Budapest, 1988. (26. évfolyam)

5. szám május - Dr. Kovács Zoltán: Evezősök a Dunán

VÍZI ÉLET Evezősök a Dunán Levelet kaptam a Sportlétesítmények vállalat­tól 1987. szeptember 25-én. Felmondták a római-parti Vöcsök csónakház területén 1946 óta bérelt szobácskámat. Indoklás: az 1920-as években épült kabinok kizárólag műszaki álla­potuk miatt kerülnek elbontásra. A felmondóle­vél szépséghibája, hogy az a tíz helyiségből álló épület, amelyben 41 éve vagyok bérlő, téglából épült, és műszaki állapota kifogástalan. Négy évtized után kiköltöznék, de a kilakolta­tók nem tudnak választ adni, hogy hová? Tudo­másul kell vennem, hogy hosszú bérleti jogviszo­nyommal nem szereztem érdemeket — előnyt és lehetőséget — egy cserekabinra. Leltározom te­hát a szobámban összegyűlt,,kacatokat", csak­nem fél évszázados evezőséletem rekvizitumait. Emlékeimet régi nagy evezőstúrákról, barátok­ról, emberekről, a vízi élet úttörőiről. K­isdiákként naponta az Erzsébet hídon jártam át Budára, az At­tila útra. Ezekben az években még szokás volt gyalog közle­kedni, így siettek munkába a felnőttek, is­kolába a diákok. Ma már senki sem ér rá gyalogolni, reggelenként üresek a hidak járdái. Ha jött egy hajó, megálltam, és átha­jolva a korláton, sóvárogva bámultam a szürke vízen távolodó jármű után. Az ak­kor is szürke víz, melyet csak költői — ze­neköltői — lelkek láthattak kéknek, azóta még szürkébb vagy inkább barna lett. A negyvenes években még azt olvashattuk, hogy az Erzsébet hídnál beömlő szennyvi­zet Pesttől 35 kilométerrel délre, a bioló­giai ienn­q­uit- h­íjéken eltünteti. Ma a ha­zai „szennyvíztermelés" meghaladja az évi egymillió köbmétert, és ehhez jön, amit szomszédainktól „kapunk". Hal­pusztulás már a harmincas években is volt a Dunán. A Pesti Napló 1931. január 3-i számában olvasható, hogy Sipőcz Jenő budapesti polgármester ellen kihágási el­járás indult a Soroksári Duna-ágba ömlő szennyvíz okozta halpusztulás miatt. A felperes, a halászok képviseletében, a Halélettani és Szennyvíztisztító Kísérleti Állomás volt. Azóta sok víz — sok szennyvíz — folyt le a Dunán, s ma már mind kevésbé képes a beleömlő piszoktól megtisztulni az öreg folyam. Közvetlen kapcsolatom a nagy szürke vízzel a Duna-uszodában kezdődött. A harmincas években a Ferenc József (ma Belgrád) rakpart mellett volt a női és féri Duna-uszoda. Áprilisban egy vontatóha­jó kihúzta a téli kikötőből a zöldre má­zolt, barakkszerű kabinsort, ezekből állt össze a két, ötven-ötven méter hosszúságú húsz méter széles uszoda. Hamarosan megjelentek a korai napozók, a női uszo­dában egyesek merészen, fürdőruha nél­kül. A rakparti házak emeleti ablakaiból pajzán öregurak látcsővel gyönyörködtek a panorámában. Úgy hírlett, hogy többen — tisztes összegekért — bérbe adták abla­kaikat a kukucskálóknak. Később a női uszodát — lehet, hogy a vének miatt — áthelyezték a budai oldalra, a Gellért­hegy alá, ahol a hegy árnyéka miatt délu­tán két órától már nem kapott napot. A Gellért-hegy alatt eredetileg az ingyenu­szoda barnára mázolt kabinsorai álltak. A pesti srácok Gyenesnek becézték, amíg létezett. A Duna-uszoda vize mindig friss volt, néha túl friss, de önbizalmat adott a gyen­gébb úszóknak is, mert a víz sodrával ha­ladva pillanatok alatt leúsztuk az ötven métert. Az ellen úszni nem lehetett, a ka­binsorok előtt szaladtunk vissza, hogy új­ból belevessük magunkat a hideg vízbe. Közben kicsit fel is melegedtünk. Ötödik gimnazista koromban fedeztem fel barátaimmal a lágymányosi Duna­ágban, a vasúti hídon túl, a MUE- és NTE-uszodát. Itt jó langyos volt a víz, hála a kelenföldi erőmű hűtővízének. Az NTE-(Nemzeti Torna Egylet) uszodának volt egy úszómestere. Hiányzó fél szemét sötét üvegből készült monoklival takarta. Tökéletes fejeseket ugrott, a monokli ilyenkor is a szemén maradt. Az uszoda

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék