Budapest, 1977. (15. évfolyam)
10. szám október - Szekeres István: 95 éves a pesti Petőfi-szobor
38 95 ÉVES A PESTI PETŐFI-SZOBOR Az 1848—49. évi forradalom és szabadságharc elbukott. Az ország nem tudta kivívni függetlenségét, megfosztották alkotmányos intézményeitől. Sokakat meghurcoltak, a nemzet legjobbjai emigráltak, bujdostak. Petőfi Sándor közvetlenül a szabadságharc elbukása előtt, 1849. július 31-én Erdélyben, Segesvár mellett elesett. A következő évtizedes terror minden művészi kifejezést is megtört, így Reményi Ede, az első világjáró magyar hegedűművész, aki tevékeny szerepet játszott a szabadságharcban (Görgey kedvenc hegedűse volt), szintén emigrációba kényszerült. 1860-ban azonban amnesztiát kapott és hazatérhetett. Ő lett az egyik legjelentősebb kezdeményezője és szószólója annak, hogy Petőfi Sándornak emeljenek szobrot Pesten. A lelkes kezdeményezést tettek követték: 1860-ban megindult a közadakozás a felállítandó szoborra. Eközben Reményi buzdított, írt, szervezett, és hangversenykörútjainak jövedelmét is a szoboralapnak adományozta. Országos közódajra a szobor megmintázását 1871-ben a kor legkiválóbb magyar szobrászára, Izsó Miklósra bízták. 1873-ban a „Vasárnapi Újság" rajzban és szövegben ismertette Izsó Miklós szobortervezetét, amelyet a szoborbizottság felszólítására készített. Ugyanakkor a Közmunkatanács ülésén a szobor helyének a Duna-parti Heinrich-ház előtti ligetet jelölték ki, szemben a görög templommal. Izsó is ezt a helyet tartotta a legalkalmasabbnak. A gyűjtés azonban igen lassan haladt. Huszonkét esztendei munkába került, hogy a szükséges pénz összegyűljön. Reményi Ede tíz esztendőn át összehegedülte az összeg negyedrészét, abban az időben, amikor az adakozás nemzeti célokra — mint hazafias tüntetés — divatban volt. De később csak gyéren folytak be az adományok. A szoborbizottság minden ajtón kopogtatott, hogy a megkezdett mű el ne akadjon, s nehogy pénzhiány miatt ne önthessék ércbe a nemzet legnagyobb költőjének szobrát. A szoborbizottság elnöke felszólította gazdag ismerőseit, a vármegyékben újra köröztettek aláírási íveket, s városok adakoztak a célra , de huszonkét évi fáradozás után is még mindig hiányzott 3000 forint. Ezt az összeget végül Budapest városa szavazta meg, mint rendkívüli kiadást. Ugyanakkor a „hivatalos" körökben Petőfinek még nem volt jól hangzó neve ... 1873-ban, születésének 50. évfordulójáról csak az ifjúsági önképzőkörökben és egyletekben emlékeztek meg. Az irodalmi körök is korainak tartották még, hogy a költő emlékére ünnepélyt rendezzenek. A közönség pedig éppen mint forradalmi költőt, nem ismerte eléggé Petőfit. „Forradalmi műveit tartják zár alatt bizonyos túlzott lojális szempontok" — panaszkodott abban az időben az „Ellenőr" c. napilap. A tervező szobrászművész, Izsó Miklós, 1875-ben váratlanul meghalt. Ekkor a szoborbizottság a befejezetlen mű elkészítésével Huszár Adolf szobrászt bízta meg, aki korábban az Eötvös József-szobor pályázatán első ,, Tekints arcára, csüggedező nemzet. És viharverte népem, nézz oda! Dobogj, buzdulj, lángolj fel szobra mellett, Ahol nagy lelke érte, lángolat díjat nyert. Huszár a megbízatást elfogadta, s némileg módosította Izsó Miklós terveit; munkájával 1880-ban készült el. Az egészalakos bronzfigurát 1882. október 15-én leplezték le ünnepélyes keretek között, a korábban kijelölt helyen, a Dunaparton. A leleplezés napján a „Fővárosi Lapok" lelkes beszámolóban közölte, hogy „a fél város már tegnap megnézte a tért s a szobrot, mely fehér lepelbe vonva áll a szép, szürke márvány talapzaton, melynek első oldalán csak e név áll: Petőfi, hátsó részén pedig: Nemzeti adakozásból 1882." Az ünnepnapon zászlók lobogtak mindenfelé, a legtöbb, természetesen, Oh legyen ez a hazaszeretetnek, A szabadságnak örök oszlopa, S ha tán ítélet-rész nyomulna rád: Özönében a mentő Ararát!" (Endrődi Sándor) a Petőfi téren. Az Akadémia palotáján is lengett jónéhány, jelezvén, hogy ha Petőfi nem részesült is az Akadémia dicsőségéből (akárcsak Moliére Párizsban), nagyságát az Akadémia örömmel ünnepli a szoborbizottsággal és a nemzettel együtt. Az Akadémia épülete előtt testületek, régi honvédek, veteránok, ipartársulatok álltak, sort zászlóikkal, jelvényeikkel. Délelőtt tíz órakor vonultak be a díszterem emelvényére a szoborbizottság tagjai, mellükön nemzeti színű kokárdával, utánuk a meghívott vendégek és küldöttségek. Az elnöki asztalnál Ráth Károly főpolgármester mint a szoborbizottság alelnöke, Jókai Mór, az ünnepi szónok és Reményi Antal bizottsági jegyző foglaltak helyet, díszmagyarban. Az emelvényen ült Tisza Kálmán miniszterelnök, a kormány tagjai, a kassai püspök és számos tábornok. Ott voltak a megyék, városok, a főváros, az intézetek és egyletek küldöttei, az akadémikusok, az irodalmi társaságok képviselői. Jókai emlékbeszédében elmondta, hogyan találkozott Petőfivel először, negyven évvel azelőtt, Pápán, diákkorában, s utoljára, harminchárom év előtt, Buda ostroma alatt. A hosszú útról beszélt, mely a soproni faköpönyegtől (ahol Petőfi deszkára írta verseit) a bronzszobor talapzatáig terjed. Felidézte a márciusi napokat és azt az időt, amikor ők ketten szerkesztették az Életképek-et, melybe amaz idő legjobbjai írtak. (Később Jókai és Petőfi meghasonlottak, mert Jókai nem akarta közölni Petőfinek Vörösmarty ellen írt költeményét.) Azután csak Buda ostroma alatt találkoztak, „a százötvenfontos argumentumok hozták őket újra össze". Jókai azt mondta, hogy Petőfi ércszobra lát, érez, gondolkodik. Láthatja a népszabadságot, melyet ő még mint gyémántot keresett, s ma már hasznos, úttöltő kavics. Láthatja a naggyá emelkedett Budapestet, az újjáéledt honvédséget, a szabad sajtót, a fellendülő szépirodalmat és tudományt, saját világdicsőségét. Mert dalai az egész világon hirdetik a magyar nép szabadságvágyát. „S aztán hallgathatja, mit suttog fülébe a korszellem nemtője, hogy minden haladni fog előre, a nagyság, a tökéletesség felé, beszélni fog neki a jövendőnek olyan titkairól, miktől a szobor szívének is meg kell dobbannia. Tán csak az én káprázó szemeim látják, de nekem úgy tetszik, hogy mikor a néptömeg körülözönli őt, a szobor ércarculatán dicsőült mosolygás túlvilági derengése ömlik át. Ah, jönnek még idők, Izsó Miklós Petőfi-szoborterve (Csigó László reprodukciója a Vasárnapi Újság 1873. évi 1. számából)