Budapest, 1980. (18. évfolyam)

11. szám november - Vőlegény, Menyasszony, Sógor, Mosoly, Gyermek

tér — megannyi hangulatos név. Többnyire ala­csony, kertes házak, gondozott kertek, festett ke­rítések, kapuk. A valahai OTI-telep nyugalmat árasztó otthonai. A József Attila teret körülvevő épületek már kétemeletesek. Külsőre némileg komorabbak az előbbieknél — az ötvenes évek első felében épültek. Azért a vidámságból — óh, utcanevek! — valami itt is megmaradt. Ha a József Attila tér 1/a számú háza elöl indulva — szemben a Művelődési Központtal — körbejárjuk a ház­tömböt, a Sollner utcát két „kótyomfitty", a Mo­soly utca és Vőlegény utca követi. A tömb egyik részében — József Attila tér, Sollner utca — tanácsi lakások vannak, a másik (Mosoly utca, Vőlegény utca) a szövetkezeti lakásoké. Egy-egy házrészt más-más vállalat, intézmény kapott — Lár­g Gépgyár, Nehézipari Minisztérium, Ma­gyar Posta, Földművelésügyi Minisztérium —, s az osztotta szét a lakásokat, dolgozói közt. A szövetkezeti lakások vásárlásának már-már törté­nelme van: 1949 végétől, 1950 elejétől az igény­lők — általában kisgyermekes családok — havi 150 forint előtörlesztést fizettek be, s öt év eltel­tével, sorsolás útján, kapták meg a lakásukat. (Érdekességként : az egyszobás, 49 négyzet­méter alapterületű lakás ára 36 ezer forint volt — az összeget húsz évig törlesztették.) Az első lakók 1954 karácsonyán és 1955 első hónapjaiban költöztek be. Volt öröm, földindu­lás, zenebona. Ez utóbbi különösen érdekes: a kollektív emlékezet még most is — negyed szá­zad múltán — őrzi a képet. Volt, aki sokgyerme­kes lévén, alig látszott ki a szegénységből, mit az összekötözött vaságyak és egyéb hasznos „lim­lomok" hirdettek, de fújta a trombitát, s a vidám gyerekek akrobatamutatványokkal szórakoztat­ták önmagukat s a környéket. A birtoklás vágya, az új és jobb lakás szinte megrészegítette az embere­ket. Mit számított az akkor még elmaradhatatlan, jellegzetesen szocreálból merítő építészeti uni­formis! Igaz, hogy a konyhába nem volt be­szerelve a fűtés, de— a mostani méretekhez képest — tágasak, és a fürdőszobákban sem kellett össze­zsugorodva járni. A környék korabeli ridegsége, majdnem min­den új építkezés velejárója, az évek során föloldó­dott: ügyes kezek a házak övezte belső udvarban s a lakások homlokzata elé kis kerteket varázsol­tak, s a tér parkosítása is növelte a zöldterületet. A korábban még el-elkívánkozók ma egyhangú­lag állítják, elsősorban a füvek, fák, bokrok, a humanizált természet marasztották őket. A la­kás megszokásán kívül, a környezet oxigénter­melő hatása. Szinte paradoxonként hat: a XIII. kerületi gyárak „tőszomszédságában", tágasságot hirdetve, zsúfoltságot oldva, élnek ezek a „zöld­övezetek". A házakból senki sem akar elmenni, kevés a lakáscsere, jobbára csak a fölnövekedett és külön családot alapító ifjak hagyták el környeze­tüket. Czigler Ferencnétől, a tanácsi lakások gond­nokától — aki maga is őslakó — tudom, a 92 bér­leménynek több mint felében (49 lakásban!) olyan családok élnek, akik első beköltözőknek mondhatók. Régebben a tömbben sok volt a gye­rek (3 lépcsőház — 28 bérlemény — lakásaiban: 48), hódítottak a közös összejövetelek, „gyer­mekzsúrok"; két-három család együttes kirán­dulása, fürdőzése ugyancsak nem számított ritkaságnak. Mindez a múlté. A lakók életkora megnőtt, sok az új nyugdíjas és a középkorú. Minden meg­állapodottságot sugall. Anyagi gonddal alig­alig küszködnek, a hétvége a „szétrajzásé". Hobbi lett a nyaraló, a kert és a telek, s az autó sem fehér holló — 130 család, körülbelül félszáz jár­mű —, van mivel kiruccanni, s a „kedvenceket" megközelíteni, öregek segítik a fiatalokat és fiatalok az öregeket. Mindkettőre számtalan a példa. Elesett, gondozatlan szegényember nincs a háztömbben, a szomszédos Gyermek téri öregek Napközi Otthona erről a környékről még nem kapott „lakót". A legnagyobb lakás — és a legkisebb Ez az év különleges örömet és gondot hozott a lakóknak. Az első hónapokban megkezdődött a ház külső és belső tatarozása, a lakások fel­újítása. Kicserélődnek az elhasználódott vezeté­kek, új parketta és vizesblokk kerül a régi helyé­re, szebb lesz a csempe, a mozaiklap. Egy helyütt arra panaszkodtak, hogy a negyed századdal ez­előtt falba tett villanyvezetékeket — érthetet­len módon — nem akarják kicserélni mondván, erre nincs ukáz. („Ki ne tudná, a hajdanán felületesen bevakolt műanyag vezeték baleset forrása lehet.") Egy zsörtölődő hang azt nehez­ményezi, hogy a szövetkezeti lakástulajdonosok saját pénztárcájuk terhére oldották meg lakásuk felújítását, míg a „tanácsiak" az IKV gondosko­dását élvezik. Egyéb gondok: eddig minden lakásban cserépkályhával (HÉRA-módszer) fű­töttek, most az IKV arra ösztönzi a lakókat, hogy fogadják el a cserét, a gázkonvektoros fűtést. Sokan nem értenek ezzel egyet. Különben is, úgy „sportszerű", ha egyszer az egyik fél, másszor a másik enged. Miért törődjenek bele a nekik is hasznos (?) „kályhacserébe", ha éppoly ésszerű javaslatukat elvetik. Tudniillik, nagyon sokan szeretnék fűthetővé tenni a konyhájukat, de az IKV szerint ez nem minősül korszerűsí­tésnek. A befektetett pénzösszeget nem lehet „le­lakni", és térítést sem ad a hivatal. Itt-ott csön­desen megjegyzik: ha a Gyöngyösi utcai lakó­telepet be tudták kapcsolni a távfűtőszolgálatba — Újpestről vezetik oda a meleg vizet —, ők miért mostohák? A felújítással mindenütt nagy a rumli, állvány­erdő, különféle szerelvények, gépek, szerszámok, lakáson belüli kisebb-nagyobb árkok. Habár a munkások láthatóan vigyáznak a háztömböt övező gyepre és kiskertekre, a belső udvar egy évre használhatatlanná válik. S ha kitolódik az építkezés, még többre. A kerítésen belül — „Ide­geneknek tilos a bemenet!" — fölvonulási épület, munkabódé, szerszámoskamra, szerteszórt anya­gok. Huszonöt év előtt egy-kettő- és háromszobás la­kások kerültek kiosztásra, hogy mi módon, az ma is rejtély. Volt, aki két egynemű gyermekkel három szobába (közel száz négyzetméter alap­területű lakásba) került, a másik — fiú és lány­csemetéjével — csupán egybe. Két évtized termé­szetesen itt is nagy rendező, a tágas lakás hol szűk lett, hol ismét kényelmessé vált; a kis lakás — sajnos — még kisebbé zsugorodott. Áltá­ban egy-két generáció él együtt, ahol több — egy helyütt négy! — ott az öröm, gond, szeretet és bánat is megsokszorozódik. Szerencsére ke­vés a „fekete hely", a szociológiailag érzékelhető „nullpont". Mindenesetre, ezek közé tartozik az a lépcsőház, melynek lakói közül az eltelt évek során négyen (!) önkezükkel vetettek véget éle­tüknek. [Egy idős házaspár állítólag a velük együtt élt fiatalok viselkedése miatt, s a fiatalasszony pedig vezeklésül (?) dobta oda életét.] A véletlen hozott össze Kozák Alajos etévat. Éppen a soros szerelőket várta az udvaron, ami­kor az öregek Napközi Otthona felől tudakolóz­tam. Nem zárkózott el váratlan látogatásom elől. Miközben a nagyszobában beszélgettünk, egy vízvezeték-szerelő a fürdőszobában tevékeny­kedik. Hamarosan a férj is, nyugdíjas gépész­mérnök, hazajön, most már két szájból hangzik az emlékezés. „Az anyám lakásában — két szoba, konyha, mellékhelyiségek — laktunk, a VIII. kerületben — így az asszony. — Két gyermek­kel költöztünk ide, megváltás volt az új otthon. Előtte még, 1954 januárjában örömmel jártunk ide, a jövendő lakásunkat fűteni, kívülről még nem vakolták be az épületet, belül pedig száradni kellett a falaknak." Sohasem akartak elköltözni innen, bár a férjet egy „hegyvidéki" lakás kipróbálásának lehetősége sokáig foglal­koztatta. A kezdeti elköltözési láz azonban ha­mar alább hagyott, a közlekedés megj­avulásával közelebb került a város. Jól érzik magukat. Két felnőtt fiuk családot alapított. Jelenleg az egyik unokát gondozzák, hárman élnek a lakásban. Sógor, Mosoly, Gyermek Felújítás Csigó László felvételei Udvar — építkezés közben

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék