Budapest, 1979. (17. évfolyam)
5. szám május - Pioker Ignác: Otthonaim
Pipker Ignác OTTHONAIM Ahogy fogy a jövő, úgy nő a múlt. Az évek gyarapodásával egyre jobban belátjuk eddigi életutunkat, egyre kritikusabban nézzük önmagunkat. Megmosolyogjuk botlásainkat, és szigorú számvetéssel mérjük le, mire lehetünk büszkék. Mert büszkeség nélkül nem lehet élni. S ha én büszke vagyok valamire, az az, hogy a gyalugép mellett kezdtem, és onnan mentem nyugdíjba. Sok kitüntetést kaptam, de büszke arra vagyok, amiért a kitüntetést adták: munkámra. Hogyan válik az ember azzá, ami? Honnan kapja az indítékot, milyen erők gyalulják, formálják, nevelik? Orvosok, biológusok, szociológusok, pedagógusok keresik a választ. Immár hét évtizeddel a hátam mögött látom, hogy a szülői ház mellett elsősorban társaimnak, a munkásoknak, majd az 1945 utáni társadalomnak köszönhetem, hogy felébredt bennem az igényesség önmagam és mások iránt, hogy kinyílt a szemem, sok mindent megláttam, ami különben rejtve maradt volna előttem, és azok a tulajdonságaim, adottságaim erősödtek meg, amelyek segítettek a helytállásban. A Bánátban, Temesrékason születtem 1907. január 11-én. Szüleim földművesek voltak, 15 gyermekük közül én voltam a tizedik. Őseim kutatása helyett másfajta feladatokat rótt rám az élet, de úgy mondják, apai ágon francia eredetűek lehetünk. Való igaz, hogy már az árpádházi királyok alatt, majd később is telepedtek erre a vidékre franciák, és piocher anynyit jelent: ásni. De ezt döntsék el az okosok. Édesanyám, Tombácz Katalin, szegedi volt. 1901-ben 4 ezer koronát örökölt, ez lett volna gazdálkodásunk alapja. Bérben laktunk a kenderáztató meg a vályogvető gödrök mellett levő házban. Apám földet bérelt, majd belebukott a bérletbe, mert mindig a mi búzánkat verte el a jég, a mi kukoricánkat fonnyasztotta el az aszály. Aztán 1912-ben a Zemplén u. 41. sz. alatti házat mégis csak sikerült megvenni. De jött a nagy jégverés, a háború. 1911-ben, amikor elvonult fölöttünk a Halley-üstökös — még ma is látom fényes csóváját —, mondogatták az öregek: háború lesz. Most aztán itt volt. Érdekes, és ezt ma már nehéz megérteni, nem a rémséges valójában. Mintha népünnepélyre indult volna az a sok hetyke fiatal, dalolva, fenyegetve a „kutya Szerbiát", virágos sapkában. Még a mozdony is fel volt virágozva, amelyik a pusztulásba vitte őket. Apámra, majd három bátyámra is sor került. Apámat később leszerelték. És jöttek a rémségek, a sebesülteket szállító vonatok, hír az elesettekről. Az élet itthon is egyre keservesebb lett. Péterfalvára, Ambrózy báróhoz jártunk aratni, itt már én is dolgoztam. Apám szorgalmas, szigorú, törvénytisztelő ember volt. És édesanyám? Mit mondjon az ember egy olyan asszonyról, aki 15 gyermeket szült, nevelt, aki az anyja? Többet dolgozott, mint hét cselédlány. Hiszen ha csak azt nézzük, mennyi kenyeret, lángost kellett sütnie, már az is teljes embert kívánt, hát még a többi munka! Már kisgyerek fővel megtanultam otthon, hogy sokat kell dolgozni, de az eredményes munka alapja a szervezettség meg a rend. Rendtartók voltak szüleim, az vagyok én is. Ilyen voltam a műhelyben. Azt a fiatalt, aki az én kezem alatt egy év alatt nem érte el a 70%-ot, bizony, azt én elküldtem. Beláttam, dolgozni kell, de nehogy azt higgye valaki, hogy szerettem is dolgozni. Nem lehetett gyerekfejjel megszeretni azt az embertelen munkát. Éjfél után 1 órakor keltünk aratáskor, kötelet csináltunk, amihez hármat kellett, két kereszthez 36 kötél, aztán négykor már kezdődött a munka. Mint gyerek vizet hordtam, kötelet terítettem, és folyton álmos voltam. Inkább a rókákat kergettem meg kéverakás helyett, vagy az Aranyág partjára lemerészkedő őzeket csodáltam. És minden pillanatban elaludtam. Nem Arany János tanított rá a Toldiban, maga a báró rázott fel egyszer a következő szavakkal: „Hé, kelj már, Laci a nyakadra ült!" 1915-ben beköltöztünk Temesvárra. Apám felhagyott a gazdálkodással, üzembe ment dolgozni, én meg kijártam a hat elemit a temesvári Józsefvárosban levő iskolában. A háború végén felváltva álltunk sorba krumpliért, lisztért. Segítettünk a bepakolásban, ezért rögtön kikaptuk a nekünk járó részt. Kijártunk Temesremetére Ambrózyhoz varjúfészket szedni, két varjúlábért — a fejet be kellett adni, nehogy valahogy csalhassunk — 10 fillért adtak. A nyomorban ez is volt valami. A háború után Temesvár Romániához került. Előbb azonban francia csapatok szállták meg a várost. Mi, gyerekek, nagyon jóba lettünk az afrikai katonákkal, a szpáhikkal. Csokoládét kaptunk tőlük, sőt, ami akkor a legnagyobb érték volt, sőt. Csigó László felvételei