­Melles­leg, hiszen valamivel most is magasabb, de ez nem intézményes rendezés eredménye, pusztán a városi életformának a következ­ménye.) A múltban a nyugdíjasok vidékre költöztek Budapestről és az egészséges folyamat volt. Ma­ az ország nyugdíja­sainak mintegy a fele Budapesten él. Ami nemcsak a város zsúfoltságát növeli, de az illetők szempontjából sem ideális. Szóba­került, hogy a vidéki ipartelepítés feltehe­tően elsősorban Budapest környékét, az agglomerációt érinti. Az üzemeknek az a leg-

Next