Budapest, 1973. (11. évfolyam)
6. szám június - Vörös Károly: Kezdetleges urbanizáció
Főváros születik V. Vörös Károly Kezdetleges urbanizáció - riasztó egészségügyi viszonyok A város lélekszámának növekedése, új, országos szintű politikai-igazgatási funkciói nem jártak együtt azzal, hogy Pest-Buda egészségesebb várossá is változott volna, mint azelőtt volt. Sőt, a modern közművesítésnek még csak a kezdeténél tartó, lakáshiánnyal küszködő és így egyre zsúfoltabbá váló városban nagyon is makacsul tartja magát a korábbi korszak rendkívül magas halálozási arányszáma, pusztítanak a különféle betegségek. Méghozzá olyan hevességgel, mely már a biztonságos termelés érdekeit is veszélyezteti, hiszen a munkaerő így előálló fluktuálása, értékes munkaórák kiesése, a riasztó körülmények miatt a bevándorlás esetleges csökkenése a munkaerőpiac beszűküléséhez vezethet. Így támad fel egyre erőteljesebben az igény arra, hogy a születő nagyváros egészségügyi viszonyai legalább némi összhangba kerüljenek azzal az általános fejlődéssel, mely ezekben az években Pest-Budán már oly nagy lendülettel van kibontakozóban. Kétségtelen: a rossz egészségügyi viszonyokat a városigazgatás az egyesítésig nem tudta megjavítani: az egészségügyi mutatószámok végig igen rosszak, kedvezőtlenek maradtak. A városok — kivált Pest — rendkívül magas, a 60-as évek legvégén is 43,1, 1871 — 72-ben pedig 47,2 ezrelékes halálozási arányszámát (melyet a kontinens 41,150 ezer léleknél népesebb városa közül még 1870-ben is csak Prága és Ogyessza arányszámai múltak felül, miközben Bécs arányszáma 24,6 és Moszkváé is csupán 37,2 ezrelék volt), igen jelentős részben a roppant magas csecsemő- és kisgyermek-halandóság idézi elő. De a halál százféle betegségen át fenyegeti a felnőtteket is. 1850 és 1859 között a Rókus kórházban kezelt 73 ezer pesti beteg (közülük 8000 meghalt) adatait elemezve a korabeli statisztikus 4255 tbc-s, 4190 váltólázas, 3176 tífuszos, 1387 kolerás, 3248 csúzos vagy köszvényes beteget talál — nyilván nem kis részben a tömeglakások és a nedves pincék áldozatait. S mekkora lehetett azoknak a száma, akik ugyanezekkel a betegségekkel el sem jutottak a kórházig! A betegségek részletezése a városegyesítés éveiben sem mutat javuló képet. A Rókus kórház évi kb. 14 és félezer betegének 10%-a különféle tüdőbetegségek, 313 betege tífusz, 318 váltóláz, 607 reuma, 2500 különféle nemi betegségek miatt kerül kórházba. Pest összes halottainak egy negyedrésze még 1873-ban is tbc-ben vagy tüdőgyulladásban pusztul el. A súlyos egészségügyi helyzetet elsősorban a város kezdetleges urbanizációs viszonyai okozzák. A népességszám fejlődésével nem képes lépést tartani a lakástermelés, ennek következtében a tömegszállások hallatlanul elszaporodnak, s éppen a tömegszállások negyedeiben épült ki leglassabban a csatorna- és vízvezeték-hálózat, a Dunától való távolságuk következtében még a csatornázott házakból is innen folyik le leglassabban és legnehezebben a szennyvíz a folyóba. Ezek azok a negyedek, ahol egyes utcákban még a 80-as évek közepén is egymás mellett állnak az istállók, és ahol nem ritkák a pincékben tartott tehenek, trágyalében állnak az udvarok, az istállókból és az istállóknak használt pincékből leszivárgó szennyvíz az egész altalajt — ahonnan a kutak táplálkoznak — megfertőzi. A betegségeket okozó tényezők ilyen kiterjedtségével szemben az orvosi védekezés eszközei igen csekélyek. Budán és Óbudán 1851-ben összesen hat kis kórház van, mindössze 11 orvossal és mintegy 700—800 ágygyal. Pesten a Rókus kórházban kb. 600 ágy van 15 orvossal, az Egyetem klinikái viszont még nyomorúságos szobácskákban szoronganak, összesen 10 orvossal. Pest-Buda kórházai 1851-ben összesen 12 000 beteget látnak el. A közkórházak férőhelyeinek száma ehhez képest még a 60-as évek legvégére és a 70-es évek elejére is csupán mintegy kétszeresére nőtt; ez, tekintve a lakosság ennél nagyobb arányú növekedését, inkább az ellátottság romlását jelenti. Mintegy ezt ellensúlyozandó, 1851-től Pest város megkezdi a szegény betegek kórházon kívüli, részint házi, részint ambuláns kezelését. Reformokat hajtanak végre az ingyenes gyógyszerellátásban is. De az orvos keze még így sem ér el mindenkihez: a kilenc halottkém által 1851-ben megvizsgált 3449 pesti halottból 1266 minden orvosi segítség nélkül halt meg. A kórházon kívüli kezelés rendszere a városegyesítésig fennmaradt, sőt bővült, de az orvosok számának és a rendelkezésre álló anyagi fedezet csekély volta miatt az orvosok minden jóindulata ellenére sem vezetett kellő eredményre. Budán, a város zavaros pénzügyi viszonyai következtében, egészen a városegyesítésig a tisztiorvoson kívül nem is volt státusban levő városi orvos; megbízásos alapon működő doktorai kevés tiszteletdíjért végezték munkájukat. Bár a városegyesítés előestéjén Budapesten az említett városi közkórházakon kívül már állt az Országos Elmegyógyintézet lipótmezei hatalmas épülete, és számos magánkórház és szanatórium is működött, ezekből a város lakosságának közvetlen haszna alig származik; ezek az intézmények részint országos igényeket elégítenek ki (mint a Lipótmező), részint pedig gyakorlatilag csak a jómódú polgárok vékony rétege számára megfizethetőek. Mert a vagyoni viszonyok nemcsak az adózóképességben tükröződve vetítenek jellegzetes határokat a város térképére az egyes városnegyedek között; ezek a határok élesen tükröződnek az emberi életkor kerületenkénti mutatószámaiban is, mindennél világosabban bizonyítva, hogy még a halál is egy meghatározott társadalmi struktúra törvényszerűségei szerint haladva kopogtat a házak kapuin. Pest város 1872—1873. évi halandóságának elemzése során ui. az egyes városrészek